NAPÚT 2007/10., 87–88. oldal
Tartalom
Czegő Zoltán
író, költő
Miskolczi Miklós
újságíró (újabban közíró)
Ócsai Károly
szobrász (Újpest, 1938. június 23.)
Gyerekkoromban egyszerre készültem építésznek (anyai ösztönzésre) és festőnek (saját hajlamból). Így aztán szobrász lett belőlem. 1957-ben érettségiztem a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, Somogyi József növendékeként. Mestereim voltak még Szentiványi Lajos és Bokros Birman Dezső. A forradalomban való részvételem (l: Corvinisták ’56) miatt szakmai továbbképzésem a kevésbé hivatalos, ám mai szemmel nagyon tanulságos vonalon haladt tovább: mint a Képző- és Iparművészeti Iparvállalat Díszítőszobrász Stúdiójának tagja, készítettem nagyméretű épületkerámiát (Ybl-bazár), restauráltam műemlék épületek szobrait és ornamentikáját (Várnegyed, Megyeháza, Operaház stb.), végeztem középületek és bérházak teljes díszítőszobrászi rekonstrukcióját (azaz van tapasztalatom az állványokon való mászkálásban). 1964-től mint a Múzeumok Központi Igazgatóságának munkatársa, régészeti-történelmi kiállítások rendezése mellett, hazánk közép- és török kori építészeti emlékeinek rekonstrukciójával foglalkoztam, a legnevesebb műemléki építészek, régészek, történészek segítségével. 1968-tól a Művészeti Alapnak, a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1984-től a Képző- és Iparművészek Szövetségének, majd a Magyar Szobrásztársaságnak, a Szinyei-Merse Pál Társaságnak vagyok tagja. 1986–96-ig szobrászatot tanítottam a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában, tanítványaim közül jó páran váltak hivatásos művészekké.
1967-es első önálló kiállításom óta több, ’72-es nagy sikerű Stúdió Galéria-beli kiállításom óta szinte minden jelentős országos (és több külföldi) kiállításon szerepeltem.
Az utóbbi évek egyéni kiállításai közül a vigadóbelin kívül (1999) a legérdekesebb az Újpest Galériában 2001-ben megrendezett KÖZTÉR-KÖZHELY című volt, amelynek törzsanyaga pályázatnyertes vagy díjazott, de soha meg nem valósult köztéri szoborterveimből állt. (L. Wehner Tibor cikke az Új Művészet 2001. 5/41. számában.)
Üdítő kivételek – s törekvésükben a mostani munkámhoz kapcsolhatók –: a nagytétényi ’48-as honvédemlékmű (1996), a tabáni ’56-os emlékmű (1996–2001) és a süttői ’56-os emlékmű (2006).
Minden fontosabb művészeti fórumtól kaptam díjat: lektorátus, szövetség, minisztérium, szobrásztársaság. Az utóbbi évek legfontosabb két díja a MAOE Millenniumi Fődíja (2000) és a Munkácsy-díj (2003) volt.
Szedetlen fa |
Akkor még nem tudtam, hogy a monumentalitás, bár társadalmi, de nem független a mindenkori hatalomtól, amely e társadalom nevében fellép és ítélkezik. És ettől a hatalomtól, a kádári rendszertől, mely később formai dolgokban egyre rugalmasabbá vált, tartalmi okokból nem várhattam megbízást, illetve nem lettem volna képes a kívánalmak szerint megoldani. De nem feleltem meg teljes egészében a Nyugatról egyre inkább ránk vetülő árnyékhatalomnak sem, talán épp az ’56-tól örökölt belső nemzeti irányultságom okán. Így nem maradt más, mint az a remény, ami saját bevallása szerint Antall Józsefet is éltette: hogy bekövetkezik az, amire egész életében készült, és Magyarország miniszterelnöke lesz. Én szerényebb, de hasonlóan utópisztikusnak látszó ambícióval ügyködtem a rendszerváltás körül (MDF) rakva a cirkuszi székeket egymásra (testületek, elnökségek, bizottságok), hogy végül, Karinthyval szólva, megszólaljon végre a bennem oly régóta lüktető dallam. Azaz valóságos anyagban és méretben is kiélhessem a belül oly régóta dédelgetett monumentális hajlamot. Közéleti tevékenységem miatt is ily későn, 1996-ban – egyszerre két nagyméretű munkámat is avatták: március 15-én a nagytétényi ’48-as honvéd-, október 23-án pedig a tabáni ’56-os emlékművet. Utóbbit sajnos csak részben, mert a szerves részét képező dombormű csak évekkel később került rá – a körülötte kialakult botrány miatt –, s példája lett a korszerűség és közízlés között húzódó szakadéknak, amelyet a rendszerváltás csak tovább mélyített.
