NAPÚT 2007/10., 110–111. oldal
Tartalom
Báger Gusztáv
közgazdász, költő
Tomaso Kemény
költő
Szeredás András
dramaturg (Budapest, 1938. szeptember 16.)
Pár hónapja az interneten rábukkantam a nekrológomra. Angol nyelven írták, Pennsylvaniában, és méltatásomból kiderült, hogy kilencvenéves voltam, ’56-os szabadságharcos, szenátor és festőművész, aki küzdöttem a zsarnokság ellen.
Nos, a nehezén túl vagyok, gondoltam. Kezdődhet a visszaszámlálás. Hetvenéves leszek. De mivel ilyen könnyű manapság az életrajz-barkácsolás, nem annyira magamról beszélnék, hanem a hatvanas évekről, melyek családi génjeimen túl talán leginkább meghatározták a pályámat, életstílusomat.
Nem készültem filmesnek, sem színházi embernek. Bölcsésznek indultam, és elsősorban a nyelvek érdekeltek. A németen kívül tanultam az egyetemen franciát, angolt, egy kevés svédet, korábban oroszt és olaszt, később valamicske hollandot is…
Bölcsészéveim vége felé aztán egyre jobban vonzott a film és a színház. Aztán a sors – vagy gondviselésszerű véletlenek – elvezettek a dramaturgdiplomához és egy kaposvári kitérő után 1963-ban a Pannónia Filmstúdióhoz. Szinkrondramaturg lettem, ami kétségkívül gyanús mesterség; hisz, mint tudjuk, Renoir egyenesen a máglyára küldte volna azokat, akik „ellopják” és kicserélik az eredeti film lelkét, a hangját.
Én ezt másképp láttam. Engem a műfordítás addig ismeretlen világába vitt el az, hogy a szétváló, majd összeillesztett hang és a kép mögött kibomlott a gesztusok rendszere, a színészi munka lelke, amit jó dialógusírónak illik felismernie és tolmácsolnia. Ez a felfedezés hasznomra vált később több száz film és több tucat színpadi mű dialógusának megírásakor.
De nem kevésbé élveztem a munka játékos, rejtvényfejtéshez hasonló elemeit. Az pedig egyenesen „posztgraduális” tudásélmény volt, hogy fordítás közben, a vágóasztalon előre-hátra futtatott filmekből megismerhettem a hatvanas évek nagynevű mestereinek világát: Fellinit, Antonionit és Pasolinit, a francia újhullámot, Truffaut-t, Godard-t, Resnais-t; a németeket és angolokat; Bergmant és a cseh újhullámot, Forman Tűz van, babám-ját és Papousek Homolkáit.
De nem szakítottam a színházzal sem. Látogattam – olykor kritikusként – az új utakon járó vidéki színházakat, Kaposvárt, Szolnokot, Pécset… És ha háromévente kinyílt a határ Nyugat felé, biztos, hogy valamilyen színházi fesztiválon kötöttem ki. Kisipari módszerekkel dolgoztam: mivel videó még nem volt, diákat, magnófelvételeket készítettem, hogy idehaza – a Fiatal Művészek Klubjában, TIT-rendezvényeken vagy baráti körben – beszámoljak fölfedezéseimről, Grotowski, Strehler, Brook, Stein, Bob Wilson, később Bausch színházi, s olykor világszemléletemet is alakító, felszabadító hatású előadásairól.
A nomád, információgyűjtögető értelmiség életét éltem. Ez akkor: csoportéletet jelentett. Nem klikkeket, hanem közös-séget. Családostul látogattuk Simon Albert új zenei stúdiós koncertjeit, az Iparterv kiállításait és a balatonboglári kápolna rendőri figyelemmel is kísért eseményeit. A színház is mozgolódni kezdett idehaza. Szinte egy időben kötöttem barátságig „fajuló” ismeretséget Halászék szobaszínházával, Fodor Tamás színházi kommunájával, Najmányi társulatával.
Hozott ez valamit az életünkbe? Azt hiszem, igen. Kezdett mást jelenteni számunkra a hitelesség, kezdett fontos lenni a rejtett konfliktusok, a hétköznapi dolgok világa. Késztetést éreztünk arra, hogy komolyan vegyük, dokumentáljuk az életünket, keressünk új összefüggéseket és alternatívákat. Elmozdultak a művészet és az élet határai, és kölcsönös személyesség jellemezte a „mű” és a közönség találkozásait. Az, hogy a hivatalos kultúrából kiléphettünk egy szubkultúrába, nem kritikátlansághoz, hanem bizonyos függetlenséghez vezetett. Naiv illúzió volt ez? Nincs kizárva.
Egy jelenet ugrik be itt a Woodstock című filmből. Emlékeznek az 1969-es legendás zenei és művészeti fesztiválra? Egy betheli 2,5 km2-es farmon 500 ezer fiatal gyűlt össze egy páratlan ünnepre, melyen 32 világhírű muzsikus lépett fel… Épültek a pódiumok, tornyok, folyt már a koncert, cirkáltak a levegőben a rendőrhelikopterek. Aztán hirtelen hatalmas vihar és felhőszakadás zúdult a mezőre. Kitörhetett volna a pánik, halálra taposhatták volna egymást az emberek, menekülhettek volna, de nem. Mindenki fedezéket talált vagy nyújtott, és maradt. Amikor pedig sártengerré változott a terep, a publikum azt korcsolyapályává alakította. Hát valami ilyesmi történt a hatvanas években. A figyelő szemek, a dagonya adva volt, a többit ki kellett találni.
