NAPÚT 2009/10., 52–53. oldal
Tartalom
Vathy Zsuzsa
író, újságíró
Marosi Ernő
művészettörténész
Vágvölgyi Ilona
jelmeztervező (Felsőgöd, 1940. április 17.)
Azt mondják, hogy akinek nincs múltja, jövője sincs. Hetven év tapasztalatai bizonyítják számomra, hogy ez a mondás nem csupán személyre, de országra és népre is érvényes. Így tehát, ha önéletrajzot akarok írni, vissza kell nyúlnom legalább a XIX. századig, amikor a nagyszüleim születtek. Általuk a Monarchia négy népe találkozott és lépett szövetségre a családomban: a cseh, az osztrák, a szlovák és a magyar. Mindegyik magával hozta hagyományait, amelyek békésen megfértek egymással. Ebből táplálkoztak a szüleim és a leszármazottak is. Nem hazudtak el semmit a múltból, és gondosan kiszűrték mindennapi életünkből az éppen aktuális jelen hazugságait is, szilárd erkölcsi alapot nyújtva ezzel fejlődésünkhöz, amire igen nagy szükség volt a XX. század agresszív eszmei és világnézeti zűrzavarában.
Sorsom, illetve hivatástudatom kialakulását gyermekkoromtól kezdve részben az őseimtől örökölt gének, részben olyan tanárok, illetve mesterek segítették – tanulmányaim során –, akik mind emberi, mind művészi szempontból mély benyomást gyakoroltak rám. Ilyen volt: Szőnyi István festőművész, Barcsay Jenő, Krocsák Emil és Hincz Gyula a Képzőművészeti Főiskolán. Utóbbi egyúttal az Iparművészeti Főiskola igazgatói teendőit is ellátta, ahol akkoriban szcenikai szakképzés is volt. Sokirányú tájékozottságomat és érdeklődésemet felfedezvén ő volt az, aki felvetette, hogy nincs-e kedvem a színházművészet felé orientálódni. Így történt, hogy két év után átmentem a Képzőművészeti Főiskoláról az Iparművészetire, és ott 1964-ben jelmeztervezői diplomát szereztem. Ottani tanáraim közül nagy szeretettel emlékezem Schäffer Judit jelmeztervezőre, akivel a tanár-tanítvány kapcsolat végül élethossziglan tartó barátsággá alakult.
Végzett tervezőként igen hamar részesültem izgalmas, nagy feladatokban (pl.: gyulai várjátékok), de titkos vágyam az opera volt, ami a Szegedi Nemzeti Színházban vált valóra, amikor Horváth Zoltán zenei főrendező meghívására Vántus István Aranykoporsó című operájának ősbemutatójához tervezhettem jelmezeket. Ez volt a nyitánya sok évig tartó szegedi munkásságomnak, többek közt olyan rendezőkkel, mint Galgóczy Judit vagy Kovalik Balázs. Végül 2000 nyarán a Magyar Állami Operaház Kerényi Miklós Gábor rendezésében a Kentaur díszletével és az általam tervezett jelmezekben utazott meghívásos turnéra Japánba a Pillangókisasszonnyal. (Tudomásom szerint a mai napig ez az egyetlen Pillangókisasszony, amely külföldről „betehette a lábát” Japánba.)
Pályám során dolgoztam Győrben, a Déryné Színházban, Miskolcon, Pécsett, Ljubljanában, Révkomáromban, tévéfilmekben, nyári játékokban, és Zalaegerszegen Ruszt József oldalán részt vehettem egy új színház születésében.
Minden feladatomnak szeretettel és lelkiismeretesen tettem eleget.
1978–90 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanítottam (Szinte Gábor ott indított akkoriban újra szcenikai képzést).
Részt vettem a hazai és prágai szakmai kiállításokon. Egyéni kiállításaim közül az utolsó 2000-ben volt Verőcén a Gorka Múzeumban. Akkor jelent meg Színházi történetek című könyvem is, amely megtalálható a Széchényi Könyvtárban, és tartalmazza alkotói tevékenységem csaknem teljes lajstromát.
Kitüntetéseket kapogattam, de nem kényeztettek el. Igazgatóim és munkatársaim megbecsülése fontosabb volt a számomra, és ebben bőven volt részem. Kellemes meglepetésként ért, amikor 2007-ben, már nyugdíjasként, a MAOE alkotói nagydíjjal tüntetett ki, a fiatalabb kollégák és a „gyerekeim” javaslatára.
Ezenkívül van még egy kitüntetésem, amit igen nagyra becsülök: a diploma előtti évben Z. Gách György főtanszakvezető „Kossuth-díjjal” ajándékozott meg, egy 1947-es ezüst ötforintos formájában, amelyen még a régi címer látható. Ilyen Kossuth-díja senkinek sincs rajtam kívül.
