NAPÚT 2009/9., 140–155. oldal
Tartalom
Albert Gábor
A magyarság és a kálvinizmus
Dr. Gaál Botond
Kálvini vonások a magyarok lelki arcán
Agárdi Péter
Műveltségi modellek, kultúrafelfogások a két századelőn
1907–1909 sok vonatkozásban fordulópont volt a magyar kultúra históriájában. Ezekre az évekre emlékezve több évfordulót is felidézhetünk: a Pécsett megrendezett Szabad Tanítási Kongresszusnak és a modern magyar irodalom legtekintélyesebbé lett folyóirata, a Nyugat megindulásának a centenáriumát. Szervesen hozzájuk kapcsolható ugyanakkor Kálvin János születésének 500. évfordulója is, annál is inkább, mivel a reformáció e vezéralakjának kiemelkedő szerepe volt nemcsak a magyar protestantizmus domináns felekezetének létrejöttében, a hazai református kultúrában, hanem egyáltalán: a magyar művelődés többszöri megújulásában is.
1907, a XX. század eleje és a modernizációs kultúraváltás
Elementáris társadalmi és kulturális dilemmák megválaszolását, új „szabadtanítási” (értsd: közművelődési, felnőttképzési és -oktatási) stratégia kidolgozását tűzte ki célul az 1907-es pécsi kongresszus. Bár az akkori résztvevők többsége széles látókörű, európai, sőt nemzetközi távlatokban gondolkodó szakember volt, „benne élőként”, kortársként aligha lehetett teljes rálátásuk a fő folyamatokra. Az utókornak viszont ez immár magától értetődő esélye: az egy évszázaddal ezelőtti főbb folyamatok tettenérése és történeti értelmezése egyenesen szakmai kötelezettség, de egyúttal a jelenkori, a mai kultúra önismereti érdeke is.
Száz év távlatából mára világossá vált: nem az 1896-os látványos millenniumi ünnepségek jelentettek igazi művelődéstörténeti korfordulót, hanem a századforduló éveiben összesűrűsödött társadalmi és kulturális átalakulások komplexuma. A kiegyezés után – a korabeli (dualisztikus) jogállamiság létrejöttével összefüggően – felgyorsult gazdasági és infrastrukturális fejlődés, a közlekedés, a városiasodás, a motorizáció, a modern élelmiszer- és textilipar kibontakozása stb. az életmód gyökeres átalakítását hozta magával falun és városon egyaránt. A kapitalizmus intézményesedése természetesen ellentmondásosan érintette a társadalom szerkezetét, mert az átlagos életszínvonal emelkedése, a középosztályok szélesedése és a modern nagyipari munkásság létrejötte együtt járt több feudális zárvány megmaradásával, sőt betokosodásával, továbbá a polarizálódás és marginalizálódás riasztó tüneteivel. Ez utóbbiak különösen a századvégi agrárválság idején telepedtek rá a falvakra, ami a szociális feszültségeket is kiélezte és több helyütt robbanáshoz, illetve tömeges kivándorláshoz vezetett.
Ennek az ellentmondásos, de alapvetően pozitív modernizációs folyamatnak okként és okozatként egyaránt velejárója volt az alfabetizáció javulása: egy emberöltő alatt, Eötvös József népoktatási törvénye (1868) óta a század elejére kb. 25%-kal csökkent az analfabéták aránya, 65-ről 40%-ra. Ez is túl magas volt még a nyugat-európai fejlődéshez képest, de mégiscsak jelentős javulás, ami mögött a változó munkafeltételek, illetve -követelmények, a tömegsajtó elterjedése, a korai globalizáció megnövekedett információs igényei, de egyúttal a bulvárkultúra vonzereje is szerepet játszottak. A századelőn jött létre a modern tömegsajtó, amelynek két jellegzetes minőségi kulturális dokumentuma a (mások mellett) Herczeg Ferenc szerkesztette konzervatív Új Idők c. hetilap és az 1905-től napilapként megjelenő baloldali Népszava hétvégi kulturális melléklete, az Olvasótár.
A századvég viharos körülmények között, de mégiscsak hatályba léptetett egyházjogi és családjogi törvényei felgyorsították a polgárosodás, a laicizálódás, a vallási emancipáció és a szekularizáció folyamatait, még ha az egyházi latifundiumok zöme védett maradt is, s hasonlóképp megőrződött (sőt 1907-től újra erősödött) a keresztény egyházak közjogi-politikai szerepe is. A polgári anyakönyvezés bevezetése, a nők gimnáziumi és felsőoktatási tanulmányainak engedélyezése, a zsidóság 1867-es emancipációját 1895-ben követő kollektív recepciója mind-mind fontos lépések voltak a polgári individuum szabadságjogainak szélesebb intézményesítése, a sajtó-, a lelkiismereti és vallásszabadság erősödése, a képmutató prüdéria levetkezése, a társadalmi mikromechanizmusok modernizálódása stb. terén. Még akkor is fordulatértékű ez a változás, ha a választójog továbbra is megdöbbentően alacsony maradt is (6% – különösen a szegényparasztságot, a proletariátust és a nemzetiségeket sújtva), és ha a konzervatív-agrárius körök meg-megújuló kísérleteket tettek a tőkés rendszerben kibontakozó ellentmondások romantikus antikapitalista előjelű, sőt olykor egyenesen rasszista, antiszemita jellegű „feloldására”, azaz manipulálására. (Tényleges „eredményt” e tekintetben 1920 után, a numerus clausus bevezetésével s egyéb antihumánus tendenciák elszabadításával „érnek el”, immár a Trianon-szindróma hazug és hamis terápiájaként.)
A „modern városias életforma és érzület” persze metafora, de mégis plasztikusan fejezte ki azt a változást, ami a korabeli magyar társadalom jelentős – ha még nem is többségi – része számára fordulatot hozott. S ami döntő szerepet játszott – megint csak egyszerre okként és okozatként – a századelő nagy művészi forradalmában, Ady és az egész Nyugat-nemzedék, a nagybányaiak és a magyar szecesszió elindulásában és széles körű visszhangjában. Adyban – a századelő talán „legsűrűbb”, leginkább fókuszt jelentő alkotóegyéniségében és munkásságában – erős kulturális tradíciók és innovációk szintetizálódnak: a kurucos kálvinizmus és a modern európaiság, a szenvedélyesen patrióta nemzetkritika és az individualizmus, a liberális, sőt forradalmi hangoltságú baloldaliság és megmaradás-pesszimizmus. Az irodalmi és képzőművészeti fordulat egybeesik – a millenniumi magyarkodás ellenpontjaként is – az autentikus magyar és kelet-európai népzene kutatásának és kiadásának szervezett megindulásával – Bartók és Kodály jóvoltából. A magyar szociológia, Jászi Oszkár és körének fellépése, a Lukács György s mások nevéhez fűződő modern filozófia század eleji szárnypróbálgatása, továbbá a Freud szellemiségét vitatkozva átemelő magyar pszichoanalitikus irányzatok elindulása (Ferenczi Sándor s mások) a társadalomtudományok oldaláról egészítik ki és hitelesítik ezt a kultúraváltást.
Ezek mögött az „elitkulturális” innovációk mögött ugyanakkor ott látható a tömegkultúra modernizálódása és expanziója, a nyomdaipar nagy fordulatától és a hirdetési piactól elválaszthatatlan tömegsajtó konjunktúrája, a telefonhírmondó (a rádió elődje), továbbá a némafilm és a mozi megjelenése, a tömegszórakozás új műfajainak, az operettnek, a kabarénak és a népies műdal, azaz a magyar nóta cigányzenészek általi vendéglői-kocsmai műfajának elterjedése. De említhető az angolszász polgári és munkásművelődés korszerű intézményének, a public librarynek a fokozatos meghonosítása is Magyarországon, ami elsősorban Szabó Ervin egyszerre polgárias és szocialista gondolkodásmódját, egyúttal gyakorlatias erőfeszítéseit dicséri; továbbá Kunfi Zsigmond új iskolaszemlélete, valamint az ipari formatervezés első nagy hulláma, nem utolsósorban a pécsi Zsolnayak jóvoltából.
A kulturális értékteremtés, a szellemi mozgás szempontjából megdöbbentően tömény évek ezek: csak a XIX. századi reformkorhoz mérhető az új művek, irányzatok, értékek virágba borulásának ez a 1905 és 1910 közötti pazar évada. Ahogy Horváth Zoltán történész-újságíró nevezte őket közel fél évszázada (1961), s nyomában Litván György és mások: a második reformnemzedék sokoldalú tehetségeinek, a tudományos és művészi kvalitás, valamint a társadalmi érzékenység és felelősségvállalás, „nemzet és haladás” egybeforrásának köszönhető ez a száz év után is példaadó, szinte forradalmi léptékű szellemi fordulat. S ami – röviden már szóltam róla – korántsem csupán az elitkultúrát és a politikai-ideológiai szférát érintette, hanem a vidéki és a fővárosi populáris kultúrát is, széles rétegek életformáját, a műveltségi modelleket is radikálisan átrendezte. Plasztikusan tükröződött mindez a magyar kultúráról, a nemzeti művelődésről, a Kelethez vagy Nyugathoz tartozásunkról, az európaiságról, a városiasodás kulturális pozitívumairól és kockázatairól stb. folyó éles (szinte „mai”) eszmecserékben, amelyek részben még a millenniumi ünnepségsorozattal függtek össze, részben már a XX. század eleji művészi és tudományos forradalom – ezen belül az Ady-jelenség – megítélése körül bontakoztak ki.
Ezekbe a vitákba természetesen mindkét oldalról beleszövődtek a kor ideológiai, sőt politikai értékállításai, illetve ellenségképei. Hadd utaljak csak a választójogi küzdelmekről, a tankötelezettség végrehajtásáról és remélt bővítéséről, a munkaidő szabályozásáról és 8 órára csökkentéséről, a nemzetiségi kérdésről, a „Nyugat”-os irodalom, a modern képzőművészet és zene nemzeti és humánusan egyetemes vagy éppen – úgymond – „beteges, nemzetietlen” karakteréről, a „magyarság és zsidóság viszonyáról”, a modern kálvinizmusról stb. folyó éles eszmecserékre, sőt küzdelmekre. Sőt: mind az új tudományos és művészi értékek eme néhány év alatti virágba borulása, mind pedig a kultúrafelfogások között kiéleződő ideológiai és értékvita egy politikailag rendkívül kiélezett időszakra esik. A köztörténetből ismert az 1904–1907-es évek históriája: a dualisztikus rendszer válsága, a Bécs elleni „függetlenségi”-közjogi föllépés ürügyén a konzervatív nacionalista politikai erők hatalomra kerülése, majd az udvar és az eredetileg ellenzékiként föllépő, önkinevezéses alapon „nemzeti oldal” elvtelen kompromisszuma. Ezekben a „haza és haladás” látszólagos szembekerülésének hibás alternatíváját kínáló években a demokratizálás és a modernizáció küldetéstudatával Adyék, Jásziék és Kunfi Zsigmondék, az izmosodó polgári demokratikus, radikális és szociáldemokrata körök egyaránt a „darabont-kormányt” látták a kisebbik rossznak, s élesen szembeszegültek a soviniszta-konzervatív, nagybirtokos-klerikális erőkkel.
Ha van maradandó, tehát korántsem pusztán dokumentumértékűvé fakult prózai tanúsítványa ennek az egyszerre társadalompolitikai és kulturális szembefeszülésnek, értékkollíziónak, akkor ez mindenekelőtt Ady 1905-ös kétrészes publicisztikai esszéje, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára. Ez a varázsos erejű írás élesen szembeszegül a „turulokat röptető”, a Kelet és Nyugat között stabil „hidat hazudó” szemlélettel, a „fáraók országá”-nak apológiájával és a „komp-ország” szomorú kritikai metaforáját emeli be a köztudatba. A történelmi Erdély kulturális modelljének felmutatásával ugyanakkor megfogalmazza a nyugatosként és modernként is mélyen nemzeti és hagyományőrző liberális kultúrafelfogás értékrendjét, nyitottságát is. Éppen akkor, amikor költészetében is már készül az új hang, hogy azután 1906-ban az Új versekkel be is robbanjon a nyilvánosságba. Ady éppen abban látja a történelmi és kálvinista dominanciájú Erdély modellértékét a XX. század elejének kívánatos kultúrafelfogása szempontjából, hogy a küzdelmes évszázadok, a korlátozott szuverenitás alatt is nyitott, befogadó jellegű, vallásszabadsággal és nyelvi-etnikai sokszínűséggel hitelesített, társadalmi bázisát a paraszttehetségek ösztöndíjaival szélesítő nemzeti művelődés intézményesült. Egyszerre őrződtek itt meg az ősi keleti hagyományok és lett Erdély egyúttal szerinte a legkorábban polgáriasuló és modernizálódó kultúrtáj: „Erdély látott elsőnek mélyen be Európába”. Az „újító szellemű és képességű magyar”-nak Ady szerint leginkább Erdély az „őshazája”, s „meg kellene próbálni Kazinczy segítségével kiásni és megszaporítani” őket, vagyis ezt a kulturális fogékonyságot és attitűdöt tenni általánossá egész Magyarországon. Ady nem optimista, tele van szorongással, s míg egyrészről publicisztikájában a kívánt antifeudális, demokratikus változások elmaradása esetére megérzi a forradalom lehetőségét is, illetve előrelátó nyíltsággal mondja ki az „Irodalmi háborgás és a szocializmus” összefüggését (1909), másrészről nagyon korán megsejti a „szétszóratás” magyarságbüntető („trianoni”) forgatókönyvének elkészültét is, elsődlegesen saját magunkat okolva emiatt. Ebben is követve a XVI. századi protestáns prédikátorok morális társadalomkritikáját.
A magyar kultúra szerkezetének, modelljeinek, értékkészletének és infrastruktúrájának század eleji radikális átalakulása objektív természetű, „materiális” folyamat. Az erre reflektáló, de egyúttal azt ösztönző-gerjesztő kánonváltás, illetve a konzervatív és új az értéknormák ütközése, a modern nemzeti liberális és demokratikus kultúrafelfogás kihordása inkább tudati, ideológiai, szellemi jelenség. Együttesüket s főleg eredményeiket mai távlatból joggal minősíthetjük kultúraváltásnak a magyar művelődés történetében, amelyet száz év múlva, a mostani ezred-, illetve századfordulón egy újabb követ, illetve ír fölül. Mielőtt azonban megérkeznénk a mába, a XX. század eleji kultúraváltás összefüggésében érdemes egy pillantást vetni az 1907-es pécsi Szabad Tanítási Kongresszusra.
Az jól kiolvasható a jegyzőkönyvből és a korabeli sajtóvisszhangból, hogy a szervezők és a résztvevők zöme nagyon is érzékelt valamit a kultúraváltás szeléből és kényszeréből, s ezért is keresték közös erővel a népművelés, a felnőttoktatás megújításának hatékony eszközeit, persze ki-ki tudományos meggyőződése, világnézete, kulturális elkötelezettsége jegyében. A kongresszus hátterében „vezénylő” Apponyi Albert kultuszminiszter ekkori szerepe aligha részletezethető e helyütt, de tény: valamiféle konzervatív előjelű hazafias összefogásban, „nemzeties” fél-modernizációban gondolkodott, összhangban oktatási koncepciójával és híres-hírhedt 1907-es törvénycsomagjával, a Lex-Apponyival. Az iskolán kívüli művelődésben is meg akarta erősíteni az állami irányítást és azt a fajta nemzetfelfogást, amely – ha nem is durva sovinizmusként, de – a század eleji magyar birtokos uralkodó elit szupremáciáját képviseli mind a nemzetiségek erősödő (s persze szintén ellentmondásos) önállósodási törekvéseivel, mind pedig Adyék és Jásziék „izgága nemzetietlenségével” szemben. Mégis tiszteletre méltó, hogy jóllehet a kongresszus tisztikarában, irányítói fórumain, a szekcióüléseken egyértelműen biztosították ennek a konzervatív kultúrafelfogásnak a hegemón képviseletét, a tanácskozás széles körű, szakmai képviseleti alapú előkészítése és viszonylag demokratikus lebonyolítása során komoly teret engedtek a hivatalos kultúrpolitikát vitató-bíráló szakembereknek, köztük a fiataloknak, a második reformnemzedék ekkor szárnyukat próbálgató nagyjainak. Beöthy Zsolt, Hegedűs István, Gaál Jenő, Prohászka Ottokár, Marczali Henrik, Beke Manó, Hornyánszky Gyula mellett – s részben velük személy szerint is vitatkozva – a tanácskozáson aktívan jelen volt Pikler Gyula, Jászi Oszkár, Fényes Samu, Szabó Ervin, Lyka Károly, Rónai Zoltán. S nem utolsósorban Kunfi Zsigmond, aki rögtön már a konferencia elején szellemi frontot nyitott Hegedűs Istvánnal szemben, számon kérve tőle a kanonizált nemzeti hagyományokból hiányzó, kirekesztett plebejus-demokratikus vonulatot, s azután még az egyik szekcióvitában is szót kért.
Természetesen nincs értelme két skatulyába szétosztva polarizálni az egészében színvonalas és tanulságos vitasorozat nézetrendszereit és képviselőit, de az utókor megbékítő távlata és az egész rendezvénysorozat centenáriumi méltatása sem feledtetheti el: a modernizációs kultúraváltás szemléleti értelmezése és két, gyökeresen eltérő művelődésfelfogás ütközése volt a tét. Amiből ott és akkor végül is nem hirdettek győzteseket, sőt a kultuszminiszter számára Jancsó Benedek által kidolgozott viszonylag progresszív szabadtanítási törvényjavaslat is túl modernnek bizonyulván, lekerült a napirendről. Mindazonáltal ez a száz évvel ezelőtti tanácskozás ma is példamutatóan sokoldalú és gondolatébresztő kultúrtörténeti pillanatként mutatható föl.
Ami a 1907 karácsonyán, 1908. január 1-jei dátummal megindult Nyugat radikális művészet- és irodalomszemléleti újításait illeti: e helyütt nincs terem (de talán szükség sincs rá), hogy részletezzem őket; egyébként az elmúlt évekből és a centenárium időszakából számos tudományos igényű szakkönyv és friss szellemű esszé áll rendelkezésünkre róla. Az értelmiségi kör fordulatszerepe, a művészi szabadság melletti kiállása és progresszív társadalmi funkciója a közoktatásban és a kulturális nyilvánosságban is meglehetősen ismert.
Kultúraváltás a XXI. század elején (I.):
a mobilkommunikációs–multimédiás fordulat
Természetesen mi sem lenne tudománytalanabb, mint a pécsi szabadtanítási kongresszus vagy éppen a Nyugat centenáriumára hivatkozva felszínes analógiát, illetve hidat képezni a XX. század elejének nagy horderejű műveltségi modellváltása, az akkori radikális kulturális modernizáció és a mai helyzet között. Mégsem hunyhatjuk be a szemünket a sok vonatkozásban hasonló nagyságrendű válságjelenségek és innovációk láttán, még ha benne élve a jelen idejű kulturális folyamatokban, nehéz is „kilátni” belőlük, s főleg nehéz minősíteni őket. De hát nap mint nap szóba kerülnek – mind a tudományos diskurzusok, mind a köznapi tapasztalatok övezetében – a globalizáció, a digitalizáció, a műveltségi demokratizálódás és/vagy a színvonalsüllyedés, a kommercializálódás, a kulturális egyenlőtlenségek hol már-már filozofikus, hol viszont nagyon is földhözragadt dilemmái. Merre megy a világ s hazánk kultúrája? – fogalmazódik meg minden kérdezni akaró és tudó értelmiségiben. Egy nemzetietlen posztkulturális társadalom, valamiféle mediatizált újbarbárság felé-e, avagy küszöbön a műveltségi javaknak, kompetenciáknak és innovációknak az információs társadalom kínálta határtalan elterjedése? Kincstári globalizációs önmegnyugtatásokkal, heppiendes technicizált jövőképekkel, illetve nemzetiesen vészmadárkodó és önsajnáló antiutópiákkal egyaránt teli van a padlás, azaz a mai magyar szellemi kínálat; persze – ismerjük el! – majdnem mindegyikben vannak jogos elemek, részigazságok.
Akárhogy is, először alaposan meg kell ismernünk s meg kell értenünk korunk hazai és nemzetközi művelődési folyamatait, azután a történetiség jegyében szükséges fölvázolni valamiféle „mozgó” érték- és normarendszert, végül ezek egymásra vetítésével van csupán „jogunk” (de vajon képességünk van-e?) valamiféle minősítésre vállalkozni. Továbbá: egy dolog, az egyik sík a műveltségi modellek, a kulturális infrastruktúra és eszközrendszer objektív, „materiális” övezete, s másik ennek a vitathatatlanul gyökeres kultúraváltásnak a szemléleti, tudati, értékrendi, több vonatkozásban szociálpszichológiai és ideológiai reflektáltsága, azaz a kultúrafelfogások és kánonok átrendeződése. A kettő persze erősen hat egymásra, mégsem ildomos összekeverni őket.
Az objektív művelődési folyamatokat illetően vannak menthetetlen degradációs tendenciák: mindenekelőtt a hagyományos és a digitális művelődési esélyek társadalmi ollója két szárának a tágulása; a milliók szövegértése körüli súlyos gondok; egyes régiók, települések, társadalmi csoportok riasztó periferizálódása; kb. 3 és fél millió 14 éven felüli állampolgárnak a kultúrából való teljes kimaradása; a társadalom és kultúra egyharmadosságának fennmaradása, a „kulturális közép” elvékonyodása (ahogy ezt Vitányi Iván kutatásai és értelmezései megnevezik) stb. A felnőttek körében az elmúlt négy évtizedben mintegy 20%-kal csökkent az évente legalább egy könyvet elolvasók aránya, s ma már az érettségi sem garancia az olvasó emberré válásra vagy az ilyenné maradásra. Mindez aligha „csupán” kulturális jelenség, hiszen a munkavállalási esélyek, a szocializáció és a létbiztonság, mindennek révén a demokrácia tényleges érvényesülésének súlyos deficitjére vall. Hasonlóképp nincs mentség a közösségi művelődési terek jelentős részének – az elmúlt két évtized során olykor tudatos – szétverésére, tehát nem szükségszerű modernizációjára, hanem kiszolgáltatására, piacosítására, ami együtt járt a „közművelődés” legalább két évszázados fogalmának „káros államszocialista lózungként” való kompromittálásával.
A művelődésünk helyzetével foglalkozó tudományos elemzéseket, Ormos Mária és mások friss példáit, a saját egyetemi oktatói tapasztalataimat is idézhetném annak bizonyítására, hogy még az értelmiségivé válni akaró, humán orientációjú fiatalság soraiban is riasztóak az általános műveltség hiányai, a kulturális érdeklődés egyoldalúságai s főleg az olvasási szokások szegényedése. Igaz: a jelenségek megítélésébe be kell kalkulálni olyan globális, életformabeli és technikai-infrastrukturális trendeket is, amelyek kikerülhetetlenek és „legyőzhetetlenek” (a digitális, a képi kultúra látványos előretörése stb.), de meggyőződésem: a „posztmodern értelmiség” számára sem válhat holt nyelvvé (mint egykor az ógörög és a latin) a klasszikus magyar és egyetemes irodalmi, képzőművészeti, filmes, zenei stb. tradíció – persze „mozgó” – kánonja. Egyetértőleg kell idéznem az efféle megdöbbentő tüneteket bölcsész egyetemista fiatalok közegében kimutató Gereben Ferencet: „helyes-e, ha a körülöttünk zajló modernizációs folyamatok vonatkozásában elmulasztjuk a »kettős könyvelést«, és csak a pozitívumokat, a technicizáció diadalait, a »haladást« ünnepeljük, az információáramlás sebességét és szélességét értékeljük, de mélységét nem; és szemet hunyunk a szellemi-lelki értékvesztés, a haszonelvű elsivárosodás és az elmélyült művészeti élményszerzésre és gondolkodásra való képtelenség egyre szaporodó példái fölött? […] A jövő »olvastatóiról« van szó, az ő olvasáskultúrájukról! És az ő vállukat nyomja még egy másik felelősség is, amelyről eddig még nem esett szó: rajtuk és utódaikon áll vagy bukik, hogy számíthatunk-e ebben az egységesülő világban a magyar nyelvhez kötődő kulturális értékek hosszú távú fennmaradására, vagy a nyelvekre is kiterjedő globalizációs folyamatok a magyarból is olyan konyhanyelvet faragnak, amelyet csak az iskolázatlanabb rétegek fognak majd használni, és amely már nem lesz alkalmas differenciáltabb és elvontabb jelentéstartamok közvetítésére.”
Az aggodalom jogos (még ha e sorok írója némileg optimistább is), s tovább is sorolhatnám a negatív kulturális jelenségeket. Mégis: e szomorú tünetekkel párhuzamosan, sőt azoknál talán erősebb, maradandóbb tendenciaként kell számba vennünk azokat az objektív és szükségszerű műveltségi modellváltásokat, amelyek egy nagy hatású, távlatos kultúraváltás globális dimenziójára vallanak, s amelyeket nem szabad eleve negatívan, degradációként minősíteni, ha persze azonosuló tapssal sem feltétlenül kell őket üdvözölnünk. A kultúrák történetében minden kultúraváltás roppant megpróbáltatásokkal jár, mindig vannak „vesztesei” és „nyertesei”, mégsem ítélhetők meg egy konzervatív eszmény felől.
A magyar nemzeti kultúra históriájában az ez idáig legradikálisabb kultúraváltás a kereszténység fölvétele, az államalapítás volt, amelynek során a félnomád törzsi társadalomról és gazdálkodásról, az animista-mágikus hitvilágból, értékrendről és szokásrendből – szinte átugorva fejlődési fokokat – át kellett térni a hierarchikus hűbéri társadalmi szerkezet, a birodalmi zártságú nyugati királyság keresztény univerzalizmusába, a katolikus egyistenhit megszabta teljesen új vallási, kulturális, morális, szokásjogi és vizuális értékrendbe. A múlttal való gyökeres szakítás, a soktényezős diszkontinuitás volt az ára annak, hogy mégiscsak megmaradt, sőt megerősödött a magyarság és a magyar nyelv kontinuitása, s hogy az új hagyományok kreálása és egyes régi hagyományok újraalkotása révén a közép- és újkor világába is átmentődtek a finnugor kor és a népvándorlás korának etnikai, szellemi, folklorisztikus, sőt még egyes vallási tradíciói is. Mindez Szent István befogadó européer államfelfogásában, egy későbbi integráló nemzetfelfogás előképében kapott ideológiai formát.
Ha nem is ilyen hevességű és mélységű, de szintén gyökeres kultúraváltást hozott a humanizmusból is táplálkozó reformáció, a protestantizmus hazai karrierje. Ez a vallási jellegű, teológiai ihletettségű és érvelésű, de alapvetően társadalmi motivációjú mozgalom mindenekelőtt az anyanyelvű írásbeliség, nyelvi tudatosság és iskoláztatás elterjedése, illetve propagandája révén hozott fordulatot a magyar, illetve a magyarországi kultúrában, egyúttal megfogalmazta a nemzeti jelleg függetlenségi konnotációjának és az ezzel kapcsolatos értelmiségi küldetéstudatnak a narratíváját is. Nem lévén vallástörténész, illetéktelennek érzem magam akár csak röviden is foglalkozni a magyar reformáció, ezen belül a kálvinizmus társadalom-, művelődés- és mentalitástörténeti jelentőségével. Kálvin születésének félezer éves évfordulóján mégsem hagyhatom említetlenül e kultúraváltásnak a puritán protestáns etikát, a polgárias öntudatot, a szigorú nemzeti önkritikát és a szenvedélyes patriotizmust egyszerre felmutató élményét. A protestáns prédikátorok nem csupán a széthúzás, az „elfajzás”, a népnyúzás Isten általi büntetéseként tudatosították a török veszedelmet és hódítást, majd az ország három részre szakadását, hanem a korabeli nemesi nemzet műveletlenségének, felkészületlenségének következményeként is. Ezért is fogalmazódtak meg a kálvinista tudós-teológusok tollán az elemi és anyanyelvi iskoláztatás, a magyar nyelvet népszerűsítő és szabályozó könyvkultúra, a könyvesház-építés projektjei, amelyek nyomán új kulturális intézményrendszer és kánon is született, például a történetileg ma is példaszerű partikuláris iskolarendszeré és a plebejus-nemzeti váteszmagatartás attitűdjéé.
Ami ez utóbbit illeti, természetesen voltak, lettek e tradíciónak problematikus, sőt kirekesztő, a magyarság sorsában való illetékességet kisajátító, a nemzeti haladást és humánumot eláruló változatai is, amelyeknek olykor egyes mai református identitású körök is hirdetett örökösei – bizony nem lehetünk büszkék rájuk. (Pedig figyelmeztető lehetne számukra például az a XVI. századi énekmondói és történelemszemléleti felismerés, amely – a legszenvedélyesebben talán Farkas András Krakkóban publikált művében /Az zsidó és magyar nemzetről – 1538/ – tipológiai rokonságot s egyúttal figyelmeztető analógiát állít fel az ótestamentumi, majd a szétszóratott zsidóság és a töröktől fenyegetett magyarság sorsa között. Később Ady is szenvedélyesen éli újra s írja meg e két etnikum és kultúra egymásra találásának természetesen konfliktusokban bontakozó nászát.) Ám ezek a XXI. század eleji, a mostani kultúraváltással egyidejű aggasztó tünetek, köztük a helyenként erősödő rasszizmus és antiszemitizmus sem szabad hogy kompromittálják a magyar kálvinizmus történeti fővonalának a reformációtól kezdve Adyn át Bibó Istvánig és máig eleven progresszív értékfolytonosságát – korántsem csak vallástörténeti dimenzióban.
Harmadik kultúraváltásként a felvilágosodástól a reformkoron át húzódó évtizedeket nevezném meg, amelyek a valóságos nemzet és nemzeti tudat „megképződésének” periódusát alkotják, egyúttal a vallási dominanciájú és késő feudális rendi értékkánonnak a szabadságközpontú, laicizált és racionális patrióta világképpel való fölváltását. Itt, az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozatban mondja ki Deák és Kossuth, hogy a „köznevelés” döntő „emeltyűje” a nemzeti polgárosodásnak, annak a programnak, amelynek a tétje, hogy „hazánkfiai munkás polgárokká képeztessenek, s ezáltal személyes függetlenségökre is támaszt nyerjenek”. Végül a negyedik kultúraváltásról már magam is szóltam: a XX. század eleji modernizációs fordulatról.
Melyek a XX. század végi–XXI. század eleji – eszerint ötödik – kultúraváltás legfőbb összetevői? A tudományos szakirodalom ma már nagyjából egybehangzóan megnevezi őket, legföljebb (persze ez sem kevés) az értelmezésben és az értékelésben vannak komoly viták.
A legfontosabb a sommásan globalizációnak nevezett tendencia, amely a tőkék és a kultúrák, a nemzetgazdaságok és a közlekedés, az információk és a viselkedésminták hálózatos összekapcsolásával, egyidejűségével, határnélküliségével ténylegesen is eggyé formálták glóbuszunkat. Pozitív és negatív értelemben, jó esélyekkel és súlyos kockázatokkal egyaránt. Ami az utóbbiakat illeti: elegendő utalni arra a sokkra, amely az amerikai jelzálogpiaci krachból egyetemes pénzügyi és gazdasági világválsággá terebélyesedett, s amelynek jelenleg, 2009 májusában még nem látjuk a végét. Ellenkezőleg: most kell szembesülnünk egyre súlyosabb hazai következményeivel; amelyek persze nem kis mértékben belső okokra is visszamennek – tehát ebben a vonatkozásban is előhívják a felelős protestáns nemzeti önkritika bibói ethoszát, illetve a vele kapcsolatos hiányérzetünket.
Visszatérve a globalizáció kétarcúságára, a benne ható radikális lehetőségekre: elválaszthatatlan tőle a kommunikáció és a művelődés belső szerkezetének gyökeres átalakulása: a mobil-digitális technikájú elektronikus tömegkommunikáció, a multimédia modelljének dominánssá válása a kultúraközvetítésben is. Sajnálatos vagy sem, de tény: a hagyományos papír alapú könyvkultúra csillagzata (amely azért sosem világította be az egész emberiség égboltját) a korábbinál kisebb fényt áraszt. Az ún. másodlagos szóbeliség kora köszöntött be, amelyik meg-, illetve újra erősítette a vizuális és az akusztikus kultúrák szerepét a nyelvi-fogalmi kommunikációhoz képest. Hogy ez az új képiség, hátterében a mindenhonnét felhangzó gépi könnyűzenével valóban az emberiség elbutulásához vezet-e avagy az elmaradott, a világból eddig kimaradt népek, rétegek felemelkedésének, új információs és kulturális közösségek kialakulásának esélye, azon lehet vitatkozni. De ez az új kulturális modellkínálat, amely az egykori autonóm és populáris, továbbá a heteronóm kultúra valamiféle hibridjének látszik, a maga „kevertség”-ével, fesztelenségével, tekintélyellenességével, nemzetköziként sem nemzetromboló karakterével, asszociatív gazdagságával nemcsak szétveti a hagyományos normákat, hanem egyfajta új struktúrává is kezd összeállni, s az értékek nemzeti és egyetemes demokratizálásával is jár.
Magam nem rokonszenvezem az infotainment, a kulturtainment, az edutainment kommercializólódott műfajaival, csonka fogyasztói értékkínálatával, lefelé nivelláló sztárkultuszával, esetenként felháborító (az emberi méltóságot is áruba bocsátó) televíziós és internetes manipulációival, ízléstelenségeivel, valamint hirdetésdömpingjével. Viszont nap mint nap megtapasztalom, mennyire pozitív szerepe van a világ és a haza közügyei tömegkommunikációs, internetes átláthatóságának és megvitathatóságának, valamint a hagyományos és vadonatúj kulturális minőségek, formák digitális elérhetőségének, legyen szó irodalomról, képzőművészetről vagy a legkülönbözőbb tudományágak és információk gyors megismerhetőségéről. A blog, a digitális képregény, az sms és zenei fájlcserélés (túl a szerzői jogi problémákon), a skypolás és a chatelés az egyéni művelődés és az önkifejezés, a kreativitás és a nyelvi humor a sokoldalú véleményformálás, ízlésalakítás és a közösségépítés új formáinak nyit teret – a legtradicionálisabb kultúraközvetítő intézményekben, a könyvtárakban is. A legújabb szakirodalom egyenesen „a net-generáció új tudásá”-ról beszél, amelyen egy visszafordíthatatlanul új, egy nem feltétlenül üdvözlendő, de a múlt felől aligha hatékonyan bírálható kulturális életformát és kommunikációs-műveltségi kánont értenek. Mindemellett – okos társadalmi megrendelés, kontroll és állami-közösségi-civil „politika” esetén – ez a mobilkommunikációs fordulat új lendületet adhat a hagyományos élő kultúrának, még az olvasásnak is, hadd utaljak csak a vegyes profilú művészeti fesztiválok növekvő népszerűségére hazánkban, az otthonülő-tévéző életmódból kizökkentő, aktivitásösztönző szerepére, avagy a különböző amatőr mozgalmak és a jazzklubok újraerősödésére. Vagy arra, milyen jelentőssé vált a digitálisan is népszerűsített budapesti Művészetek Palotája kínálatának és atmoszférájának mintaadó szerepe a legtöbb művészeti ágban. Hasonló esély vár Pécsre 2010-ben, amikor – a sok konfliktus ellenére és után – remélhetőleg mégis csak sikerrel tölti majd be Európa Kulturális Fővárosának szerepét.
Mindezzel együtt is tény: e kultúraváltás jellegzetes kísérőjelensége a hagyományos művészeti és tudományos műveltség relatív leértékelődése, az okkult és tudománytalan, egyenesen sarlatán nézetek, az áltörténelmi legendák és hazugságok piaci és tömeglélektani konjunktúrája (amely helyenként veszélyes méreteket ölt), általában tehát a minőségi normák és kánonok felbomlása, a kínálati anarchia, amire maga a korlátlan információbőségből „élő” világháló a jó példa. A pécsi kongresszus 90. évfordulója alkalmából 1997-ben rendezett konferencián Poszler György beszélt erről felrázó erővel: ezt a globális tendenciát összekapcsolta a hazai, illetve kelet-európai rendszerváltozás ama paradoxonával, hogy a kultúra, a nyilvánosság szabadsága egyúttal (törvényszerűen-e?) ki is szolgáltatta ezt a szférát a szabadpiacnak. Újabban pedig Vásárhelyi Mária szociológiai kutatásai döbbenthetnek rá bennünket a nemzeti önismeret megzavarodásának históriai összetevőire. A humán értelmiség történelmileg különleges szerepének, protestáns gyökerű, sajátos politikai-nemzeti küldetésének fölöslegessé válása a politika többpártrendszerbeli professzionalizálódása révén magával hozta az értelmiségi szerep összekuszálódását, a hivatástudat gyengülését is. A humán és a természettudományos műveltség, illetve értelmiség viszonyát újragondoló, közel fél évszázada indult „két kultúra”-vitát, s általában az értelmiség mintaadó szerepét napjainkban egyre inkább felülírja az ún. „harmadik”, azaz a menedzser-kultúra és -mentalitás, ahogy ezt Németh János István fejtegeti, maga is reménykedve azért az értelmiségi és a menedzser-kultúra pozitív vonásainak kölcsönös egymásra hatásában. A kutatás és az elmélet érdekes elemzésekben, vitákban törekszik feldolgozni azt, hogy mi a média szerepe abban a kulturális fordulatban s utána, amely az ún. magaskultúra helyett a sokáig leértékelt szórakoztató vagy/és populáris kultúra digitális, multimédiás modelljét emeli dominánssá. Császi Lajos friss tanulmánya már a média modern, posztmodern és késő modern értelmezését is megkülönbözteti. Lehet e felfogással és sok mással is vitatkozni. Mindazonáltal szerintem még a sokat szidott plázakultúra sem az ördögtől való, főleg ha a benne csellengő fiatalok számára naponként választást jelentő szabadidő-alternatíva rosszabbik pólusával, az aluljárós, bandázó, kábítószerező, lecsúszó, erőszakos életformával szembesítjük.
A mobilkommunikációs, multimédiás kultúraváltás körüli hazai vitáknak, konfliktusoknak jellegzetes tematizációja a könnyűzenei szórakozás, egyúttal az ifjúsági kultúra nyilvánosságának, illetve e nyilvánosság támogatásának övezete. Csak három példát említek: az óbudai Sziget-fesztivál nemzetközi és hazai sikerét és a rendezvény (konzervatív értékekre és korrigálható hibákra ürügyként hivatkozó) fölszámolási kísérletét; az élő s többnyire amatőr zenei kultúrát támogató PANKKK-ot és folyamatos elit szempontú támadását; valamint a radikálisan megújult közszolgálati rádió MR 2 Petőfi rádió programjának viharos fogadtatását a rivális kereskedelmi rádiók „feljelentése” és egy avítt média-normarendszer nyomán. Nincs lehetőségem ezeknek a konfliktusos gubancoknak a fölfejtésére és árnyalt elemzésére (magam sem vagyok az új Petőfi rádió kritikátlan apologétája), de jó példák arra, mennyire nehezen dolgozza föl, illetve veszi tudomásul a társadalmi-kulturális elit egy jelentős része az objektív kultúraváltást, s milyen nehezen igazítja hozzá kultúrafelfogását.
Kultúraváltás a XXI. század elején (II.):
az ökológiai fordulat, a környezettudatos jövőkép és műveltségi modell
A mostani századforduló művelődési modelljének másik nagy újdonságát – jobb híján – ökológiai kultúraváltásnak nevezem. Nem vagyok kompetens „zöld”-ügyekben, de érdeklődő értelmiségiként talán mégsem egészen kontár módon közelítek a jelenséghez. E fogalom kapcsán nem pusztán arra gondolok, hogy felértékelődtek a természettudományok, hogy napjainkban soha nem látott érdeklődés övezi a biológia, az etológia, a genetika, az éghajlat- és időjárás-kutatás, a régi és új természeti erőforrások, illetve az energiagazdálkodás, a környezetvédelem, a természetgyógyászat stb. területeit, új tudományos eredményeit, s hogy növekednek a globális létezés veszélyeivel, az ember és természet egyensúlyának megbomlásával kapcsolatos reális kockázatok, félelmek, sőt szorongások. Magától értetődő, hogy ezek a – még bőven szaporítható – kérdések egyre jobban tematizálják a közbeszédet, globális válaszokként e globális problémákra. Látjuk persze, hogy a szakszerű kérdések, kételyek és válaszok mellett riasztó mértékben szaporodnak a környezetvédelmi és más efféle dilemmákkal kapcsolatos – nem ritkán érdekvezérelt – hisztériakeltések, babonák, új misztikák, végítélet-forgatókönyvek, tudománytalan és ezoterikus sarlatánságok. A kultúraváltás azonban mindennél jóval több: világképünk és művelődésünk egész szerkezete átalakul ebbe az irányba, kezd „megzöldülni”. Ennek az átprogramozódásnak feltétlenül pozitívuma – a tradicionális humán és művészeti értékveszteségek mellett is –, hogy ez a kultúraváltás nem elkülönült szaktudományként, nem a – már említett – „két kultúra” egyikeként realizálódik. A civilizált régiókban mindenütt szembeötlő, hogy a világlátás, az életvitel, a művelődés természetközelibbé (tehát humánusabbá) válik, hogy ez a kultúraváltás – persze sok konfliktussal, érdekküzdelemmel, tévedéssel, de – a kollektív emberiség jelene és jövője iránt felelősebb arculatúvá strukturálja a napjainkban domináns műveltségi modelleket. E tekintetben van a protestantizmus, s ezen belül a magyar kálvinizmus természetfelfogásában olyan tradíció, amelyet kreatívan időszerűsíthetőnek is tarthatunk.
Az ökológiai kultúraváltás jelenségei közül a kicsit is tájékozott laikus állampolgár bőségesen tudná sorolni az aktuális vitatémákat. Csak néhány önkényes példát hadd említsek. A szappanoperák és a krimik mellett a legnépszerűbb televíziós programokká, műsorokká váltak a „természetvédelmi” adások, a National Geographic Channel, a Spektrum, a Discovery és társaik. A Népszabadság vélemény- és vitarovata cikkeinek többsége évek óta már nem szűkebben vett ideológiai vagy politikai kérdésekről szól, hanem zöld témákról. A Mindentudás Egyeteme élő, televíziós és internetes évfolyamainak legnépszerűbb, legsikeresebb előadásai is az ember és természet viszonyának kihívásaira reagáltak, a húsz legnézettebb előadásból tizenkilenc természettudományi jellegű volt.
Hogy szűkebb szakterületemet említsem: a humán értelmiségből sokan képezték át magukat az ökológia civil érdekképviselőivé, sőt szakértőivé (ami persze nem jelenti azt, hogy mindig igazuk van). Apróságnak tűnik, mégis releváns: az irodalomtudománynak megszületett egy érdekes új irányzata, az ún. ökokritika; az egyik legtekintélyesebb irodalomtudományi folyóirat, a Helikon önálló számot szentelt neki a közelmúltban. R. Várkonyi Ágnes akadémikus újabban a történeti ökológia, avagy az ökológiai szempontú történetírás művelésére adta a fejét, Romsics Ignác népszerűsítő XX. század-történetében önálló fejezet „A növekedés és a jólét ára: a környezet károsodása”; Glatz Ferenc pedig már a hazai ökológiai gondolkodás történetének megírására is vállalkozott. Hogy milyen nagy horderejű ez a kultúraváltás, azt jól jelzik azok az új tudományos és oktatási stratégiák, illetve kísérletek is (pl. dél-amerikai, majd európai iskolákban), amelyek már a gyermekkorban intenzíven el akarják sajátíttatni a korszerű környezeti gondolkodást.
Ötletszerűen szemelgettem az ökológiai kultúraválás tünetei között. Sorolhatnám tovább a nyilvánosságban és a közbeszédben állandósuló olyan – a széles tömegeket érdeklő, mert érintő – konkrét témákat is, mint pl. az energiakérdés (atom, bioetanol stb.), a globális felmelegedés és következményei, az ivóvízhiány, az élelmiszerbiztonság, a hulladékgazdálkodás, az epidemiológiai rizikók szaporodása, a környezeti katasztrófák, a genetikai beavatkozások biológiai és etikai problémái, az őssejtkutatás (három tudósa, Mario Capecchi, Oliver Smithies és Martin Evans 2007-ben lettek Nobel-díjasok) stb. Mindezek a szakkérdések általában is érintik az emberi kultúrát és identitást, tehát több vonatkozásban is átszabják a kultúra hagyományos modelljeit. Nem vadonatúj jelenség persze a magyar kultúrában sem a természettudományoknak ez a „humán” kitágulása, illetve a humán művelődés természettudományos nyitása: elegendő csak Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Bugát Pál, Semmelweis Ignác, Jedlik Ányos, Puskás Tivadar, Ferenczi Sándor, Szent-Györgyi Albert, Szentágothai János, Selye János és Marx György munkásságára utalnom. Most azonban mintha ennél többről, az egész nyilvánosság, általános műveltség és világkép gyökeres átstrukturálódásáról lenne szó, hiszen drámai lett a felismerés: a természeti környezet sérülése magát az emberi létezést és kultúrát veszélyezteti. S ahogy ez a kultúraváltás végbemegy a műveltségi modellek objektív, „materiális” világában, úgy hat intenzíven a szellemi-tudati szférára, a mai kultúrafelfogásokra is, akár önálló szemléleti formaként artikulálva a „zöld”-problémát. A különböző XX. századi, részben ideológiai konnotációjú kultúrafelfogások (pl. konzervatív keresztény-nemzeti; modern liberális; populista, radikális nemzeti; baloldali-szocialista; posztmodern stb.) mellé mára szuverén kánonná látszik intézményesülni az ökológiai kultúrafelfogás. Ugyanakkor izgalmas tartalomelemzések tárgya lehetne, hogy az előbbiekben tárgyalt mobilkommunikációs kultúraváltás régi-új műfajai, média-műsortípusai, sztárjai, jellegzetes edutainmentje miként foglalkoznak a „zöld” témákkal, hogy ezáltal maguk hogyan segítik az ökológiai kultúraváltás, a fenntartható fejlődésre orientált jövőtudat, a környezettudatos gondolkodás és világkép társadalmi terjedését vagy éppen hamis vágányra terelődését.
Érdekes felfedezésre juthatunk: ez az objektív s egyúttal szemléleti fordulat – a történelem spirálja mentén – mintha visszavinne bennünket a kultúra fogalmának genéziséhez, a szó eredeti, latin etimológiájához, Cato cultura agrijához. Majd azokhoz a „pillanatokhoz”, amikor a föld megművelésének fogalmából Cicero és a skolasztika, később a reneszánsz és a felvilágosodás értelmezései nyomán megszületett a modern kultúra-fogalom. Igen, a kör bezárult: nemcsak a föld megművelése, hanem immár a Föld (és az embernek a hozzá fűződő viszonya, az ökológiai egyensúly, a fenntartható fejlődés) a tét. Ennek a nagyon is materiális összefüggésnek a kezelése, ennek a globális kihívásnak a megválaszolása, illetve mindennek a metaforája az, amit ma kultúrán, kulturális értékrend-változáson leginkább értenünk illik.
Akkor ez az ökológiai kultúraváltás végképp megpecsételi a hagyományos humán és művészeti műveltség sorsát is? Szó sincs róla. Elég idéznem a C-vitamin Nobel-díjas feltalálójának, Szent-Györgyi Albertnek a válaszát egy interjúkérdésre: „Természettudós vagyok, tehát azt várja tőlem, mondjam, hogy az iskolában a természettudomány a legfontosabb. Énszerintem azonban sokkal fontosabb a történelem ismerete, mert az emberiségnek csak a múltjából lehet tanulnia. Más kiindulási anyag nem áll rendelkezésünkre. Csak az a kérdés, hogy mit tanítunk történelemként. […] Mi a történelem? […] Az igazi történelem az én nézetem szerint felelet arra a kérdésre, hogyan emelkedett az ember az állati létből a mai szintjére. Ez más, mint amit ma történelem tantárgynak hívunk, ebben benne van a fizika, a matematika, az összes tudomány, az összes művészet, minden, ami emberi alkotás. […] Egyszóval amikor azt mondom, hogy az iskolában a történelemé az elsőbbség, ezt tessék úgy érteni, hogy ne hazug áltörténelem legyen, amit nekem tanítottak, hanem igazi történelem. Mutassa a zenét, az irodalmat, a művészeteket, a tudományokat, mindenkit, akik alkottak, akik építették a világot: mindig felépítették azt, amit a nagy rombolók leromboltak!” (Válasz Győri György interjúkérdéseire 1974-ből.)
A természettudós iskolakritikája nem a mára, hanem arra a száz évvel ezelőtti oktatásra vonatkozik, amikor ő ült az iskolapadban, ma is megszívlelendő, „történelempártisága” azonban természetesen hájjal kenegeti a művelődés- és irodalomtörténészt. Pedig félreérthetetlen: a történelmet nem diszciplínaként, hanem szemléletként érti Szent-Györgyi. S ebben ma is érvényes az igazsága: éppen ennek a józan históriai szemléletnek, a hiteles történelmi önismeretnek a hiányában szenved (tisztelet a kivételeknek) a mai iskolai és egyetemi oktatás, de az egész nyilvánosság és közbeszéd is. S van helyette önáltatás és hisztéria, cselekvésdeficit és sérelmi demagógia, újmiszticizmus és panaszkultúra. A magyar kálvinizmus legjobb hagyományait őrző-újító Bibó István emlegette „eltorzult magyar alkat és zsákutcás magyar történelem” újabb fordulójaként.
Ha képesek lennénk reálisan szemlélni műveltségi viszonyainkat, a globalizáció, a mobilkommunkációs-multimédiás és az ökológiai-környezettudatos kultúraváltás összetett jelenségeit, akkor alakítani is hatékonyabban tudnánk őket; nem konfliktuskerülő, hanem kreatív módon. Ebben a vonatkozásban is fel kellene nőnünk a száz évvel ezelőtti elődökhöz, a második reformnemzedék (s egyáltalán: valamennyi radikális magyar kultúraváltás, köztük a protestáns fordulat) progresszív gondolkodóihoz. Akik a mainál nem kevesebb konfliktus közepette is nagyjából tisztán láttak a modernizációs kultúraváltás nemzeti természete és esélye ügyében. Babits Mihály így fogalmaz: „Keletről jöttünk, de szerelmünk, megmentőnk, éhünk és ételünk, magunkra eszméltetőnk és feltámasztónk mindig a Nyugat volt. A magyar lélek olyan, mint egy fordított Anteusz, ki mindig akkor kap új erőre, ha el tud szakadni a szülőföldjétől, s a magyar kultúra minden újabb szárnyra kapása, mint a föl-földobott kő minden új lendülete, egy-egy ilyen elszakadás, ha százszor visszahull is. […] Így lett Ady magyarsága is csak mélyebb és tudatosabb az után a felszárnyalás után, amire Párizs csillogása vitte. Igaz, hogy a kő visszahullása ütést is jelent, fájdalmat, rázkódást; így volt ez az Ady esetében, de így volt Széchenyi, így volt már a Szent István korában is, aki, mint nem először mondom már, s talán nem is én mondom először, a legelső nyugatos volt Magyarországon.” (Ady és Párizs. Felolvasás a Zeneakadémián 1932. április 1-jén).
S ha már Babits Adyt „védi”, nem lehet nem idéznem a már hivatkozott Ismeretlen Korvin-kódex margójára című Ady-esszé felrázó sorait: „Ha száz évekkel hátrább cammogunk, és csak cammogunk, és újat nem tudunk adni, hacsak nem antikulturálisat, mi lesz velünk? Nem elég, ha vannak Apáczai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen fel a víz egy méternyire sem.”
Felhasznált, illetve hivatkozott szakirodalom
Bajomi-Lázár Péter: Média és társadalom. Bp., Antenna Könyvek, 2006.
Balázs Géza–Bódi Zoltán (szerk.): Az internetkorszak kommunikációja. Bp., Gondolat–Infonia, 2005.
Bayer József: Globalizáció, média, politika. A politikai kommunikáció változó kontextusa a globalizáció korában. In: Bayer József–Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Globalizáció, média, politika. A politikai kommunikáció változása a globalizáció korában. Bp., MTA Politikai Tudományok Intézete, 2005. 9–47. o.
Bessenyei István: A net-generáció új tudása. Élet és Irodalom 2009. február 6. 15. o.
Chadwick, Owen: A reformáció. Bp., Osiris, 1998.
Császi Lajos: Médiakutatás a kulturális fordulat után. Médiakutató IX. évf. 3. sz. 2008. ősz 93–108. o.
Dessewffy Tibor: Nem esik messze az apjától. A reformok és a globális paradigmaváltás. Magyar Narancs 2006. szeptember 21. 50–51. o.
Esterházy Péter: Magyar avagy Rubin Szilárd külföldi sikere. Élet és Irodalom 2009. április 17.
Fábri György: A két kultúra és a harmadik: természettudomány, bölcsészet a médiakommunikációban – a Mindentudás Egyeteme alapján. Magyar Tudomány 2007. 2. sz. 183–189. o.
Gereben Ferenc: Olvasás felsőfokon? Benyomások az egyetemisták olvasáskultúrájáról. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 2007. 11. sz. 21–26. p.
Glatz Ferenc: Az ökológiai szemlélet történetéhez. (Megjegyzések a tudomány szerepéről.) História 2007. 7. sz.; Természettörténet: új irány a kutatásban. Ugyanott 2009. 3. sz.
Horváth János: A reformáció jegyében. Bp., Gondolat,19572.
Horváth Zoltán: Magyar századforduló. Bp., Gondolat, 19742.
Knausz Imre (szerk.): Műveltség és demokrácia. Kutatási jelentés. Kézirat, Bp., Politikatörténeti Alapítvány, 2006. január 27.
Kovács Sándor Iván (szerk.): „Én gondolkodom, azért vagyok.” Apáczai Csere János emlékezete. Válogatás 350 év Apáczai-irodalmából. Bp., Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2004.
Litván György: Októberek üzenete. Válogatott történeti írások. Bp., Osiris, 1996.
Nemes Péter (szerk.): Ökokritika. Helikon 2007. 3. sz.
Németh János István: A „két kultúra” és a harmadik. Szín – Közösségi Művelődés 2007. szeptember (12. évf. 4. sz.) 27–28. o.
Nyíri Kristóf: A hagyomány filozófiája. Bp., T-Twins Kiadó–Lukács Archívum, 1994.
Ormos Mária: A kultúránkról. Tanulás – oktatás – siker. Élet és Irodalom 2007. október 5. 5. és 12. o.; Ormos Mária: Diplomás analfabéták. Lampé Ágnes interjúja a magára hagyott ifjúságról. 168 Óra 2007. október 4. 14–15. o.; Kukorelly Endre: Lil(l)a legyező. Kortárs irodalom és irodalomoktatás. Élet és Irodalom 2007. október 5. 9. o.; Bodor Béla: Megy a juhász a gördeszkán. Élet és Irodalom 2007. október 26. 16. o.; Popper Péter: Rekviem az egyetemért. 168 Óra 2007. október 31. 20. o.
Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás? Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004.
R. Várkonyi Ágnes: Beszűkített múltszemlélet. László Ferenc interjúja. Magyar Narancs 2007. november 15. 8–9. o.
Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Bp., Rubicon-könyvek, 2007.; valamint: A magyar demokratikus hagyomány. Népszava 2007. november 3. Szép Szó 1. és 3. o.
Schein Gábor: „Szemben a korral”? Gondolatok a 100 éves Nyugat körül. Élet és Irodalom 2008. január 4. 3–4. o.
Sükösd Miklós: Totális medialitás és ökocídium. Mediatizáció és fogyasztói társadalom: ökológiai médiakritika. Információs Társadalom 2003. 3–4. sz. 131–146. o.
Szirtes Gábor–Újvári Jenő (szerk.): Az 1997. évi Tanuló Társadalom Konferencia naplója. Pécs, Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata–Pannónia Könyvek Szerkesztősége, 2000.
T. Kiss Tamás: Egy méltatlanul elfeledett européer (Gróf Apponyi Albert politikusi magatartásáról és kultúrpolitikájáról). In: Donáth Péter–Hangay Zoltán (szerk.): A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei XVIII. Bp., BTF, 1999, 185–205. o.
Tamás Gáspár Miklós: Mi változott? 100 éves a Nyugat. Élet és Irodalom 2008. február 8. 9. o.
Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában. Bp., 1978.
Tverdota György: Új Korvin-kódex. Élet és Irodalom 2007. augusztus 17. 17. o.
Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Pozsony, Kalligram, 2007.; Rainer M. János: Hasadt emlék, töredezett történelem. Mozgó Világ 2008. 6. sz. 93–95. o.; Vásárhelyi Mária: Történelmi jobbra át. Élet és Irodalom 2008. december 19. 13. o.
Vietorisz Tamás–Z. Karvalics László: „Milliónyi kis tudáskazán”. Az oktatás átalakítása és a fenntartható világba való átmenet. Eszmélet 75. sz., 2007. ősz 5–36. o.
Vitányi Iván: A magyar kultúra esélyei. Kultúra, életmód, társadalom. Egyes fejezetek társszerzői: Bánáti Ferenc, Csejtei Mária, Falussy Béla, Hunyadi Zsuzsa. Bp., MTA Társadalomkutató Központ, [2007] 2006.; valamint: A közművelődés védelmében. Élet és Irodalom 2007. november 30. 16. o.
Vörösváry Ferenc–Pályi Sándor (szerk.): A Szabad Tanítás Pécsett 1907-ben tartott Magyar Országos Kongresszusának naplója. Bp., Franklin-Társulat nyomdája, 1908.; reprint kiadás: Budapest–Pécs, Dialog Campus, 1997.
Z. Karvalics László: Bevezetés az információtörténelembe. Bp., Gondolat–Infonia, 2004.
A szerzőnek a témával foglalkozó, illetve a tanulmányában felhasznált munkái:
Szöveggyűjtemény a magyar művelődéstörténet tanulmányozásához (1000¦–1945). Pécs, PTE FEEK, 1995; 19982, azóta több új kiadásban; Művelődéstörténeti szöveggyűjtemény II. Válogatás a magyar művelődés 1945 és 1990 közötti történetének dokumentumaiból I–II. kötet. Pécs, 1997; 20002, azóta több új kiadásban.
A kultúra sorsa Magyarországon 1985–1996. Bp., Új Mandátum, 1997.
Kunfi Zsigmond. (Magyar Panteon) Bp., Új Mandátum, 2001.
A magyar kultúra és média a XXI. század elején. Tanulmányok. Pécs, PTE FEEK, 2005.
„…a multat be kell vallani”. Nemzeti kultúra és baloldali tradíció. Bp., Argumentum –Lukács Archívum, 2006.
Közművelődés, közműveltség Magyarországon. In: Glatz Ferenc, Marosi Ernő, Szabó B. István (szerk.): Kultúra. Magyar tudománytár 6. kötet. Bp., MTA Társadalomkutató Központ–Kossuth, 2006. 59–134. o.
Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzatának kulturális stratégiája 2007–2013. (Tervezet) Pécs, 2007. augusztus 21. 140 o. www.feek.pte.hu/ETR/coospace
A megújult Magyar Rádió első éve. Népszava 2008. január 3. 6. o.
A „Nyugat” és a „Szocializmus”. Kézirat 2008 őszéről, megjelenés előtt.
Fejtő Ferenc testamentuma. Bp., Kossuth, 2009.
Agárdi Péter (Budapest, 1946) C.Sc. József Attila-díjas irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar Könyvtártudományi Intézetének igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanár; az MTA Filozófiai Kutatóintézete Lukács Archívumának tudományos főmunkatársa. E-mail: agardipet@gmail.com
A tanulmány eredeti változata A tanulás szabadsága című, a pécsi Szabad Tanítási Kongresszus centenáriuma alkalmából készült, a Pécsi Tudományegyetemen 2007. november 14–15-én rendezett konferencia előadása alapján. Korábbi változata megjelent az Egyenlítő című folyóirat 2008. 4. és 5. számában, valamint In: Babiczky László (szerk.): Sub fehér rosa a kultúráról. Bp., Kultúraközvetítők Társasága, 2009, 26–44. o.
A tanulmány itt közölt, kibővített változata a Napút jelen számához készült és a folyóiratok közötti együttműködés keretében megjelent a Zempléni Múzsa IX. évfolyam 3., 2009. őszi számában: 5–19. o.