NAPÚT 2009/6., B/2

Tartalom

A varázsló halála

A Csáth-följegyzésekből…

H

    a Csáth, akkor napló, legfeljebb elmebeteg nő, coitusén-centrikus férfi, még madárboncolás, kisebb mértékben a varázsló kertje, ennél is kisebb mértékben Janika – esetleg, valamint: rokonság Kosztolányival. Művek és személy, melyek, aki, valahogy mégsem kapcsolódnak-kapcsolódik a fölidézett személyhez. Ahogy egy ideig az irodalom is kényszerű koloncként akaszkodik bele a figurába (egy idő után persze, ahogy a legtöbb muszájság, ez is elhomályosodik). Ugyanis, koraifjúságától festő akar lenni, de kiröhögik törekvéseivel és korai mázolmányaival együtt.
    (Elfintorodom, furcsa párhuzam, én is festő akartam lenni. Engem nem röhögtek ki. Magamon fintorodtam el, amikor későserdülő koromban ébredezni kezdtem a világra, s látván tanácstalanságtól tocsogó rajzpapírjaimat, abbahagytam. Kényszerből lettem tehát én is, író vagy a féle, bennem se volt nagyon máshoz, avagy, más művészethez készség.)
    Hogy miért elsősorban a drogozó és éjjel-nappal koitálni szándékozó férfi került az olvasói érdeklődés központjába, nem nehéz megmagyarázni. A halála után jó emberöltővel megjelent naplója robbant az akkor még olvasás-centrikus magyar glóbuszon. Elsősorban kíméletlen, magamutogató őszinteségével, mellyel, természetesen, meg is sértette a naplóírás alapkritériumát: az önportré fölsminkelését, a megörökített életben jelentkező élek lesimítását, eliminálását. A napló ugyanis soha nem az őszinte önfeltárás, sokkal inkább az öneladás megnyilvánulása kifelé s befelé egyaránt.
    A kábítószer tabutéma a nyolcvanas évek legvégéig, a kapitalista rothadás egyik legjellegzetesebb betegségtünete, amelytől a szocialista társadalom atyai gondoskodása megóvta gyermeki öntudatlanságban megtartott alattvalóit. (Persze, ez már nem a Coca Cola-mámorban fetrengő amerikai ifjúságról legendáriumozott brutális ostobaságok ideje, sokkal inkább a politikai rafinéria figyelmének és figyelmeztetésének kitüntetett terepe.)
    Csakúgy tabutéma volt a szexualitás, a promiszkuitás, mellyel szembe a szocialista erkölcs és családmodell állítódott. Hogy valaki – ráadásul, egy fürdőorvos – sorban vadássza és dönti le a betegeit, a közelében megforduló beutaltakat, sőt, a fürdőszállodai alkalmazottakat is, s ezeket még meg is magyarázza, érthetetlen, értelmezhetetlen magatartásnak minősült, így üldözendő cselekményként tartotta számon a politikai kultúra, illetve, az azt kiszolgáló könyvkiadás, folyóirat-irodalom.
    Újraolvasva a Naplót, az önpusztítás megállíthatatlanságának tragédiája, a méreg és művészeti alkotóenergia egymásrautaltsága, a leépülés megrendítő stációi, a morfinista magára maradása és elmagányosodási kényszere tűnnek föl. Nem a növekvő fecskendő-dózisok, a napi több baszás emlékké töpörödése a szenzáció, hanem a halálba tartás (lassú önelgyilkolás) brutalitásának mind veszőbb tudatú felmutatása. Ettől nem magán(ki)beszéd a kötetecske, hanem a létértelmezhetetlenség megrendítően hiteles dokumentuma.

Zalán Tibor

A lap tetejére