NAPÚT 2007/10., 129–130. oldal
Tartalom
Kálmán Attila
tanár
Dimény Judit
zenetanár, szerkesztő
Metz Katalin
újságíró, színikritikus (Marosvásárhely, Románia, 1938. október 25.)
Perceg az idő, mint szú az antik bútorokban. Ha tetszik, ha nem. Az egészséges elme észre sem veszi. Teszi a dolgát, mint mindig, iskoláskora óta. Aztán rákérdeznek, egy percre megálljt intenek, s te, a napilapos robot után az éjszakába menekülve, önvizsgálatra kényszerülsz. A visszapillantó tükörbe nézel.
Budapesti születésű és végzettségű orvos apa lányaként pillantottam meg a napot Marosvásárhelyt. A gének alaposan megtréfáltak: vérbeli francia nagyanya, szász nagyapa és anyám, az erdélyi református papleány révén, székely és magyar nagyszülők alkati öröksége perelt magának – egy életen át – váltakozó sikerrel.
Az apai ág többszázados orgonaépítő-zenész dinasztiája diktálta a művészetek iránti, kizárólagos érdeklődést, hatéves koromtól a professzionális zeneiskolába járást, amelyet épp a nagyapám alapított. Ugyancsak itt, a Kultúrpalotában tettem szert – a gyermekkoromban Erdély-szerte legjobb színház „nagy” korszakának apró szemtanújaként – az életpályámat megszabó kritikusi hivatás első, zsigerekig ható élményeire.
A szellemi rugalmasság, az örök tanulás és a tisztességes munka, a közösség iránti felelősségtudat és a puritán életvitel, no meg a családi összetartás magától értetődőnek tetsző normái szabtak irányt az életemnek. Nem kifejezetten a proletárdiktatúra meg a „létező” szocalizmus kívánta alapkövetelmények. Mindennemű politikai konformizációt elutasító magatartásomra meg is jött a válasz: negyedéves koromban koholt vádak alapján kizártak a kolozsvári Bolyai Egyetemről. Egyéves kálvária után mégiscsak visszavettek. A politikai megbízhatatlanság billoga odaát végig rajtam maradt, pártonkívüliként nem dolgozhattam a sajtóban – holott 17 éves korom óta rendszeresen publikáltam kritikákat, esszéket. S mert posztgraduálisan elvégeztem a bukaresti színművészeti akadémia „teatrológia” szakát, színikritikusként viszont folyvást igénybe vettek.
A nagybetűs Élet hozta magával a rengeteg munkát, később tízéves szabadúszást, azaz munkanélküliséget, a romániai elszigeteltségben a bezárkózást a művelődés, a szakmai önképzés magánfalai közé, aminek pályámon – már otthon is – az olvasók (azaz, a közösség) körében megvolt a foganatja. Csak épp belebetegedtem a hányattatásokba: öt évig kórházról kórházra járva, végül Budapesten állítottak talpra. Akkor a szó szoros értelmében, pár év múlva képletesen is: ’87-ben egyetlen bőrönddel disszidáltam a Kárpátok géniuszának gulagvilágából.
Nem, nem visszanézni – döntöttem ösztönösen is az áttelepülés cezúrájában. A rengeteg testi-lelki megpróbáltatás emléke érzelmi gátja lett volna életem további folyásának. Az önépítkezésnek, amit a génjeimmel, habitusommal, tapasztalataimmal, tudásommal és hiátusaimmal újra kellett kezdenem.
Romániában megtanultunk metaforikusan fogalmazni, virágnyelven körülírni a kimondhatatlant. Kivált, aki a színház cenzúrát kijátszó, metaforikus „nyelvét” igyekezett tolmácsolni. Igazi műhelymunka volt. Az alkotás szépségével és gyötrelmeivel. Így gyöngyözte ki a léleksorvasztó szabadsághiány a mély és őszinte gondolatokat, a létfontosságú mondanivalót, s hozzá a míves, metaforikus burkolatot. Talán ez alapozta meg immár magyarországi kritikusi pályámat is. Nem panaszkodhatom, tenyerén hordozott itt a sors, ami a szakmai lehetőségeket, a kibontakozás szabadságát illeti. És megajándékozott egy tartalmassá szépült Nagy Találkozással is…
Napilapos leterheltségem mellett megírtam két könyvet és – jólesően vettem át két magas kitüntetést. Pedig nem tanultam az előbbre jutás anyaországi fondorlataiból, a munkahelyi ökölharcvívás taktikájából, a főnöki cserbenhagyásos gázolás elfogadottságának „normáiból” (épp a napokban szüntette meg státusomat 16 év után, indoklás nélkül, lapom főszerkesztője a rovatvezetőnővel karöltve), sem a mindent átszövő politikai klikkrendszer törvényeiből, amit kezdettől döbbenten érzékeltem. Valamit valamiért – könyveltem el áttelepülésem pillanatában. És azóta is e szerint élek. Úgy érzem, hasznosan és szépen.
