NAPÚT 2008/1., 125–128. oldal
Tartalom
Koppány Zsolt
100 éves a Nyugat!
Szlanka András
Ötpengős 1938-ból
Az ellentmondás szabadsága
Mi a fontosabb, valaminek a híre vagy a lényege? A „hír” annyiféle, ahány forrásból származik. A „lényeg” legalább ilyen mértékig megfoghatatlan, s kinek-kinek tudása, temperamentuma szerint változik az is. Egy száz évvel ezelőtt indított és 34 évig fennálló, mindig ugyanazon a címen megjelenő folyóirat híre és lényege megragadható-e egyáltalán? Ráadásul ha még néhány évszámmal is kiegészítjük ezt a száz évet, a két világháború kezdetét jelző évszámmal – 1914-gyel és 1939-cel –, majd az első befejezésével és az azt követő szégyenletes kudarcba fulladt kísérletek dátumaival – 1918-ra és 1919 százharminchárom napjára gondolok –, akkor ez a bizonyos „hír” és „lényeg” nemcsak irizál, de azokat összebékíteni is nehezen lehet. Még jó, ha az egyik magába csukódó szemmel egyszerűen nem vesz tudomást a másikról, s a hír és a lényeg egymástól függetlenül éli a maga külön életét.
Hogy minden mondvacsinált félreértést eloszlassak, a száz évvel ezelőtt, 1908-ban indított, egy ideig kéthetenként megjelenő legendás folyóiratról, a Nyugatról van szó. Akkoriban nem volt szokás a cím alá odaírni, hogy „irodalmi és kulturális szemle” vagy „irodalmi, művészeti és társadalmi” folyóirat. Mindenki tudta, hogy egy magára valamit is adó (irodalmi) folyóirat – a szakfolyóiratoktól eltérően – a művészet, sőt a társadalom valamennyi jelenségével (beleértve természetesen a politikát is) foglalkozik. Mint ahogy a Nyugat is tette.
Visszatérve az előzőekre, a Nyugat megítélése körüli „irizálásra” szeretnék megidézni egy apró, talán lényegesnek sem tekinthető, de mindenképpen érdekes és szembetűnő momentumot. Tudjuk, egy ideig Móricz Zsigmond is ott dolgozott, nem szerzőként, hanem szerkesztőként Babits mellett a Nyugatnál. Az is közismert, hogy később, némileg provokációs éllel a Nyugat ellenében indította meg (vette át Szabó Páltól) a Kelet Népét. Ez a szembeállítás és konfrontáció közismert. Az viszont már kevésbé – s gondolom, az új folyóirat szerkesztői, tulajdonosai és olvasói sem emlékeztek rá –, hogy a Nyugat első számában, a beköszöntőben a következők voltak olvashatók: Csaba útja az égen írt utat honfoglaló Kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban és szépségben és munkában mindenütt honfoglaló legyen Kelet népe.
Valamikor talán én magam is arra gondoltam, hogy egyszer, ha időm lesz, elejétől végig, az első kötettől az utolsóig végigolvasom a Nyugat vaskos köteteit. Megtehettem volna, s ha az irodalomtörténetre adom a fejem, bizonyára meg is tettem volna. Tíz kerek évig ott dolgoztam a forrás közelében, az Országos Széchényi Könyvtárban, és ha nem is fordult meg kezemben naponta a Nyugat, de megfordulhatott volna. Csak át kellett volna ballagnom a Nemzeti Múzeum hatalmas kőlapokkal borított folyosóján (akkor még ott volt nemzeti könyvtárunk) a folyóirattárba, és az inspekciózás unalmas és eseménytelen óráiban (akkoriban még este 10-ig tartott nyitva az olvasóterem) szédülésig olvashattam volna. Nem tettem, s mikor kiszabadultam a könyvtári kincsesbányából, egy ideig még melengetett az a gondolat, hogy fordult a kocka. Eddig – egy évtizeden át – én segítettem a betévedt olvasókat eligazodni a könyvtár és különösen a katalógusok labirintusrengetegében, mostantól fogva majd engem, az olvasóvá vedlett néhai könyvtárost fogják kiszolgálni, hordják az asztalomra az érdekesnél érdekesebb és fontosabbnál fontosabb könyveket, dokumentumokat. Hogy ez miért maradt futó ábránd, ennek oknyomozó története, lélektani összetevőinek kibogozása nem ide tartozik. Lassanként világossá vált, hogy amit nagyon szeretnék elolvasni, azt jobb megszerezni, megvásárolni, és otthon, ceruzával vagy tollal a kezemben, ha lehet, még a betűk, a mondatok, a papír mögött megbújó lényeget is derékon ragadni. A látható eredmény: telefirkált lapok, ami ellen könyvtáros énem – ha nem nevelem toleranciára – borzongva tiltakozott volna. Következésképp, amit szellemileg magamévá akartam tenni, jobbára birtokba is vettem. Így került a kezembe, vásároltam meg jó húsz vagy harminc évvel ezelőtt a hátsó borítón olvasható feljegyzés szerint 8.- forintért a Nyugat 1918. június 1-jén megjelent számát (XI. évf. 11. sz.).
Nem különleges szám ez, a véletlen nyomta a markomba. Nagy, mondhatnám legnagyobb hiányossága az, hogy a Nyugat legjelentősebb szerzője, Ady nem szerepel benne. Akkor már súlyos beteg, s a szépirodalmi rész utolsó oldalait (ez volt az Ady-versek számára fenntartott hely) átengedte másoknak. Hogy ez a hiány még szembetűnőbb legyen, ebben a számban egyáltalán nincs vers. Sőt a hírekből azt is megtudjuk, hogy Ady Endre a budapesti Zeneakadémia termében tartott Nyugat szerzői esten sem szerepelt.
Hogy mégis miért kedvelem ezt a Nyugat-számot? (Írhattam volna azt is, hogy egyáltalán a Nyugatot?)
Jólesik már a címlapra is ránéznem, ahol ezt olvasom csupa nagybetűvel: SZERKESZTŐK: ADY ENDRE, BABITS MIHÁLY. Majd egy sorral alább a főmunkatársak közt Ambrus Zoltán, Kaffka Margit, Laczkó Géza, Móricz Zsigmond, Osvát Ernő és Schöpflin Aladár nevét. Ez a névsor a Nyugat garancialevele. És a tartalom ezt (jobbára) nem cáfolja meg. (A „jobbára” módosító szavacskát csupán azért illesztettem a mondatba, mert – be kell vallanom, ami az eddigiekből egyébként is nyilvánvaló – hogy nem lévén mellettem a polcon a teljes Nyugat, ez az állítás csupán feltételezés.) A magyar értékeknek olyan számbavétele és felsorakoztatása ez a júniusi szám, amely igen szám íze szerint való. A nagybányai festők későbbi monográfusa, Réti István ír visszaemlékezést a magyar festészet elhunyt fejedelméről, Hollósy Simonról, Kodály Zoltán a Kékszakállú herceg vára, Bartók Béla első operájának bemutatójáról számol be. És hogy a régi magyar irodalom is megkapja azt, ami megilleti, éppen ebben a számban jelent meg Gábor Ignác korszakos verstani tanulmányainak egyike Zrínyi verselése és a magyar ősi ritmus címen.
Ezt a Nyugat-számot nem azért vásároltam meg, mert éppen ezek az írások jelentek meg benne. Igaz, később épp Kodály Zrínyi szózata révén Kodállyal is „kapcsolatba” kerültem. Az ősi magyar ritmus problémája, Gábor Ignác elmélete Németh László verselméleti írásaiban kísértett, hogy aztán mindezt rendszerbe foglalja verstani könyvében Vargyas Lajos, akivel éveken keresztül egy munkahelyen dolgoztam, és szinte naponta találkoztam vele a Zenetudományi Intézetben. Négy-öt erős szál is kapcsol ehhez a Nyugat-számhoz. Pedig, ahogy említettem, a véletlen adta a kezembe. Okkal gyanítom, hogy a legtöbb (ha talán nem is valamennyi) Nyugat-számban megtalálnám ezeket a magyar és ezen keresztül egyetemes művészi értékekhez kapcsolódó, engem személyesen érintő, ezekhez bogozó szálakat. Hogy ez megfelel-e a Nyugatot körülgomolygó, fentebb emlegetett, irizáló „hírnek” vagy az agyonkanonizált „lényegnek”, nem tudom. Személy szerint „az én köreimet” ez az önkényes kisajátítás – mondhatnám Arkhimédésszel – (legalábbis egyelőre) nem zavarja.
Más régiók lakói vagyunk.
Persze a Nyugatnak is óriás dzsungel az aljnövényzete. Ennek az aljnövényzetnek köszönhető a talaj nedvessége, termékenysége, amelyen felnövekedhetnek az óriások. Akik – és ez elkerülhetetlen – a kisebbek elől elfogják az éltető napfényt, s kipusztítják a közelükbe merészkedőket. A természet könyörtelen. De nemcsak a természet. A természettől idegen, az ideológia járszalagjára fogott (gyakran a politika hizlaldájában tenyésztett) irodalomtörténet is pusztít. Ezt az elmúlt negyven-ötven évben megtapasztaltuk, és a jelenben is szenvedünk tőle. Pedig a kártékony kanonizálási divat nemcsak a kitagadottaknak ártott és árt, a kedvezményezettek hitelét is megkérdőjelezi. A százados évfordulón érdemes megemlíteni, hogy a Nyugat mellett olyan rangos, nem kevésbé hiteles folyóiratok is állták a sarat, mint az agyonhallgatott, évtizedeken keresztül az irodalomból száműzött Tormay Cecile lapja, a Napkelet, vagy a zúzdába küldött, az Országos Széchényi Könyvtár zárt anyagában őrzött Magyar Szemle. Ezek és a náluk általában jóval alacsonyabb színvonalú (mint például Herczeg Ferenc Új Időkje), jobbára rövidebb életű folyóiratok adják meg azt a szellemi környezetet, amelyben a Nyugat kifejtette hatását. Hogy olykor vitákra is sor került? Mi sem természetesebb. Belső és külső vitára egyaránt. Csak példaként említem meg a fiatal Babits vitáját Lukács Györggyel a filozófiai nyelv homályosságáról (Lukács Babitscsal szembeni ellenszenve innen datálódik) vagy Németh László kiválását a Nyugatból. Nagy kár, hogy a Pennaháborúk (Nyelvi és irodalmi viták 1781–1826) és a Tollharcok (Irodalmi és színházi viták 1830–1847) köteteihez hasonlóan nem jutott eddig senkinek eszébe, hogy a Nyugat környékén kibontakozó és nehezen hozzáférhető folyóiratokban porladozó, a kort jellemző és értelmező vitákat egy kötetbe összegyűjtse. Ebben a tükörben nemcsak a Nyugat, de a kor arca is karakteresebben rajzolódnék ki. És velük együtt magunkat is jobban, mélyebben megismernénk.
Ha a Nyugatra gondolok, mindig az a kép jelenik meg előttem, amelyet a lap fennállásának 25. évfordulóján, 1933-ban készítettek. Egy zongorát állnak körül, többen frakkban és fehér csokornyakkendőben. A középpontban Babits és Móricz áll, egyik oldalukon többek között Szép Ernő és Erdélyi József, a másik szélen Karinthy Frigyes, Füst Milán és Kosztolányi Dezső. Nem a teljes magyar irodalom, de mögöttük az is felsejlik. A teljes magyar irodalmat, az én irodalmamat is ott látom e körül a képzeletbeli, országnyira növelt zongora körül. A nemrég holtakat éppúgy (Csáth Gézára, Kaffka Margitra és legfőképp Adyra gondolok), mint a véletlenül hiányzókat (Tersánszky Józsi Jenőt említeném és Juhász Gyulát) és az utánuk jövőket: Illyés Gyulát, Weöres Sándort, Takáts Gyulát és az Adyt és Móricz Zsigmondot „követő”, a népi írók közé sorolt Németh Lászlót…
Nem pajzs és dárda a Nyugat, de még csak nem is seregeket gyűjtő zászló vagy védjegy. Legfeljebb bátorító példa.
A Nyugat olyan – nem tökéletes és makulátlan – írók gyülekezete, akiknek személy szerint én magam igen sokat köszönhetek. Mindenekelőtt az ellentmondás, a megtagadás és együttérzés váltóáramának éltető lüktetését.
De nemcsak én, ők is köszönhetnek nekem valamit. Ha mást nem, hogy bennem így vagy úgy, de ők is tovább élnek.
Albert Gábor