NAPÚT 2007/10., 81–83. oldal
Tartalom
Avar János
újságíró
Szarka István
gépészmérnök, gépjármű-szakmérnök
Engelmayer Ákos
etnográfus, újságíró, diplomata (Szeged, 1938. június 13.)
Budapesten, majd Erdély visszacsatolása után Désen laktunk, ahol apám a Magyar Nemzeti Bank helyi fiókjának volt a főnöke. Aztán végül is az aranyvonattal Ausztriába kerültünk. Mint kisfiú tudatosan éltem át a háború, a menekülés, a bombázások összes borzalmát. Ismertem (honnan?) a távoli háborús és politikai eseményeket. Talán ez a gyökere homus politicus mivoltomnak.
Hazatértünk után a két nyelvet beszélő anyám házmesterként dolgozott (én sepertem, már kinevezett nagykövetként, anyám betegsége idején a járdát). Apám B-listásként és refesként csak a II. kerületi egyházközségnél tudott elhelyezkedni. Egyszoba-konyhás házmesteri lakásban laktunk hatan (mindenünk Désen maradt).
Az Actio Catholica által szervezett gyermeküdültetés keretében Hollandiába kerültem, eredetileg három hónapra, de sikerült eljutnom (egyedül!) a királyi udvarhoz, ahol is Julianna trónörökös (később királynő) engedélyezte további ott-tartózkodásomat (erről a holland lapok részletesen beszámoltak). Holland szüleim örökbe akartak fogadni, apám is azt írta, hogy jobb, ha maradok, de én gyermekfejjel úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Amikor kilenc hónap után az utolsó gyermekvonattal hazajutottam, már javában tombolt a sztálinizmus. Általános, majd középiskola, miközben dolgoztam (hólapátolás, fahordás, építőipar). Majd 1956, amit így vagy úgy, aktívan végigcsináltam. A reménység 13 napja határozta meg további életemet. (Holland édesapám Bécsben várt.) Naponta bemondta a Szabad Európa, de én maradtam. Természetesen az érettségi után (1957, Toldy Gimnázium) nem adatott meg az egyetem. Hosszabb hercehurca után sikerült bejutnom az Állami Nyomdába ipari tanulóként (öt nap munka, egy nap iskola), és így lettem kéziszedő-szakmunkás. Nagyon szerettem volna lengyelül tanulni (’56-os jelszó: „Lengyel–magyar barátság – függetlenség, szabadság!”), de nem adatott meg, mivel három műszakban dolgoztam.
1960-ban csodával határos módon megkaptam a „turistaútlevél-betétlapot”, így kerékpárral (egyedül) megtettem úgy közel háromezer kilométeres túrát, melynek során megismertem a kádári Magyarországtól teljesen különböző szocialista országot. 1962-ben már autóstoppal (nálunk tiltva volt), valamint azzal a szándékkal, hogy megpróbálok bejutni valamelyik lengyel egyetemre, érkeztem Lengyelországba, harmincnapos külföldi tartózkodásra jogosító „útlevéllel”. Ez a harminc nap újfent kilenc hónapig tartott. Tanultam lengyelül, feketén dolgoztam segédmunkásként a varsói építészkaron. 1964-ben megnősültem. Feleségem Krystyna Golinska építészhallgató (egy fiú- meg egy lánygyermekünk és három unokánk van). Esküvőnk után két nappal „meghívót” kaptam a magyar BM-től. Ekkor kezdődött a krimibe illő kálváriánk. Végül lengyel segítséggel és közbenjárással, most már konzuli útlevéllel a zsebemben, egy hátizsákkal és egy zsák könyvvel, féléves kínlódás után visszatértem Varsóba. Elvégeztem a néprajz szakot, közben idegenvezetőként, tolmácsként dolgoztam. Közvetítettem a magyar és lengyel entellektüelek, majd másként gondolkodók, végül az ellenzék között.
Az egyetem elvégzése után a magyarul is megjelenő Polska havi folyóirat magyar szerkesztőségének voltam a vezetője. Számos cikkem jelent meg a lengyel és a magyar sajtóban, elsősorban a magyar–lengyel történelmi kapcsolatokról. Száznál több előadást tartottam ebben a témakörben. Több rádió-dokumentumműsor, tévés dokumentumfilm szerzője vagy társszerzője voltam. A kényes témák felvetése (például a magyarországi lengyel menekültek témája a második világháborúban, amiről akkor odahaza nemigen szabadott beszélni) nem volt ínyére a Magyar Népköztársaság varsói nagykövetségének, ennek ellenére 1981. december 13-ig a nagykövetség részére én készítettem a napi sajtószemlét. A szükségállapot bevezetése után nem tehettem be a lábamat a „Kövire”, az Európára szóló útlevelemet bevonták.
Részt vettem az 1963. márciusi diáklázadásban. Attól kezdve először lazán, majd a Munkásvédelmi Bizottság (KOR) megalakulása után egyre szorosabban együttműködtem a lengyel ellenzékkel. Az első naptól kezdve tagja voltam a legális, majd illegális Szolidaritásnak. Sok-sok illegális előadást tartottam templomokban, magánlakásokon a magyar forradalomról, amelyet egy általam készített fotókiállítás kísért. (Ez a kiállítás a poznani esemény fotóival kiegészítve Poznań–Budapest 1956 címen a Szovjetunió szétesése után eljutott Pétervárra, Moszkvába, Minszkbe, Kijevbe.) E témakörben több könyvet sikerült kiadni, természetesen szamizdatban. A 30. évfordulón több ezer kétnyelvű röpcédulával szórtuk meg Varsót, Wrocławot, Krakkót. A nagykövetséggel szemben transzparens hirdette: „1956 Magyarország – emlékezünk! Szolidaritás.” A Podkowa Lesna-i Szent Kristóf-plébániatemplomban szentelték fel, majd rejtették el térségünk első – kétnyelvű, Kossuth-címerrel díszített – ’56-os emléktábláját.
(Ezért a tevékenységemért 1993-ban Göncz Árpád kitüntetett a Nagy Imre-emlékplakettel, majd az 50. évfordulón átvehettem A szabadság hőse emlékérmet.)
„Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik”: állásomból kirúgtak, egy kicsit ültem, másfél évig hivatalosan munkanélküli voltam, majd a varsói Magyar Kulturális Intézetben dolgoztam főmunkatársként. Végül 1990-ben az MDF (melynek tagja voltam) választási győzelme után néhai Antall József felkért a varsói nagykövetség vezetésére. 1995 februárjáig töltöttem be ezt a tisztet. Ezzel párhuzamosan 1993–95 között Belorussziában képviseltem Magyarországot. Varsói küldetésemet megkönnyítette, hogy 1990-ben magam válogattam meg munkatársaimat (mindenki beszélte a lengyel nyelvet), valamint az, hogy a Szolidaritás-gyökerű politikai elit minden tagját – így Lech Walesát is – személyesen ismertem. Nagykövetségünk súlyát talán mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Walesa köztársasági elnökké történt megválasztását követően az USA nagykövete után másodiknak a Magyar Köztársaság nagykövetét fogadta tisztelgő látogatásra. Misszióm befejezése óta, mind a mai napig, a Varsó melletti Pułtuska Humán Akadémián tanítok (Kelet-Közép-Európa XX. századi történelmét). A varsói egyetemen nyolc éven át tartottam előadásokat. Jövő évtől kezdve a posztgraduális képzésű Collegium Civitasban fogok oktatni.
Az egyetemi oktatói tevékenységem mellett folytatom hazánk népszerűsítését (előadások, kiállítások, publikációk). Tavaly négy ’56-ról szóló lengyel dokumentumfilm társszerzője, illetve konzultánsa és szereplője voltam. Számos kitüntetés birtokosa vagyok, többek között a Lengyel Köztársaság érdemérmének parancsnoki keresztjéé és a Magyar Köztársaság érdemrendjének tisztikeresztjéé. Jelenleg a Lengyelországi Magyarok Egyesületének elnöke vagyok.
