NAPÚT 2008/10., 175–176. oldal
Tartalom
Kristó Gyula
történettudós, középkorkutató
Pék Pál
költő, irodalomkritikus, tanár (Nagykanizsa, 1939. július 26–Nagykanizsa, 2008. július 24.)
Pék Pál neve az eltelt évtizedek alatt összeforrt Nagykanizsával. Valahogy úgy, ahogyan Czuczor Gergelyé Győrrel, Juhász Gyuláé Szegeddel, Csorba Győzőé Péccsel – és folytatható a sor. Jóllehet vidéki költőnek lenni sosem volt könnyű, ám az is igaz, hogy a vidéki városok, ezek a szellemi végvárak sokkal büszkébbek hírességeikre, mint a főváros, melyben oly könnyű nyom nélkül eltűnni. A megállapítás, úgy vélem, érvényes a nemrégiben elhunyt Pék Pálra is, aki legendás tanárként, nagyszerű költőként, majd a rendszerváltás utáni szellemi aktivitás légkörében, az általa megálmodott, életre hívott országos hírű irodalmi folyóirat – a Pannon Tükör – főszerkesztőjeként fontos irodalomszervezői munkásságot fejtett ki. A magyar irodalom színe-java megjelent a folyóiratban, amely emléket állított többek közt Pék Pál jobb sorsra érdemes költőtársának, barátjának, a Weöres Sándor által is tisztelt, a rendszerváltás előtt meghalt Takács Lászlónak. A még élsz, fényeskedsz című, a Pannon Tükör Könyvek első és egyetlen darabjaként megjelent impozáns versválogatás Pék Pál válogatásában és szervezésében jelent meg. E tényben én egyszerre érzékeltem a síron túli barátság szép példáját és a szellemi értékeknek kijáró megbecsülést, amelyre ordasuló világunkban egyre kevesebb példa akad. Telefonon beszélgetve vele, vagy a pesti könyvhét forgatagában, vagy éppen Nagykanizsán, ahová többünket meghívott író-olvasó találkozóra, folyamatosan az önmagát és a korát pontosan értő, azt etikai mércével mérő ember benyomását keltette. Mindez visszatükröződik költészetében, amely számára a világ megértésének és jobbításának eszköze volt. Nagy örömmel vette kézbe a pályafutását elemző monográfiát (Bakonyi István tollából), amely fontos kísérlet a líra hangos főútvonalait elkerülő, ám elmélyültségében, költői erőben mégis jelentős életmű bemutatására. A versek, ma már ez világosan látszik, határozott etikai álláspontot rögzítenek. Akkor is, mikor a magyar történelem „vérzivataros” korszakára, és akkor is, mikor a biblia örök érvényű példázataira utalnak. Külön színfoltot jelentenek a keleti életszemléletet megfogalmazó Ven-ji versek, melyek érdekes polémiában állnak Takáts Gyula hasonló témakörbe sorolható szerepverseivel. A Szélcsönd és újra szél című, utolsó előtti verskötet sejtelmeiben már érezhető az elmúlás sejtelme, a létkaland egybelátásának igénye. A korszak verseinek profetikus gesztusában a jelen és a múlt képei mint egymást magyarázó analógiák végső soron az idő végtelen körmozgására utalnak. Mindezt csak annak jelzésére, hogy Pék Pál életszemlélete mennyire tág volt, s mennyire mentes a talmi nagyotmondás kísértéseitől. Lírája épp arányosságával utal a költői önismeretre. Utolsó, még életében megjelent verskötete, Az elmerült sziget (Pro Pannónia Kiadó, 2008) az élettől való búcsúzás megrendítő lírai dokumentuma s egyben szellemi végrendelet, amelyben újra s a korábbinál erőteljesebben kísért az indulás Fodor András által emlegetett, Pilinszkyt idéző extatikus hangoltsága, ahol a biblikus képek a pokol és menny közé szorított emberi sors tragikumáról vallanak. Ám azt is észre kell vennünk, hogy a személyes halál képzete ebben a világképben nem végleges befejezés, hanem újrakezdés, azaz a körkörös időben kezdet és vég összeért. Valahogy úgy, ahogyan ez a hagyatkozás nagy versében, a Dies ad quem című versfüzér negyedik tételében történik:
Dereng az ég. Egy új nap kezdi
álom-röptét isten pitvarán – –
Galamb, ki szárnyát törve, boldog
létébe mégis visszajár.
Baán Tibor