NAPÚT 2007/10., 104–105. oldal
Tartalom
Mihályfy László
filmrendező
Tarjáni Ferenc
kürtművész
Szily Géza
festő (Tolna, 1938. szeptember 1.)
A jövő év szeptember 1-jén leszek hetvenéves, és festő vagyok. E két tény okán kaptam felkérést a folyóirattól, hogy írjak magamról és a festészetemről.
Leírom három sorozatom keletkezését és kibomlását, kitérve mellékesnek tűnő mozzanatokra is, mert valójában sokszor ezek indukálják a „nagy ötletet”.
1. A Pegazusok kertje sorozat (a nyolcvanas évek eleje). Az azóta elhunyt Moldvay Győző, a Hatvani Galéria vezetője meghívott két hétre, hogy a város vendégeként fessek valami hatvanit.
Szállásomat távol a várostól, a Hatvany család kastély méretű és formájú présházában jelölték ki, ahol egyedül laktam. A csupasz dombtetőn álló présház akkor egy szépen berendezett vendégszobán kívül méregraktárként funkcionált. A legközelebbi lakott hely, az állami gazdaság, a völgyben volt, egy kilométerre tőlem. Vendégművész státusom így éjjeliőri feladatkörrel is gazdagodott: akaratom ellenére őriztem a nagy értékű és mennyiségű mezőgazdasági mérgeket.
Étkezni a gazdaság üzemi konyhájára jártam, kerékpárral; lefelé a dombon hetvennel téptem, felfelé tolnom kellett a járművet. Semmi olyan látvánnyal és történéssel nem találkoztam, ami képi inspirációt adott volna.
Rosszul éreztem magamat; csak a rendszeres kerékpáredzések adtak egy kis fárasztó örömet.
Egy hét után úgy találtam, hogy nem bírom tovább, és hazamegyek.
Búcsúreggelim után fényképezőgépemmel körbejártam a gazdaságot. Megtaláltam annak barokk kori magját, díszes kapujával és jó arányú magtáraival. A magas – plasztikailag jól tagolt – kapuoszlopok tetején egy-egy korabeli kőló ágaskodott. Rossz közérzetem feloldódott… Ellőttem egy tekercs filmet…
Pestre érkezésem után tovább élt bennem a véletlen búcsúélmény. Csináltattam 18 x 24 centiméteres, fekete-fehér, profi nagyításokat. Napokon át néztem a fotókat, és közben megszületett a képötlet. E képötletből végül tizennégy akvarellből álló sorozat lett, amelynek a Pegazusok kertje címet adtam (ugyanis benépesítettem a képteret a kőlovak felett).
A befejező darabok olyanok lettek, mint egy Tiepolo-mennyezetfreskó (természetesen egyfajta posztmodern megközelítésben), ahol a vidéki osztrák barokk, ahol Rubens, ahol Tiepolo, ahol a XX. századi szürrealizmus egy Szily Gézá-s masszává gyúródott össze.
E véletlenül megszületett sorozatnak sikere lett: kaptam rá kiállítási díjat, múzeumi vásárlást; a Művészet folyóirat reprodukálta az egyik sorozatközepi példányt.
A sorozat darabjai évek alatt gazdára találtak (ami, sajnos, nem minden sorozatom jellemzője).
2. A Bácskai sorozat. Anyai nagyapám bácspalánkai volt; korán, még anyám kislánykorában meghalt. Láttam a fotóját; szép, magas, sötét hajú és szakállú ember volt; körorvos. Anyám sokat mesélt nekem róla, de a családjáról ő sem tudott, mert egy örökösödési vita miatt a nagyapám szakított a Bácskában maradottakkal. Nekem mint gyereknek mitikussá nőtt az alakja, miként a rokonsága és természetesen Bácska is.
Huszonöt évvel ezelőtt a már meglevő bácskai vonzalmaimmal hálókocsiban utaztam keresztül Bácskán. Kora hajnalban, az első hajnali derengés idején, kinéztem a vonatablakon. A párából egy-egy fa, egy-egy ház foszlánya tűnt elő… Az egyébként unalmas táj költőivé vált… Én az elém táruló látványba beleképzeltem ismeretlen rokonaimat; éreztem, hogy ebből képet kellene festenem. Megpróbáltam – első nekirugaszkodásra nem sikerült.
Eltelt húsz év… Összebarátkoztam közben Gion Nándorral, aki sokat mesélt nekem Bácskáról; olvastam a könyveit. Kosztolányit mindig csodáltam, Csáth Gézát viszolygó vonzalommal olvastam, kezembe kerültek Fehér Ferenc kötetei és Tolnai Ottó könyvei. Mindez sokat segített abban, hogy át tudjam élni Bácskát, és nekikezdjek a Bácskai sorozatomnak.
Az irodalmárokon kívül meg kell még említenem a késői magyar szecesszió reprezentatív épületét, a szabadkai Városházát, amelyet nem győztem csodálni, s amely szintén nagy segítségemre volt.
Tíz akvarell és egy nagyobb – 171×165 centiméteres –, akrillal festett vászonkép készült el ebben a sorozatban. Festői értelemben e munkáim természetesen másként megfogalmazott művek, mint a Pegazus sorozat darabjai, és másról is szólnak, hiszen közben eltelt húsz év.
A színes mellékleten látható Borús Bácska I. című akvarellem címét Kosztolányitól kölcsönöztem; a hangulat kicsit Csáth Géza-i; a sorozat többi darabján a családi motívum dominánsabb.
3. Keresem a profilodat sorozat. 2007 januárjában a Kecskeméti Művésztelepen kezdtem a sorozathoz, véletlenül. Egy mintás, artisztikus alapra, minden szándék nélkül, maradék festékből, a kép alsó harmadába felkentem egy sötétzöld gesztust. Már napok óta ott lógott a kép a műterem falán – én nem foglalkoztam vele; más képen dolgoztam. Bejött Szikora Tamás kollégám, és elkezdte dicsérni a zöld gesztusos képemet. „Az ott női figura!” – mondta. Segítségével én is látni kezdtem a figurát, amelyet, apró igazításokkal, tíz éve elhunyt feleségemre emlékeztetővé tettem, majd magamat is odafestettem, pontosabban inkább csak jelöltem.
A sorozat többi darabján két-három figura van; fejek, hol jelzésszerűen, hol konkrétabban, hol puhán, hol szikáran és keményen megfestve.
Hét darab készült el. Most ezeket szeretem a legjobban, és folytatom a sorozatot.
Örülök, és hálát adok az Istennek, hogy közel a hetvenhez még nyitott vagyok a világra, és képes vagyok a folyamatos változásra, arra a változásra, amely eddigi festészetemből fakad.
