NAPÚT 2009/10., 72–73. oldal
Tartalom
Hovanyecz László
újságíró
Bojtár Endre
irodalomtörténész, műfordító
Tóth József
festőművész (Budapest, 1940. május 25.)
1939. szeptember 1-jén a feltüzelt németek kalandvágyból lerohanták az ártatlan Lengyelországot, Molotov elvtárs csöndes asszisztálása mellett.
Imádott Szüleim, Tóth József vendéglős és Banai Mariska háztartásbeli megfelelőnek találták az időt egy csinos kis fiúgyermek legyártására. Az akciót siker koronázta. 1940. május 25-én hangos óbégatások közepette jelentettem: Halló! Itt vagyok! A háborús évek alatt szépen cseperedtem, már háromévesen fújtam a korszak nagy slágerét, hogy aszongya: „Egy kis kíváncsi kacsa, egy este nem ment haza.” Jó apám is majdnem így járt 1944 telén. Ha az orosz parancsnokságon nincs egy jó szándékú magyar, aki emlékezett remek marhapörköltjére, akkor szegény valószínűleg a jó meleg Szibériában köt ki, egy kellemes társasutazáson. Aztán egyszer csak vége lett a csetepaténak.1950-ben Rákosi elvtárs, népünk szeretett vezére szemet vetett Apám „Zöld Lugas” vendéglőjére, és csupán emberbaráti szeretetből megszabadította az üzletvezetés gondjától, bajától. Majd lehetőséget keresett a velem való találkozásra, és felkereste a Sopron úti általános iskolát, ahol ideiglenesen, zengő baritonom miatt, az úttörőcsapat elnökévé avanzsáltam, hiszen a tényleges és hivatalos úttörőpajtásnak a maradék hangja is elment, amikor megtudta, hogy kinek a nyakába kell kötnie az úttörők selyem nyakkendőjét. Én megtettem.
Még fel sem nőttem megfelelő méretűre, amikor már a József Attila Gimnáziumban találtam magamat, kommunista és volt paptanárok vegyes társaságában. Boldog, felejthetetlen évek, az eufórikus ’56 októberével. Tizennyolc évesen természetesen nem láttam a jövőmet, hiszen semmi jóval nem biztattak az „egyéb” származásom miatt. Nem illettem bele a munkásosztály harcos csapatába. Néhány sikertelen egyetemi felvétellel párhuzamosan gyárról gyárra kamatoztattam segédmunkási adottságaimat. Aktívan építettem a szocializmust. A Gamma gyárban november 7-ére, a nagy októberi forradalom méltó megünneplésére segítségemmel akkora Lenin-fejet sikerült pingálni, hogy utcahosszal megelőztük a dekorációs versenyben a szomszédos Standard gyárat, a külföldi reakció bölcsőjét. Ezek után komoly biztatást kaptam Weil elvtárstól, a cég mindenható személyzetisétől (idézem): „Tóth elvtárs! Nagyon meg vagyunk magával elégedve! Ha így folytatja, itt még betanított munkás is lehet.” Micsoda perspektíva egy kizsákmányoló család gyermekének!
Közben megcsapott a fényképezés füstje, na meg a protekció is dolgozott, így rövidesen az MTI-fotónál landoltam fényképész ipari tanulóként. Sikeres szakmunkásvizsga után hirtelen a reklámfotó bölcsőjénél találtam magamat, nagy fényképészeti múlttal, konzervatív képi világgal rendelkező és didaktikus megoldásokat kedvelő nagyszerű kollégák társaságában. Egy sanszom volt, hiszen gyakorlatilag semmit sem tudtam a szakmából: a karikaturista múltamból átmentett asszociációs és humorérzék kamatoztatása. Később kiderült, hogy ez nagy előnyökhöz juttatott, a magyar külkereskedelmi vállalatok propagandistái felfigyeltek a friss hangra, és elhalmoztak jobbnál jobb megbízásokkal. Közben valamelyest megtanultam fényképezni, de nem eléggé. Ars poeticám hamar megszületett: „Fényképezés közben a legjobban a fényképezőgép zavar.” Ez ma fokozottan érvényes. 2000-ig több száz kereskedelmi plakát, prospektus és naptár bizonyítja elkövetett bűneimet, melyek nemzeti gyűjteményeinkben várják feltámadásukat. 2000-ben a könyvkészítés Ámorának nyila eltalált. Ebből a szerelemből születtek alábbi műveim:
Magyar Fényképészek Arcképcsarnoka
Füles mester képeskönyve
Füles mester mosolyalbuma
Középkori magyar templomos könyv
Zsinagógák Magyarországon
Füles mester panoptikuma
A hegedű mosolya
Petőfi fényképezőgéppel
Múltunk hídjai
100 vers 100 kép
A szerelem tart. Köszönöm, jól vagyok!
