NAPÚT 2008/10., 33–36. oldal
Tartalom
Deseő Csaba
zeneművész
Kádár János Miklós
festőművész
Csikai Márta
szobrászművész (Nagykőrös, 1939. február 20.)
Tipikus, négyablakos polgárházba születtem. Apám tanárember volt, a Református Tanítóképzőben tanított. Emlékszem a kicsiny kertre, a jegenyeakácokkal kerített rózsalugasos éden volt nekünk, ahol nővéremmel, Zsókával naphosszat játszottunk. Nyári reggeleken, az oszlopos verandán a tejesbögrémbe sütött a nap, a szabadtéri vacsoráknál a lámpa körül keringtek az összegyűlt bogarak és az esti pillangók. (Apám néha be is gyűjtötte őket a biológiai szertár számára.) Nagy, hűvös szobáink voltak, nővéremmel nagyon szerettünk a zongora alatt ülni, amikor anyánk saját énekét kísérve zengette-zúgatta fejünk fölött a hangszert. Téli délelőttökön jó volt a kék cserépkályha mellett hasalva a padlón rajzolgatni, amíg a lány behozta a levest déli harangszóra.
Aztán hamarosan vége lett az idillnek: utolért minket a háború. Menekültünk mi is sokadmagunkkal a közelgő front elől, először Budapest felé. Éppen ott voltam, amikor felrobbant a Margit híd. Nagyanyám kezét szorítva lélekszakadva futottunk le a Margit-szigetre. Majd mentünk tovább: végül Bicskéig jutottunk, ahol egy ház pincéjében marharépán aludtunk hónapokig. Közben többször vonult át felettünk a front. Az iszonyatos lövöldözésre és a páni félelemre jól emlékszem (azóta is félek a mennydörgéstől). Egy ideig a fenti szobában lakott Tolbuhin marsall – de mit tudtam én akkor, hogy milyen rangos szomszédunk van. Egy csendesebb időszakban, valamikor 1945. január végén, mégiscsak elindultunk haza, megkerülve az ostrom alatt álló Budapestet. Nem emlékszem pontosan, hány napon (vagy héten?) keresztül gyalogoltunk a fagyban. Aludtunk, ahol fedett helyet találtunk, egyszer egy elhagyott patikában: meg is ettük az egyik fiókban talált ostyalapokat. Igen finom volt. Emlékszem, hogyan gyalogoltunk keresztül a Kis-Duna ropogósan vékony jegén, kevés motyónkat szánkón húzva magunk után. Valahogy hazavergődtünk Nagykőrösre, megtudni, hogy ott egy puskalövés sem dördült, odisszeánk teljesen hiábavaló volt. Az oroszok persze ott voltak még, a mi házunkba is be volt kvártélyozva egy csoport. Valahogy sikerült elintézni, hogy az egyik szobát visszakapjuk. Hamarosan megszületett öcsém, Palika. (Az oroszok hahotáztak: hogyan lehet egy gyereknek olyan neve, hogy „Pálinka”.) Bizony, édesanyám az egészet várandósan csinálta végig. Hihetetlen, hogy annyi idős voltam akkor, mint a nagycsoportos, óvodás kisunokám most. Irtózat gondolni is arra, hogy ilyesmi vele megessen. Mégis, azt hiszem, hogy generációm ezektől az élményektől lett edzettebb, mint a háború után született évjáratok.
Táncvirág |
Mégis, úgy érzem, hogy tartalmas gyerekkorom volt. Felhőtlen nyári vakációkra emlékszem, amikor nagy kölyökcsapatokkal játszottunk az utcán, ahol csak néha ment végig egy-egy lovas kocsi. Mégsem voltunk utcagyerekek, mert a környező ablakokból mindig lesett ránk egy-egy vigyázó szempár. Az akkori kisvárosban még mindenki mindenkit ismert, és minden felnőtt leteremthette a másik gyerekét, ha az valami rosszaságot csinált. Szűkösen élt a család (mint legtöbben akkor), és nyaranta – kiskamasz korunkban – nekünk is dolgozni kellett. Besegítettünk a szüleimnek a szőlőben és a zöldségeskertben kapálni. Beálltunk a konzervgyárba dolgozni, hogy ősszel könnyebben megvehessük a tanszereket. De amint vége lett a hajnali műszaknak kora délután, mehettünk a strandra!
Szép vakációk teltek így el azután is, hogy tizennégy éves koromban felvettek a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba Budapestre. Nagyon szerettem oda járni. Kiváló tanáraink voltak. Ott tanultam meg Somogyi József tanáromtól és mesteremtől csaknem mindent, amit a szobrászmesterséghez tudni kell. Hálával és nagy tisztelettel gondolok rá most is. A Gellért-hegyen volt a kollégium, és naponta gyalog keltünk át a Szabadság hídon és mentünk a Kálvin tér mögötti Török Pál utcába, ahol az iskola van máig. (Naponta élvezhettük azt a gyönyörű budapesti panorámát, amiért a turisták most sokat fizetnek.) Voltak persze olyan párthű oktatóink is, akiket szívből utáltunk. Elsősorban az igazgatót, aki a 14-16 éves kamaszokat „elvtársazta”. Akkor tanultuk meg, hogyan lehet az arrogáns hatalomtól lélekben függetleníteni magunkat, hogyan lehet fellelni az igazi emberi értékeket, hogyan lehet olyan emberi környezetet teremteni magunk köré, amely segít ép lélekkel túlélni a sötét politikai közeg nyomasztó hatását.
Azután eljött 1956 októbere. Gimnazistaként bekérezkedtünk a felvonuló egyetemisták közé, hallgattam Sinkovits Imrét, amint a Nemzeti dalt szavalta, és ott voltam, amikor a Sztálin-szobrot ledöntötték. Már dúltak a harcok, amikor néhány kollégista lánnyal elhatároztuk, hogy elmegyünk vért adni. A Tétényi úti kórházba irányítottak bennünket. Éppen akkor voltunk ott, amikor a Kossuth téri vérengzés sebesültjeit hozták. Iszonyat volt, a személyzet nem volt elég, hogy ellássa őket és más sebesülteket, ezért ott maradtunk önkéntes ápolónőnek. Tizennyolc napon keresztül voltam a kórházban ápolónő, többnyire virrasztva. Láttam iszonyúan összeroncsolt embereket meghalni, hallottam az anyját szólongató, megvakult kis ruszki katonát.
Akkor lettem felnőtt.
Akkor telt el mai életem negyedrésze. Saját kis történelmem jelentősebb része.
1957-től a Képzőművészeti Főiskola következett. Itt hét évet tölthettem el, mert a legjobb növendékeknek kijárt még plusz két év tanulmányi idő (ami műterem-használati lehetőséget is jelentett!). A hetedik évben már kiállításokra adtam be szobraimat, diplomamunkámat felállították Baján.
Ami ez után történt, az viszonylag szokványos életút.
1966-ban találtam társat magamnak, férjhez mentem egy építészhez, Bitó Jánoshoz, akivel máig békességben és tisztességben élünk. Szakmailag is összedolgozunk, ha olyan munkám adódik, amely architektúrát, környezetrendezést igényel. Azt hiszem, hogy ízlésvilágunkban is közös húrokat pengetünk. 1967-ben költöztünk a nyugati vároldalba, a Lovas útra, ahol azóta is élünk. Itt neveltük fel két gyermekünket, Katát és Balázst, mindketten iparművészek lettek. Kata két kis unokát adott nekünk azóta, Balázs még várat magára. 1967-ben Derkovits-ösztöndíjat kaptam, ami akkor az egyéves kislányom nevelése mellett némi anyagi függetlenséget biztosított számomra.
Később tíz évet tanítottam valamikori iskolámban, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. Néhány régi tanítványomból azóta jó barát lett.
A főiskola óta – természetesen – folyamatosan dolgozom szobrászként. Pályakezdésem első évtizedében elsősorban Medgyessy formavilága érintett meg, azután Henry Moore formarendje, téri ereje. Később kezdtem el bronzban gondolkozni, hogy a kő kötöttségeitől felszabadulva térileg jobban összetett, szabadabb formavilágot teremthessek műveimnek.
Mostanában főképpen viaszból mintázom kisplasztikáimat, ami szinte korlátlan lehetőséget nyújt a szabad formálásnak.
Úgy gondolom, hogy szakmai életutam nem volt hiábavaló, és sikerült némi elismertséget is szereznem. 1992-ben Munkácsy-díjjal tiszteltek meg.
Amit saját kis történelmemnek a „kádári nagy béke” időszakát illeti: sikerült olyan emberi környezetbe kerülnöm, amely bőségesen kárpótolt mindazért, amit az anyagiak hiánya jelentett. Remek művész barátaim voltak (akik közül már sokan eltávoztak), figyeltünk egymásra, adtunk egymás véleményére, és erőt merítettünk egymásból. Olyan burkot teremtettünk magunk köré, amelyben jó volt létezni. Egyszerűen: szerettük egymást.
Egyéni kis történelmem jelentős éve volt 1989, Nagy Imre újratemetése. A Hősök terén könnyezve ujjongtunk, mert úgy gondoltuk, hogy lezárult életünknek egy hazug és hazugságra kényszerítő korszaka, és ezután valami új, tiszta szellemiség eljövetelében reménykedhetünk.
A reményt soha nem szabad feladni.
