NAPÚT 2009/4., 46–55. oldal

Tartalom

Szabó Palócz Attila
Lapsus

Vasadi Péter
Csönd-zóna • Kint, bent • Többet tessék pihenni • Sejtelem

Molnár Miklós

Begorombul a huhogály

A Bolond Istók életiratai című kópéregény hatodik levonása

    Az „eredeti magyar kópéregény” főhőse dervistáncot jár az életében, az emlékeiben, a nyelvben, a „kelet-európai grammatikai térben”, egyszersmind az érzékfelettiben. Elszámol a bolsevizmussal, a családjával, nemzetével, börtönben töltött hónapjaival, szerelmeivel, „dicsőséges és balga tetteivel és nem-cselekvéseivel”. Folyvást „Isten országát” keresi: aki keres, talál is a végén.
    Este hazautazik Kunvásárhelyre, az anyjához. Kileli a hideg, mikor elképzeli, hogy másnap tovább fingatják. Nem attól tart, hogy megverik, inkább attól, hogy a két nyomozó mángorlója közt pépesre puhul a rengeteg dumától; hogy magukba szippantják, és föloldódik bennük. Valami fenyegető gépezet masszív közeledtét érzi, mintha egy készülő, vagy már el is készült kelepce felé szippantódna. Szíve elhomályosul, felülkerekedik benne a félsz, maga alá gyűri az életrajza.
    Anyjában metszően éles jogi érzékenységet fejlesztettek ki életük hányattatásai. Páratlan hadiérzékkel és nyomkereső ösztönnel szimatolja ki a világban folyó tengernyi disznóságot. Vijjogva, szétterített keselyűszárnyakkal csap le minden egyes jogtalanság-morzsára. Legyen igazság, és pusztuljon a világ! Életük nem szűkölködik lecsapási alkalmakban. Giza sokfrontos küzdelmet vív a világ ellen; a világ persze visszavág. Szinte minden csatáját elveszíti, ám soha nem csügged: vereségei után nyomban föltápászkodik, leporolja a ruháját, villogó szemüvegén keresztül kinézi magának a következő célpontot – és Dońa Quijota elszántan, töretlen eszelősséggel új rohamra indul.
    Arányérzéke azonban már jóval korábban léket kapott, és ezerszilánkú, szivárványosan tarka arabeszkké repedezett, mégpedig 1945-ben, amikor (az egyszerűség kedvéért, és mert tudvalevőleg nem tudjuk, és nem is fogjuk tudni, nevezzük így:) a Megtorlás Rézfaszú Huhogálya – az emberi história kiizzadta kíméletlen, barbár szörnyeteg, aki, ha bűneink miatt gyúl harag keblében, gorombán vagdalkozni szokott, villámait ásító nemtörődömséggel sújtva ártatlanokra, merthogy neki az ég alatt minden és mindenki csak szalmakutya – ázsiai hordákat zúdított Gányóvárra (talán a huszon-egynéhány évvel korábban az X kommunisták elkövette, illetőleg a kisvártatva az Y kommunistákon elkövetett gyilkosságok büntetéséül), hogy tatár módra megdúlják a községet.
    A politikai tisztek napiparancsban hirdették ki a főhadiszállásról érkezett táviratot: „GÁNYÓVÁRT LIKVIDÁLNI STOP NŐKET RIPITYÁRA KÚRNI STOP ATLANTI-ÓCEÁNIG ELŐREHATOLNI STOP GYILKOLNI GYILKOLNI GYILKOLNI STOP HOLTTESTEKET MEGCSONKÍTANI STOP SZTALIN”. Nagypéntektől húsvéthétfőig tivornyáztak, fosztogattak, erőszakoskodtak, gyújtogattak, pusztítottak, se élő, se holt, se ember, se jószág nem lehetett tőlük biztonságban. Mindenfelé tüzek lobogtak: riadalmas fényükben tetszett meg igazán, mekkora sötétséget hoztak magukkal. Háztetők, kukoricagórék, szérűskertek kaptak lángra; lécketrecekben csikók égtek, lovak és tehenek sültek szénfeketére a fölgyújtott istállókban. Géppisztollyal lövöldözték le a hízódisznókat. Ahol búzát találtak, kiszórták az udvarra, leöntötték benzinnel és meggyújtották. A katolikus templomba is betörtek, kifosztották a sekrestyét, részegen disznólkodva csúfot űztek a szentségekből. Mintha csak a végromlás pokolból szalajtott hírnökei volnának, beöltöztek egyházi ruhákba, és az apokalipszis zabrált lovain, veszettül kurjongatva és lövöldözve nyargalásztak föl-alá a meggyalázott, rettegésbe dermedt falu utcáin.
    – Rohadt burzsujok, szemét kulákok, táncoljatok, baszom az anyátokat, ez a jövő zenéje! Íme, az új evangéliumi politika! Isten a kommunizmus legnagyobb ellensége, aki hinni mer benne, annak szétverjük a pofáját. Nehogy már tiszteljük az őseinket! Az a fasza, ha beköpjük őket. Apám, anyám dögöljön meg! Akivel tele van a tökünk, azt kinyírjuk. Baszunk, mint a nyúl. Zabrálunk orrvérzésig. Nyomjuk a falmelléki dumát a rahedli ellenségünkről, és sittre vágunk mindenkit, aki nem fér a bőrébe. Meglovasítjuk mások kéróját, szajréját, spinkóját. Davaj!
    Tátongó sliccel nyomult előre az ázsiai vérfrissítő kommandó. A krumplit is megbaszták volna, ha el nem gurul. Nem bánták, ha az egyik vége legel is, csak luk legyen rajta ott, ahol kell. Annyiszor gombolgatták a sliccüket, hogy a végén az összes gombjuk leszakadt. Akárhány éves volt is az ember lánya, ha a frontharcosok útjába akadt, kénytelen volt görcsös botra támaszkodó rusnya vén boszorkánynak, leprás múmiának maszkírozódni, ha nem akarta magára gerjeszteni a kangörcsüket, s nem óhajtotta, hogy testnyílásai egy dilettáns módra egybegányolt bolsoj vígoperában („A háború már csak ilyen”) vendégszerepeljenek. Ha a részeg szovjetszkij szoldát nem bírta férfierővel, palack, gumibot vagy pisztolycső segédletével fejezte be az aktust.

    Csak lassan, Olvasó! Olyan emberfia is akadt Gányóváron, akinek imponált ez a féktelen, orgiasztikus tombolás; aki magasztalta a nyers, barbár életerő vulkanikus kitöréseit. Abból, ahogy könnyed, laza, a teret mégis energikusan elfoglaló léptekkel meneteltek, a belső szabadságukra következtetett. „Micsoda férfiak! Ilyenek lehettek a Kárpát-medencébe érkező pogány eleink, fehér paripán, bíborpalástban, zeneszerszámmal, dalosan! Kezükben íj, fejükön korona: az apokalipszis lovain nyargaltak győzelemről győzelemre, és mint a csattogó jégeső, félelembe és remegésbe borították Európát!” – írta naplójába. Pár évvel később már kevésbé lelkes mondatok fogalmazódtak tollán: „A sztalinisztáni tenyészketrecekből Kelet- és Közép-Európára szabaduló janicsárhad elmondhatatlan szenvedéseken ment keresztül, elmondhatatlan szenvedéseknek vetett véget, és elmondhatatlan szenvedéseket okozott. A Rézfaszú Huhogály rút tréfájaként Koba janicsárhadai történelmi funkciót töltöttek be: elsöpörték az A rémuralmat, hogy szállást csináljanak a B rémuralomnak. Ez volna hát a történelmi fejlődés, legalábbis szerintük. A ránk szakadt B rémuralomban az a legocsmányabb, hogy az emberek kénytelenek szőnyeg alá söpörni arról szerzett összes fájdalmas tudásukat, hogyan gázolták le az oroszok az országot. A leginkább gerincroppantó, a legjobban lealjasító kényszerűség: hogy száz- meg százezer hektónyi nyál használódik el azoknak az etiketteknek a megnedvesítésére, melyeket – nyelvével nyal a nemzet; önföladó, sátáni rituálé – nap nap után a nemrég még részegen fosztogató, gyújtogató, gyermeklányokat és vénasszonyokat is miszlikbe kúró megszállók pállott, bűzölgő seggére muszáj ragasztgatnunk, elvtársi csókok és ölelések kíséretében: »ÖRÖK DICSŐSÉG FÖLSZABADÍTÓINKNAK, A SZOVJET HŐSÖKNEK!« Rosseb beléjük, kegyetlenül unom már, hogy ők a naplóm múzsái.”

HA TEKINTETEM A MOSTANI DOLGOKRÓL A VALAHAIAKRA VETEM, MINDIG UGYANAZT LÁTOM: TÖREDÉKEKET, VÉGTAGOKAT ÉS SZÖRNYŰ VÉLETLENEKET – EMBEREKET AZONBAN NEM. Ó, BARÁTAIM, NINCS ENNÉL ELVISELHETETLENEBB! NEM IS TUDNÉK ÉLNI, HA NEM VOLNÉK LÁTNOKA ANNAK, AMINEK MÉG JÖNNIE KELL. A Rézfaszú Huhogály

    Az alvilági kanmuriból a legidősbik Istók emeltette lelkészlakban kushadó Öreg Kakasnak és az Istókkal viselős Gizának is jutott egy porciónyi. Rájuk tört két nehéz szagú, bepálinkázott orosz katona – az egyiken fehér, a másikon zöld papi ornátus lígett-lógott ocsmányul loncsosan –, és beszorította őket a spájzba. A papi ruha láttán Giza gondolkodás nélkül Dicsértesséket akart mondani, de ijedtében benne rekedt a szó; oltalmazó két tenyerét ösztönösen a hasára szorította.
    A fehér reverendás, lila cingulusos muszka az Öreg Kakast tartotta sakkban a géppisztolyával, zöld reverendás, piros cingulusos cimborája meg az asszonyt tapogatta-gyömöszölte, és közben ráncigálta lefelé a szoknyáját irgalmatlanul. Giza és a katona egymásba kapcsolódó tekintetében parázs indulatú, villámgyors és hangtalan párbeszéd pergett: „Baszom az anyád, zsenysina, sok ezer versztányi messzeségből jövök, hogy magamévá tegyelek.” „Talán tiéd is lennék, ruszki szoldát, ha nem volna itt az uram és parancsolóm. Sajnálom!”
    Az asszony fölkapta a csurig teli tejfölös köcsögöt, és teljes erejéből fejbe vágta zöld reverendás támadóját. Az Öreg Kakas, Giza ura és parancsolója azonmód elájult, annyira megijedt. Giza életét s vélhetően Istókét is az mentette meg, hogy betoppant a hozzájuk bekvártélyozott orosz őrnagy. Vaszilij Szemjonovics Golicin – Giza és az ocsúdó Öreg Kakas színe előtt – szapora jób vasi máty, szukije szinik („Baszom az anyátokat, gazemberek!”) közben leszaggatta a katonákról a papi gúnyát, és példásan agyba-főbe dögönyözte, sőt meg is rugdosta a gyorsan kijózanodó két bumburnyákot: a géppisztolyost meg a másikat, akinek tejföllel elegyes vérben úszott a feje.
    Megtörténhetett persze az is, hogy mialatt az Öreg Kakas ájultan hevert, Giza megszeplőtlenítése mégiscsak elkövetődött. Ilyeténképp az sem lehetetlen, hogy Istók ekkor fogant, akkor pedig ő nem is Istók, hanem Ivanuska: Bolondoska Ivanuska… Giza is milyen gyakran mocskította azzal – igaz, más anyák is így pocskondiázták akkoriban a csemetéiket –, hogy „Eredj innen, nem vagy az én fiam, muszka asszony az anyád!”, meg hogy „Csak váltott gyerek lehet ilyen istenátka! A magyarvári orosz katonai kórházban, ahol megszültelek, nyilván elcseréltek egy ruszki poronttyal!”
    Jó néhány évvel később ugyanez a Vaszilij Szemjonovics Golicin – akkor már ezredesi rangban – részegen ráhajtott katonai terepjárójával a szomorkövesdi Gödény-park mellett a járdára, és halálra gázolta Giza apját. Illendőség és úri elegancia dolga, hogy az ember ne jöttment káplárokkal vagy zupás őrmesterekkel üttesse el magát.
    Török volt a neve, német srófra járt az agya, de jó magyar embernek tartotta magát világéletében. Az alacsony és vézna, zord és kérlelhetetlen férfiú két lábon járó enciklopédiája volt az Osztrák–Magyar Monarchiából megörökölt hivatalnoki pedantériának, a hatósági ember kényszerneurózisainak. Mindennapjait rendeletek és szabályok kormányozták. Szigorúan kordában tartott asszonyának s három gyermeküknek előírásokat kellett teljesíteniük, megszegésüket büntetéssel, főként táplálékmegvonással sújtotta. A családi élet az ő teljhatalmú irányításával, rigorózus napirend szerint zajlott, drákói parancsokhoz, mércékhez, kimutatásokhoz igazodva.
    Mielőtt munkába indult, feleségének egy német nyelvű kalóriatáblázat alapján mindig dekára kiporciózta az aznapi nyersanyag-ellátmányt, aztán bezárta az éléskamrát, és zsebre vágta a kulcsot. Nyolc óra munka, nyolc óra alvás, négy óra családi élet, négy óra elmélyült piszmogás sakkföladványok megoldásával és fabrikálásával, vasárnaponként nagymise – ezek voltak Török Gyula életének tartópillérei.
    A korábban harmincvalahány-ezer lakosú városban a háború utolsó évére legalább százezren zsúfolódtak össze. Az orosz offenzíva elől ide menekült jó pár minisztérium, közhivatal és diplomáciai képviselet, ráadásul a Luftwaffe, a Wehrmacht, az SS és a Gestapo is erősen befészkelődött. A szélrózsa minden irányából tódultak a városba a kurvák, fényes rongyaikban és csörgő ékszereikkel mindenütt ott viribeltek a köztereken, mint a verebek, s tépázott lelküket a lotyók védőszentjei, Magdalai Mária és Egyiptomi Szent Mária oltalmába ajánlották. Égbe szökött a női hús ára, a háború utolsó hónapjaiban Szomorkövesd egyetlen gigantikus bordéllyá változott, az oroszok elől pucoló katonák és civilek vagyonokat megadtak egy kiadós üzekedésért.
    Nem sokkal a Sztalin generalisszimusz vezényelte területfoglaló hadak rohama előtt a 15. amerikai légiflotta B–24-es Liberator bombázói már csináltak egy jó kis előfölszabadítást („Ha a vadnyugati pioníroknak lettek volna bombázóik, mennyivel könnyebben pacifikálják az indián terroristákat!”): egy márciusi vasárnapon (szeles, de verőfényes, tiszta idő volt) a déli harangszó után a 80-100 repülőgépből álló kötelék négy hullámban úgy meghintette Szomorkövesdet 500 és 1000 fontos rombolóbombával és 100-250 kilós aknabombával, hogy háromszázan szörnyet haltak, több száz épület porig omlott. Bevetés közben a pilóták az amerikai légierő indulóját énekelték:

Sokkal többet tudunk a háborúról,
mint a békéről,
sokkal többet tudunk a gyilkolásról,
mint az életről,
úgy bizony.

    Török Gyula pénzügyőri főszemlész jobb és bal oldali szomszédjának házát is eltrafálták, a város négyezer-valahányszáz épületéből ezernél is több súlyosan, kétezer-valahányszáz könnyebben megsérült; beomlott vagy elpusztult jó néhány iskola, a székesegyház, a ferencesek temploma, a Püspökvár, az evangélikus templom, a közkórház, a városháza, a megyeháza, a kultúra palotája, a motorgyár, a szövőgyár, a MÁV épületei és műhelyei, a vasúti felüljáróhíd, a villamos erőközpont, egy víztorony, a Nemzeti Bank, a főtéri közvécé és tizenegy bordélyház. A Liberator likvidátorok kibombázták a temetőből a holtakat. Kifordultak sírjukból az ősök, és rettentő átkot szórtak minden ivadékukra: – Ebben a városban soha ne legyen nyugtotok! Soha ne találjatok ki egyirányú utcáitok labirintusából! Nyomorítson meg benneteket egy álnokul és cinikusan fölszabadulási emlékműnek titulált pokoli betonszörny! Téboly csikorgassa az elméteket! A lelketeket eméssze civódás és gyanakvás, aljasság és alantasság, elvetemültség és káosz! Valamirevaló gondolat soha föl ne szárnyalhasson a közbárgyúság dágványából!
    Török urat 1944 júniusában följelentette valamelyik szomszédja, mert Auschwitzba deportált honfitársaitól ingóságokat vett át megőrzésre, abban a hiszemben, hogy ez emberfölötti erkölcsi fegyvertény, kiderült azonban, hogy cselekedete szörnyű vétekként is definiálható: zsidóvagyont mentett, ezért letartóztatták, a megőrzésre átvett értékeket pedig – 43 méter szövetet, 111 méter vásznat, 45 méter selymet, 55 méter kartont, 14 méter bélésselymet, 4 kiló teát, 9 kiló babkávét, nagy mennyiségű dohányárut, 20 kiló pipereszappant, 23 pár női harisnyát, 50 orsó cérnát, nyakékeket, fülbevalókat, köves gyűrűket, órákat, szőnyegeket, étkészleteket, 10 üveg bort, 1 mázsa disznózsírt, 30 kiló füstölt húst, 1 mázsa kenyérlisztet, 1/2 mázsa kukoricalisztet, valamint Jókai Mór összes műveinek jubileumi díszkiadását – elkobozták tőle, és a rendőrhatóság illetékes büntetőbírája 600 pengő pénzbírságot rótt ki rá.
    1951-ben az immár nyugdíjas pénzügyőri főszemlészt megint följelentette valaki: ezúttal azért, mert a Hortobágyra deportált osztályellenségektől vett át ingóságokat megőrzésre. Erről a megint csak emberbarátinak hitt cselekedetéről meg az derült ki, hogy a szocialista világrendet próbálta vele alapjaiból kiforgatni: kulákvagyont mentett. Letartóztatták, a megőrzésre átvett értékeket pedig – két dunyhát, négy párnát, nyolc lepedőt, egy lekvárfőzésre használt nagyobb fazekat, két sövénynyíró ollót, valamint egy pakli meglehetősen viseltes magyar kártyát – elkobozták tőle, és az Államvédelmi Hatóság illetékes büntetőbírája tíz év szabadságvesztést rótt ki rá; fia többszöri közbenjárására négy és fél év után szabadon engedték.
    Az osztályellenség akár a deportálást is megúszhatta, ha a lánya vagy a felesége hajlandó volt megszálló tisztek vagy ávósok macájává szajhulni. Túlontúl sok választás nem adódott: kitelepítés / börtön / nekimenni az osztrák határnak / elkurvulás / víz alatt leúszni a Dunán Jugoszláviába / átillanni a másvilágra. Török Gyulának történetesen a fia szajhult ávóssá.
    Történt egyszer, hogy a nyugdíjas pénzügyőri főszemlész hazafelé tartott a piacról; 1956 nyara volt. Ölében hatalmas görögdinnyét cipelt. Egyáltalán nem vallott rá, hogy görögdinnyét cipel az ölében. Kissé megszédíthette a történelemnek mondott eszelős vagdalkozás és hebegés („Történelem – micsoda ocsmány alibi!”): városának miszlikbe bombázása, államkötvényeinek teljes elértéktelenedése, kisebbik leányának Nyugatra menekülése, fiának berukkolása a politikai rendőrséghez, a német után az orosz megszállás, négy és fél évig tartó rabsága.
    Talán életében először ragadtatta magát olyan könnyelműségre, úgyszólván kicsapongásra, mint a görögdinnye-vásárlás. Fütyörészni aligha fütyörészett, mivelhogy a fütyörészést a magaszőrű nyugdíjas főtisztviselő utcai viselkedését szabályzó etikett szigorúan tiltotta. Enyhén kilendülve életének megszokott kerékvágásából, szinte a járda fölött lebegett. Egy háromlépéses mattföladványon spekulálva, kissé kelekótyán lépdelt a dinnyével, mely szárnyas bombaként, ellenállhatatlan erővel repítette a halála felé. „, megvan! F4! Hát persze!” – ötlött föl benne a frappáns megoldás, mielőtt meghalt, azazhogy megtisztult lélekkel, az üdvösség állapotában belépett Isten jelenlétének teljességébe, az orosz katonai terepjáró kerekei alatt vele együtt kiszenvedő két földigiliszta, négy csiga és huszonkilenc hangya társaságában. Kiloccsanó agyveleje összekeveredett a görögdinnye vörös belével.
    Ha ettől sem válik ezeregyéjien meseszerűvé Giza világészlelése, ugyan mit kezd önmagával, mit kezd földhözragadt valóságérzékével az elkövetkező években? Hogyan éli túl mindazt, ami őrá, a családjára, a hazájára, a nemzetére zúdul? Miként lenne különben ereje hozzá, hogy az Öreg Kakast egyszer csak faképnél hagyva (de hiszen mindig is faképnél hagyta: például az orra alá, zum Trutz pápistának nevelte mindhárom fiukat), egy évtizedig tartó háztartásbeli pokoljárás után, egyszer csak a hóna alá gyömöszölje a gyerekeit, egy tanyai iskolába költözzön, és újra tanítói munkát vállaljon? És neki, Istóknak hogyan adhatna majd olyan káprázatos jó tanácsot a rendőrségi kihallgatása utáni estén? Ekkor fogamzik meg Gizában ugyanis a zseniális éca: Istók utazzon a fővárosba, és arra hivatkozva, hogy őt, Mindszenty hercegprímás – családi körben, az Öreg Kakas aknamunkája, csak Álszenty Joe – unokaöccsét, halálra keresi a politikai rendőrség, kérjen menedéket az amerikai nagykövetségen.
    Giza a szájába rágja, mit kell mondania. Ellátja intelmekkel meg némi pénzzel, és bemagoltatja vele Kanadában élő húga címét; ez a hamuban sült pogácsa. Aznap éjjel Istók megsemmisíti személyi igazolványát, a pártállam általi kisajátítottságát tanúsító gyűlöletes bárcát, és ahogy megpirkad, útnak indul.
    A selymes arcú Apolló még alig terítette széjjel szépséges hajának aranyszálait a kunvásárhelyi marhalegelők birkaganaj és tehénfos szeplősítette ábrázatára, a hajnal alig mutatta meg magát a halandóknak a város porlepte ablakain át, midőn alsó- és felsőfelhőkakukkvári Bolond Istókfi Istók előtüsténkedik a paplan alól. Fájintos selyemalsót húz magára; rendes garabonciás nem vág neki csóré seggel a világnak. Vasalt ing, velúrzeke, pantalló, fényesre pucolt rövidcsizma, széles karimájú fekete nyúlszőr kalap. A bajszát is megpödörné, ha volna bajsza. Becsúsztatja a csizmaszárba a rugós kését, az apostolok lovára pattan, és megkezdi nevezetes utazását.
    Vonatra száll, de csak félútig vált jegyet. A törkölypálinka-leheletű jegyvizsgáló leleplezi lógási szándékát. Obsitos katonai igazolványával igazolja magát. Lebukása láttán egy hiányos fogazatú, börtönviselt néni kiterjeszti föléje soványka szárnyait, és nógatja erősen: lépjen olajra, de szaporán, mielőtt a flúgos sínbohóc odacsődíti a zsernyákokat!
    Flepnijét a kalauznál hagyva, Istók leugrik a lassító vonatról. Látványosan aláhengeredik a töltésen, aztán föltápászkodik és leporolja a ruháját. Egyelőre roppantul meg van elégedve magával. Autóstoppal jut el Budapestre. Újra meg újra átcsócsálja magában, amit anyja a szájába rágott. Jó sokáig gyűjti a bátorságot, hogy be merjen menni az amerikai nagykövetségre, vagy hogy egyáltalán el merjen osonni a követség előtt posztoló fakabát mellett.
    Ekkor már üldözött vad, törvényen kívüli kóbor lovag. Legalábbis ebbe a tudatba ringatja bele magát, mint korábban és később is számtalanszor. Azt játssza, hogy lebeg mindenen kívül, totális fenyegettetésben, nevenincs, parttalan iszonyatban.
    Fölhaladva végre a nagykövetség lépcsőin, égő orcával, halkan és tétován előadja a portán trónoló titkárnőnek a bemagolt mondókát, vagy inkább a mondóka szinopszisát. Szíve nem is a torkában: a nyelve hegyén dobog. Álszenty Joe-t, aki 1956 novemberében a nagykövetségen lelt menedékre, s azóta is egyfolytában ott dekkol, nem meri szóba hozni – szemérmességében, a színpadiasságtól való irtózásában, főként pedig azért, mert megszeppen a nőtől. Túlságosan jó nő; Giza erre nem készítette föl.
    Istók úrfi tapasztalatlan és védtelen; a lányok mulyának tartják. Tizennyolc éves, nővel az anyján kívül nem volt még dolga. Meztelen nőt is csak pornóújságban látott, meg az apja könyvtárának nőgyógyászati fóliánsaiban. Szülőanyját viszont naponta láthatja pucéron. Lumpen körülmények közt, vérfertőző nyomorúságban élnek, Giza előttük kénytelen mosakodni a lakás egyetlen fűthető helyiségében. „Ne bámuljatok, mocskos molnárvérű csirkefogók!” (Nem is bámulnak: zavartan lesütögetik a szemüket.) Nagy, telt, fehér melleit sűrű tenyérlapátolásokkal lögyböli, a padlóra tett mosdótál fölé guggol, és hosszasan mossa a fenekét meg a szemérmét. Mindez annyira természetes és mindennapos náluk, mint egy szelet kenyér megkenése zsírral.

    A Himalája déli előhegységeiben élő Sákja nemzetségbeli Suddhódana király felesége, Maja, egy ünnep alkalmával önmegtartóztatásra tett fogadalmat, és arra kérte férjét: ne közeledjen hozzá szerelmi vággyal. A következő éjszakán azt álmodta, hogy testének jobb oldala felől egy fehér elefánt hatol a méhébe. Tíz hónapos várandósság után, Lumbini falu ligetében – körben mindenütt asóka-virágok pompáztak, s a királynő gyönyörködve nyújtotta kezét egy ág után –, április nyolcadik napján szülte meg fiát, Gautama Buddhát, és néhány nappal a szülés után meghalt, mert a drága edényt, mely a Buddhát születése előtt magába zárta, soha többé nem volt szabad világi célra használni.

    Évekig járt Majával, egy kis gimnazista lánnyal. Osztálytársak voltak; kamaszos egymásba zuhanással néha órákig csókolóztak. Maja soha nem engedte meg neki, hogy levetkőztesse, hegyes kis mellét is alig hagyta megfogdosni; igaz, Istók nem is nagyon erőltette. A feszes testű, nyúlánk parasztlány konokul őrizte a szüzességét, így aztán Istókét is konzerválta. Nem spontán elhatározásukból történt így, hanem mert rájuk erőszakolta tilalmait, fortélyos büntetésekkel illegalitásba szorította gyöngédségüket a nekrofil kultúra (már ha Majában munkáltak ilyen – hajuknál fogva előráncigált – ideologikus okok; nyilván másvalakinek – a majdani férjurának – őrizgette magát, nem Istóknak, a felhőzabáló rajongónak). Istók úrfi gyámoltalan volt, talán félt is a közösüléstől; Giza rajta tartotta kezét a farkán. De ő azért úgy érezte: Maja tökéletesen átadja neki magát, teljesen övé a simogatásaiban, a csókjaiban, gondoskodó figyelmében.
    – Ha visszatérhetnék abba az erőszakon túli, szabadságot termő világba, amibe az ő szerelme vezetett be, jelentem, úgy itt hagynék csapot-papot-papírt, hogy csak úgy porzana!
    – Ohó, barátocskám! Miféle szabadság? – kérdezi Karaffa százados. – Még hogy szabadság! Az élő anyag sajnos intelligens. Minden egyes sejt, sőt az egész kozmosz eleve intelligens, tehát nem szabad, mert ahol intelligencia van, ott növekvési-zabálási-térítési-szaporodási kényszer van, ott szabadságról szó sem lehet, ne is beszéljünk róla. Talán az ásványok szabadok – mondja a százados. „Az elnyomás körmönfont igazolása?”, tűnődik Istók.
    A homoerotikára nevelt, önmagába szerelmes Istók félszeg tehát a magas pult mögött ülő bomba nővel szemben, állandó készenlétben, hogy a legcsekélyebb kihívásra agresszióval válaszoljon, amit százszor is megbánna utóbb, fölböfögné és újracsócsálná, próbálná kiokádni, széjjelmázolni, másra, például az anyjára hárítani, vagy – végső soron – papírra kenni. Rettentő ügyefogyottnak érzi magát, fontoskodó pojácának, aki melodrámát kanyarít egy szellentésnyi nihilből. Istók sosem kért még politikai menedéket, gőze sincs a dolog etikettjéről és technikájáról. És egyáltalán: kérni! Micsoda gyalázat! Kitevődni a visszautasítás szégyenének! Fölrobbantani, föl kéne robbantani az egész mindenséget, hogy soha senkinek ne kelljen többé fölsülnie visszautasított kérésével, eloldalognia fortyogó szégyenével, hogy ég és föld mind csak az ő szégyenét visszhangozza, a tárgyakban gúny, a tekintetekben erőszak…
    A bombázó ridegen végighallgatja, majd kategorikusan kikosarazza.
    – Menedéknyújtással nem foglalkozunk, fiatalember.
    – Legalább azt mondja meg: melyik követséghez forduljak a problémámmal?
    – Azt nem tudom, fiatalember, de fölolvashatok magának egy részletet Széchenyi István Önismeret című művéből. „Miért képzeljük és festjük Krisztust különösen szép embernek képében? Mert oly kimondhatlan szép lelket, mint volt az övé, nem tudunk gyanítni rút, hibás testben. S Krisztus szépségét miért nem képzelhetjük és miért nem festjük mint egészségtűl pezsgő gladiátort vagy atlétát? Mert minden csepp vérünkben nyilván érezzük, hogy Krisztusban nem a testi erő és nem a testi egészség volt a fő tényező és a legbecsesb kincs, de ennél valami az Istenhez sokkal közelebb járó: lelki tisztaság és egekbe emelkedő tündöklés.” Ha jól figyelt, sok mindent megértett. Viszontlátásra!
    Évekkel később ismeretségbe keveredik Anikóval, a követségi titkárnővel. Persze a nő nem emlékszik Istókra, miért is emlékezne a fekete nyúlszőr kalapos süvölvényre, aki szellemi elnyomásról, rendőri üldözésről meg politikai menedékjogról hebegett neki rettentő egzaltáltan; hasonló alakok nyilván naponta kellemetlenkedtek neki. Istókban nincs hajlandóság útba igazítani a nőt életének erről az igencsak szégyellt epizódjáról, ismeretségük előbohózatáról – egészen addig, míg Anikó lakásán le nem fekszenek egymással. Az ágyban, két szeretkezés közt meséli el a történetet. Majd elpusztulnak nevettükben, kis híján beszakad alattuk a pamlag.
    Megszégyenülten, lilult fejjel oldalog el. „Jaj, anyám, add el a házad!” Egyfolytában attól tart, hogy követik. Igyekszik lerázni képzelt üldözőit, utcasarkokon hirtelen befordul, átjáróházakon vág át, kapualjakból leskelődik ki. Csak azért is csap egy görbe gyereknapot! Beül egy moziba, a pocsék filmnek Minden kanári ártatlan a címe. Kimegy az Állatkertbe, később a Gellért-hegyen őgyeleg. Éjszakai villamosokon végállomástól végállomásig utazva, szaggatott alvásdarabokból férceli egybe az éjszaka rongyszőnyegét.
    Hajnalban szétfázottan, reményvesztetten a Keletiben köt ki. Egész délelőtt a kultúrváróteremben gubbaszt. Föl kéne kapaszkodni, ahogy Hanák Tibor is csinálta, a bécsi gyors alvázára, vagy lecsavarozni a vécében a mennyezetlapot, és elbújni a vagon tetején, de nincs hozzá csavarhúzója; a rugós késével meg se bírja mozdítani a francos biszbaszokat.
    Délben személyvonatra ül, megint csak félútig vesz jegyet, és simán elbliccel a végállomásig.

    Tobzódik a bosszú. Látnom kell az üldözés elképesztő méreteit. Takargatják, ám az egész világ lassanként megtudja. Követségi menedékhelyemen imádkozom a nemzet kivégzett, deportált, menekülésre kényszerített elejéért. Fajtámbéli Istók öcsémet is mementómba foglalom.

    Kunvásárhelyre autóstoppal, éhesen érkezik. Anyját nem találja otthon: magával vitte a lakáskulcsot, Csurgóra utazott, ahol Istók öccse tanul abban a középiskolában, amelynek a legbujdosóbb magyar volt a névadója; a kisebbik öccse az ország másik felében, Sárospatakon jár gimnáziumba, ahol egykor Cicmóric Zsigát is megrántották németből, görögből és latinból. Szeretne levetkőzni és átöltözni. Álkulcsot kér a barátjától, Tormás Léliantól, közben beavatja a vele történtekbe; Lélian már másnap mindent aprólékosan jegyzőkönyvbe susog.
    Napszállatkor a Vörös Kanári utcán slattyognak éppen, amikor a rendőrjárőr ráismer, és mert Istók ellen országos körözést bocsátottak ki, tüstént le is tartóztatja. Be jó, hogy átöltözhetett, s most ünnepi öltönyben, csokornyakkendősen vehetik őrizetbe! Beszipkázódni másként nem is ildomos, úriember ád az ilyesmire.
    Tőszomszédságukban jegyzőkönyvezik a letartóztatását. Csuklójára bilincset kattintanak, kísérője leállít egy teherautót, föltuszkolja a vezetőfülkébe, a motorház tetejére, ő maga az anyósülésre telepedik, és beszállítja Istókot a megyeszékhelyre. Útközben alig esik szó. A sofőr csak egyszer szólal meg:
    – Biztos úr, megkínálhatom a fiatalembert cigarettával?
    – Nem! – hangzik a vakkantás a rendőrsapka alól.
    Este tíz, mire beérnek. A levegő fojtogatóan meleg; tele az ég szepegő csillagokkal. Karaffa százados elvtárs Istók arcába köp, és őrjöngve szidalmazza. A rendőrségi fogdán anyaszült meztelenre vetkőztetik, elszedik és átvizsgálják minden holmiját. Nem kapja vissza a szemüvegét, elveszik a nadrágszíját, a cipőfűzőjét, cipőjéről lepiszkálják a spiccvasat, alsónadrágjából kiráncigálják a gatyamadzagot. Hetvenkét órára szól a letartóztatása, ezt aláírásával kell tudomásul vennie. Parancsra megfürdik, ágyneműt vételez, és éjjel tizenegykor elnyúlhat a neki rendelt magánzárka deszkapriccsén.

A lap tetejére