NAPÚT 2008/6., 115–116. oldal
Tartalom
Szabados György
Időszerűség és lábadozás
G. Komoróczy Emőke
Németh Péter Mikola VisszaSejtesít című kötetéről
Győrffy Ákos
A völgy emlékei
N. M. és M. E. emlékének
Valahol itt készülhetett az a fotó hetven évvel ezelőtt.
Nagyanyám még egészen fiatal, húsz se lehet. Két másik
lány mellette, a napszámosok a szigetről, akik egyszer
látták az ördögöt a forrásnál. Ott ivott az ördög
a Király-kútból.
Szedik a málnát a fotón. Egy felhő pereme még, ami
látszik, meg valami a hegyből mögöttük. Nagyjából
az a rész, ahol most épp rákezd egy kakukk.
Akkor még az ismeretlen katona sírja sem volt meg,
ahol a biciklit hagytam. Nem volt még ott az a sír.
Valószínűleg német katonáé lehet, errefelé vonultak
vissza, felfelé a völgyben. A háború után tele volt
az erdő mindenféle eldobált felszereléssel és
mindenféle oszlásnak indult, szétszóródott
testrésszel.
Nagybátyám gyerekkorában hazavitt innen egy pár
katonai csizmát, és csak otthon vette észre nagyanyám,
hogy a csizmákban, pont addig, ameddig a csizmaszár
ért, benne voltak a rothadó lábszárak is.
És egy halántéknál átlőtt sisak, amit még hazahozott.
Gyerekkoromban még megvolt, aztán egy lomtalanításnál
eltűnt. Szépen látszott a golyó bemeneti és távozási
helye. Ahol a golyó távozott, mint egy virág szirmai,
olyan szabályosan nyílt szét az acéllemez.
A gyümölcsösök, az elvadult gyümölcsösök, kúszónövények
fojtják meg az amúgy is félholt fákat. Tavasszal látni csak,
fentről, a fennsíkról, amibe a völgy felső vége torkollik,
virágzáskor az évről évre halványabb, szabályos, hófehér
téglalapokat. A hajdani gyümölcsösök lassan szétbomló
rendszerét.
De ebbe a hófehér szabályosságba egyre több zöld folt
kerül, ahogy a területet visszaveszi az erdő.
Nem tudok mást, csak szótlanul nézni, hogy mi történik.
Lassú és megy valami felé. Inkább csak érezni lehet, hogy
megy. Ők érezték-e? Ebből a forrásból ivott a nagyapám,
nagyanyám, anyám kislánykorában, most pedig én.
Egyre kevesebb benne a víz, és nem is lehetne már inni belőle,
mert szennyezett. Ahogy a környék szinte összes forrása rég
szennyezett már. Alig folyik a csőből és állott szaga van.
1855 van belevésve a cső fölötti kőlapba. Anyai dédszüleim
gót betűs imakönyvében láttam hasonló számokat. Ilyen írás
nincs már, így ma nem ír senki.
Nézem magam a forrás vizében, nézem azt a lebegő arcot
odalent. Nézem az utat, ahol reggelenként mentek fölfelé,
vállukon kapával, hátizsákban a kenyér, a szalonna,
demizsonban nagyapám bora, a mézesfehér.
Valaminek itt kellett maradnia belőlük. A völgy emlékeiben
kéne kutatni utánuk. Hogy lehetne szóra bírni a völgyet,
a forrást? A forrás vizéből hová tűnt az arcuk? Ha nem látom
az arcom a vízben, hová lesz?
Kikoptatta a forrás medencéjét a ki tudja mióta csorgó víz.
Legömbölyítette a széleit. Mint nagyanyám rózsafüzére,
ugyanolyan kopott, tökéletesre kopott dolgok.
Az ördög visszatér-e egyszer a forráshoz? Az ördög talán
most is itt van, ő tette ihatatlanná a forrásokat.
Mosolyognak hárman, a három fiatal lány a képen. Fölöttük,
a felhő előterében valami. Először azt hittem, kosz, kapargattam,
de nem jött le sehogy, aztán nagyítóval megnéztem, hogy
mi az ott, az a fekete pont az égen. Egy madár, talán egy
egerészölyv lebeg egy helyben a hetvenéves égen.
És valaminek az árnyéka még a kép szélén, félig a
málnabokrokon. Egy alaktalan árnyék, ami épp elérni
készül őket.