NAPÚT 2008/10., 172–173. oldal
Tartalom
Réti Árpád
színész
Kristó Gyula
történettudós, középkorkutató
Kozma István
birkózó (Budapest, 1939. november 27–Budapest, 1970. április 9.)
„Lajos bácsi! Sose féljen, amíg ezek a kezek fogják a volánt” – mondta két hatalmas tenyerét mutatva az ország legerősebbnek tudott embere, valamikor a hatvanas esztendők vége felé, amikor hőseink létezésében s legyőzhetetlenségében is hihettünk még. Aztán másként történt, s „Lajos bácsinak” is – Keresztes Lajosnak, az 1928-as amszterdami olimpia birkózóbajnokának, aki Kozma Istvánból, az ifjúsági válogatott kosárlabdázóból a földkerekség egyik legjobb birkózóját nevelte nekünk – a harmincegyedik esztendejét be sem töltött tanítványa koporsójánál kellett állnia nemsokára, összetörten, kisemmizetten, s kissé értetlenül. Tizenkét éves múltam ekkor, hallgattam a rádiót, a temetésről tudósító Novotny Zoltán megrendült szavait, zokogtam, hullt a könnyem, ami átáztatta – késő este, ágyban voltam – a párnát is talán. Meglehet: nem akartam elhinni, amit – tudtam már – mégis muszáj volt elhinnem akkor. Mert hát azt mondta a rádió, meg az újság is írta, hogy megoperálták, s jobban van… aztán meg jön München, ahol megint csak ő nyerheti meg az olimpiát, senki más, s egyébként is: Kozma, a rettenetes erejű Kozma Pici, a mi hősünk nem halhat meg csak úgy…! De meghalt, négy nappal egy ostoba baleset után, s még azt is hallottam később, ha összetört kicsi autója ajtaját nem ő, a saját erejével feszíti ki, életben marad.
Majd negyven éve ennek, s én egyre gyakrabban gondolok arra, hogy Kozma István a legjobbkor ment el, ahogy – korábban – Petőfi Sándor vagy Ady Endre is. Nem, mert rövid élete – ahogy mondani szokás – így is kerek egész, hanem azért, mert jelenlétének minőségével a maga korának lehetséges parancsát, leszorított álmait úgy sugározta ő, hogy életével le is pecsételte azt. Önmagán túlmutató sorsával önnön folytathatatlanságát teremtette meg, mert ami jött, nem az ő világa volt – illetve lett volna – már, neve s emléke ezért maradhat eszmény s példázat mindörökre, a birkózás, a sport határain kívül is akár. Hiszem, hogy rendkívüli testi s lelki adottságait éppen ezért kapta, amikkel aztán – hitt-e benne, nem tudom, de nem is lényeges – a Teremtő szándéka szerint sáfárkodott. A hatvanas esztendők Magyarországának hódító jelensége volt emberként, sportolóként s – mondják, akik ismerhették – férfiként egyaránt. Százkilencvennyolc centire nőtt, teste száznegyven kilósan is szinte egy görög szoboré, a ritka szabályos arc még birkózás közben is mosolyogni látszott, személyét rajongás övezte, ez nem lehet vitás. Mint örökvidám mókamestert is emlegetik, lénye biztonságot sugárzott maga körül, hozzá – a halál másnapján – Latinovits Zoltán írt himnikus levelet („Segítettél nekünk, hogy elhiggyük: győzhetünk is. […] melletted mindig biztonságban éreztük magunkat. […] Itt maradtál nekünk erőnek, példának.”), s mégis – Szegő András írta le valahol – magányos volt valamiképp.
Igen, a hősök mindig magányosak valamiképp, a forradalom eltiprása utáni Magyarország hazug közegében pedig törvényszerűen azzá kellett lenniük. „Magányos farkassá”, ahogy Balczó Andrásra tekintettek, „összeférhetetlen különccé”, ahogy Latinovitsot emlegették akkor, vagy mint a labdarúgó Varga Zoltán, aki a „sorba” öntudatlanul vagy öntudattal beállók „sztárrá hanyatlása” helyett – 1968-ban – a menekülést választotta inkább. Kozma, Balczó vagy a náluk fiatalabb, még a pályafutása elején állt Varga lénye, a versenyben tanúsított magatartása valóban a „mi is győzhetünk” hitét adta meg, adta vissza nekünk, őket csodálva ki-ki az eltiport, elfelejtett-elfelejtetett hősi létre eszmélhetett néhanap, ha ő maga – a szurkoló – szeretett volna az akkor már (még) elnyerni látszott kényelmes nyugalomban élni, akkor is. Kozma István – aki a világ valaha élt egyik legjobb birkózója volt! – tüneményes életének nem a két olimpiai (1964, 1968), a három világbajnoki (1962, 1966, 1967), az Európa-bajnoki (1967) meg a tizenöt magyar bajnoki cím volt a lényege, hanem a létezés ama sűrített kérdése, amelyre a hazugság s a még eleven értékfelismerő képesség metszéspontján ő átélhető, a lelket – egy-egy pillanatra legalább – a hazugság fölé emelő példás választ adott. Példát arra, aminek 1968–70 után – s nemcsak Magyarországon! – egyre kevésbé lett tere már, amikor a hősi lét formáját, s annak emlékezetét őrző lélek még inkább magára maradt. Aki életét vigyázta, talán e rohanva közelgő (világ)állapotnak nem akarta kitenni őt, s hogy mi, hátramaradottak eszméljünk e példán, ezért szólította el.
N. Pál József