NAPÚT 2009/10., 76–77. oldal
Tartalom
Bojtár Endre
irodalomtörténész, műfordító
Kákonyi Csilla
festőművész
Bakay Kornél
régész (Kalocsa, 1940. május 27.)
Amikor megfogantam a Duna–Tisza közi Akasztó községben, kitört a második világháború. Egyéves koromban visszatérhettünk a bácskai Magyarkanizsára, apai felmenőim ősi földjére. Ötévesen teljesen kifosztott, nincstelen menekültek lettünk a 172 ezer km˛-ről újra 93 ezer km˛-re kurtított csonka országban, ahol a kommunista diktatúra édesatyámat földönfutóvá tette, édesanyámat a polgári jólétből a nyomorszintre lökte. Családi életünk felbomlott. Tízévesen anyai felmenőim kisvárosába, Kőszegre kerültem iskolába. Itt éltem át a forradalmat. Bátortalan, gyönge gyerekként nem sokat csináltam, ellentétben a Szegeden tanuló bátyámmal, aki nemzetőr lett, majd ezért kitiltották az ország összes felsőfokú iskolájából. Később az életét is feláldozta.
Érettségi után úgy búcsúztam Kőszegtől, mint aki nyolc év után végleg elmegy. Nagy terveim voltak, s ehhez erős akaratot örököltem. Tízéves koromtól régész akartam lenni, soha semmi más. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen László Gyula tanítványa lehettem. Kitűnő bizonyítványú diák voltam szinte mindvégig, ezért a Kádár-diktatúra ellenére szép karrierre lehetett volna esélyem. Úgy látszott, László professzor mellett maradhatok. Nem sikerült. Szeretett tanárom az MTA elnöki ösztöndíját harcolta ki számomra. Az MTA Régészeti Intézetében dolgozhattam évtizednyi ideig, s bár sok ásatást és terepmunkát vállaltam, nem törődtem megfelelően a nemzetközi kapcsolatokkal s a hivatalos előmenetellel. Harmincegy évesen megjelent az első angol nyelvű monográfiám a szkítákról, a tudományos minősítést azonban nem kaptam meg. Válaszul elhagytam az intézetet, s mint Somogy megye múzeumigazgatója minden erőmet a somogyvári, Szent László király által alapított monostor és az ún. Koppány-vár teljes feltárására összpontosítottam. Azt hittem, a nyelvvizsgák birtokában, a nagyszabású régészeti feltárások révén méltó helyet foglalhatok el a magyar történettudományban. De nemcsak hogy nem ismertek el, politikai indoklással kitettek az állásomból, annak ellenére, hogy az állampárti mundért is magamra vettem. Eltiltottak az ásatásoktól és megbélyegeztek. Harminchét évesen száműzött lettem. El kellett volna hagynom az országot, de nem tudtam megtenni. Kőszeg visszafogadott. Évtizedeken át próbálkoztam a perifériáról visszakerülni a fősodorba. Nem sikerült, nem engedték. Hiába tettem le az asztalra a szakkönyvek tucatját, hiába vállaltam vendégrégészként a somogyvári ásatások továbbvitelét.
1988–89-ben megtisztulva és újjászületve lettünk ábrándjaink rabjai. A korábbi tartózkodó óvatoskodással (s nemritkán megalkuvással) felhagyva végre úgy kezdtem élni, ahogy mindig is kellett volna. Felbátorodva vállaltam a nemzeti radikális politikai pártokat, pontosabban az akkor annak látszókat, előbb az MDF-et, majd a MIÉP-et. Szakmailag visszatértem a magyar őstörténethez.
Súlyos, de tárgyilagos kritikával illettem a finnugor származás és rokonság elméletét, nem is sejtve, hogy ezzel végleg kitagadottá válok. Szinte minden hivatalos kapu bezárult előttem. Mind az oktatásban, mind a nemzetközi kapcsolatokban. 1996-ban felkértek a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetem történelem tanszékének vezetésére. Súlyos véteknek minősült az ottani tevékenységem is, hiszen szembement a hivatalos és dogmatikus irányzattal. Ilyet a szakma hivatalosai sohasem bocsátanak meg. Anyai városomnak, Kőszegnek igyekeztem a hasznára lenni: feltártam várait, középkori védműveit, sőt újkori emlékeit is, mindenekelőtt a Szent Korona utolsó óvóhelyét és az ún. Szálasi-bunkert. Eredményeinket egy kiállításon mutattuk be 2003-ban, folytatva azt a sorozatot, amelynek keretében látványos Erdély-kiállítást és Székely napokat, Szent Korona-kiállítást, egyháztörténeti és várostörténeti tárlatokat rendeztünk. Mivel 2002-ben is a MIÉP országos listájának az elején szerepeltem, a kőszegi katonakiállítást ürügyként használva, a MAZSIHISZ nyomására, 2004-ben rövid úton kényszernyugdíjaztak.
Szakmai pályafutásomat sokan befejezettnek remélték, hiszen időközben az egészségem is megroppant. Szinte mindenki elfordult tőlem, de nem adtam fel. A Műemlékek Nemzeti Gondnoksága kinyújtotta felém a kezét, s lehetővé tette, hogy a többször hatalmi szóval megszakított somogyvári feltárásokat folytathassam, sőt a régóta tervezett nagy összegző monográfiát is elkészítsem. Ez nagy elégtétel számomra.
Huszonnyolc önálló könyv, több tucat tanulmány és feltárt magyar emlékek sora marad utánam, mindenekelőtt a somogyvári nemzeti történelmi emlékhely. És az oktatásban eltöltött évtizedek hatása.
Útszélre szorítottak, besároztak, elhagytak, sokan megtagadtak. De nem mindenki. S a ma kisebbség holnapra többség is lehet.
Életművemet 2008-ban a Magyar Örökség részének nyilvánították. Kell-e ennél több?
