NAPÚT 2008/10., 15. oldal
Tartalom
Erdei Árpád
jogász
Fürtös György
keramikus
Kenyeres Zoltán
irodalomtörténész, egyetemi tanár (Budapest, 1939. január 17.)
1957-ben érettségiztem, 1962-ben magyar–angol szakon diplomáztam. 1962–1964-ig a Kossuth Könyvkiadóban dolgoztam, 1964-től 1981-ig az MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársa voltam. 1981-óta az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanítok, szakterületem a modern magyar irodalom. 1988-ban kineveztek egyetemi tanárnak, 1992–2004-ig intézetigazgató voltam. 1978-ban József Attila-díjat kaptam, 2004-ben a Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntettek ki, 2008-ban Széchenyi-díjjal jutalmaztak. 2009-ben megyek nyugdíjba professor emeritusként. Feleségem olasz–angol–magyar szakos tanár, több nyelvkönyve jelent meg, munkájáért magas állami kitüntetésben részesült. Tanítványai szeretettel veszik körül, évtizedeken át visszajárnak hozzá. János fiunk (41) egyetemi docens, László (37) jogász, négy unokánk van. Hisszük, hogy az élet és munka alapja a harmonikus család.
Könyvet írtam Weöres Sándorról (1983), Ady Endréről (1998), tanulmányok egész sorában foglalkoztam a modern magyar irodalom legjelentősebb alkotóival Babits Mihálytól és Kosztolányi Dezsőtől Juhász Ferencig és Tandori Dezsőig. Ma az irodalomtörténet-írás olyan korszakát éljük (mondanám: nem nagyon jó korszakát), amely nem a horizontális kiterjedés bővítése felé halad, nem a társadalomtudományokkal közös és azokkal érintkező területek mozgósítására törekszik, hanem a tudományok történetében koronként elő-előforduló involutionnak, befelé fejlődésnek, belső komplikációkba bonyolódásnak a társtudományok felől nézve izolatív periódusában van. Nagy, elvont, filozófiai természetű elvontságok felé emelkedik a léghajó, és ilyenkor a nehezékeket ki szokták ejteni a kosárból, ilyen nehezéknek számít az involution korszakaiban minden, ami a társadalomhoz, történelemhez kapcsolódik, s biztos, ami biztos, még a szótárból is jobb ilyenkor kihúzni az olyan szavakat, mint valóság, élet, realitás. Hasonló a helyzet a befelé fejlődés egy lehetséges másik irányzatánál is, amikor a kutatás az előállított szöveg minél mikroszkopikusabb materialitásainak feltárására irányul. Ha elfogadjuk mindezt, akkor egy hideg-rideg, élettelen irodalomfelfogás jön létre. Nem vagyok ennek híve. Eszményem az emberarcú irodalomtörténet, amelyben a művek részletes szövegelemzése mögül ránk néz az író arca is, és az elemzésben benne van az egész kor és az egész társadalom gondjaival, bajaival, céljaival együtt.
