NAPÚT 2010/5., 23–27. oldal


Tartalom

Molnár Illés
Prózavers

Jorge Luis Borges
A pillanat



1 Mert „nem volna rendjén való, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét”, mondják az apostolok (6.2).
2 Az Apostolok cselekedeteitől éppenséggel nem idegenek a komikus hatású elemek (pl. 12, 13–16).
3 Northop Frye látja ezt így (Uő: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, ford.: Pásztor Péter, Európa, Budapest, 1996, 304.). Ugyanitt kifejti, hogy a Biblia a passiótörténettől eltekintve többnyire iróniával viszonyul az áldozati figurákhoz.
4 Az ószövetségi asszonyokra többnyire másféle logika érvényes. Még a rivalizáló asszonyokra is: Lea is szül, Ráhel is. Mint Dávid nemzetségtáblájából látszik, az Úr talán könnyebben bocsát meg a nőknek, mint a férfiaknak. Lehet a „hit hőse” – Pál kifejezésével – egy, az Úr angyalát kinevető asszony vagy egy parázna is.
5 Pál leveleiben még használja ezt a „testvérharcos” metaforikát, Izmáel és Izsák viszonyával szemlélteti a zsidóság és pogányság viszonyát a kegyelemhez (Gal. 4, 22–31).
6 Dávid jóakarata ellenére ezért vall kudarcot, Saul fiának, Absalomnak az a terve, hogy ő lehessen Dávid mellett a „második ember”. Saul elvetésének ugyanis „maradéktalannak” kell lennie.
7 Óriási változás ez az evangéliumokhoz képest is. Ahol a narrátor(ok) még minduntalan Jézus ószövetségi mintákkal, próféciákkal való megfelelését hangsúlyozzák.
8 A bibliai történetmondás kapcsán Frye is használja ezeket a terminusokat, de jelentésüket nem vizsgálja az Apostolok cselekedeteiben. (Northop Frye: A mítosz, Uő. Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, i. m.)
9 Talán nem véletlen, hogy az Apostolok cselekedetei a Biblia utolsó, történeti időben játszódó elbeszélése, afféle poszt-scriptum.
10 A szeles idők érzetét felkeltő, a látszólagos véletleneket a Gondviselés „akaratosságával” szembeállító montázstechnika felbukkan – az Apostolok cselekedeteinél jóval mesterkéltebben – számos későbbi elbeszélésben, így Tolsztoj Hamis szelvényében is.
11 A görög filozófia és az evangélium első szimbolikus találkozásáról: Rugási Gyula: Egyiptomi ajándék, in: Epheszoszi történet, Latin betűk, Debrecen, 1998, 83–110.
12 Ugyanúgy igazat szól, ahogy egy másik fiatal lány („szolgálóleányka”), a fogságból hazatérő Péter apostolnak ajtót nyitó Kobé.
13 Erről a jelenetsorról sem állíthatnánk, hogy teljesen mentes volna valami finom humortól. Úgy látszik, ez a sejtetésszerű, soha nem nyilvánvaló humor az Apostolok cselekedeteiben elválaszthatatlan a mitikus és történelmi tudat szembesítésétől, a narratív formák átalakulásától.

Bánki Éva


Az „idő angyala” és az Apostolok cselekedetei



    Ebben az írásban nem Szent Pál időről, történelemről, világkorszakokról való nézeteit vizsgáljuk, hanem az időnek az arcát, azt az időbeliséggel is összefüggő narratív keretet, melyben az apostol cselekedetei megjelennek.
    Az Apostolok cselekedeteiben Pál (ekkor természetesen Saul néven) először egy igen drámai jelenetben, István diákónus kivégzésén bukkan fel. Nemcsak magából a kivégzésből, hanem az Istvánnal összefüggő egész jelenetsorból árad a sürgetés és az erőszakosság. Az apostolok kiválasztatnak a hívők közül hét diákónust, hogy segítsenek felszolgálni az asztaloknál.1 De István „telve kegyelemmel és erővel csodákat és nagy jeleket művelt a nép között” (6.8). A megvádolt Istvánnak a Főtanács előtt elmondott szónoklata pedig igazán különleges. Az Újszövetség se Jézus, se Pál, se Péter beszédét nem idézi ekkora terjedelemben.
    De milyen is ez a szónoklat? Miért is fontos ezt ilyen hosszan idézni? István hitvallása, ennek a hitvallásnak a retorikája se Péter lendületes pünkösdi beszédéhez, se Pál összetett eszmefuttatásaihoz, se Jézus metaforikus beszédmódjához nem hasonlít. Amúgy Jézus – akinek a kínhalálát István szinte minden részletében meg akarja ismételni – soha nem tartott ilyen precíz, részletező történelmi beszámolókat. De akkor mi az aktuális célja a beszédnek, és mi a szerző (végső soron Isten) narratív szándéka a szónoklat hosszas megidézésével?
    Az első kérdésre látszólag könnyű válaszolni. A Főtanács nyilván ugyanúgy – sőt talán Istvánnál is jobban – ismeri az ószövetségi történelmet. A diákónus nyilván az ellen akar védekezni, hogy a „szent hely és a törvény ellen beszél” (6.13.), hogy „megmásítja a hagyományokat” (6.14). A lecke iskolás felmondásával szeretné igazolni, hogy ő is van olyan jó zsidó, mint a vádlói. De a beszédében nemhogy a saját jelenkoráig, hanem még a Templom lerombolásáig sem jut el, egyszer csak – döbbenetes váratlansággal – szidalmazni kezdi a vádlóit: „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek!” (6.51.). Komikus hirtelenséggel, mondhatnánk2 – ha István megkövezése, a felzaklatott, megsértett tömeg bosszúja nem következne be oly döbbenetes, tragikus hirtelenséggel. A váratlan tempóváltás először meghökkentőnek, majd katartikusnak tűnik.
    De a zsidó történelem felidézése, István szónoklata valamiképpen mégis függőben marad.
    Ám a könyv kinyílt, az idő megállt: nem véletlen, hogy bizonyos felidézett események, épp a Templom építése körüli bonyodalmak készítik elő Saul, azaz egy sátorkészítő felbukkanását. Miközben István beszédében „félbehagyott idő” az új szereplő nevének, a Saulnak kimondása előtt megidézi az első királyok idejét, az Apostolok cselekedeteinek egyik legfontosabb intertextusát: a Sámuel könyt.
    Sámuel ugyanúgy először a lábát pillantja meg Saulnak, mint ahogy az újszövetségi könyv olvasója is. Hiszen Sault abban a pillanatban látjuk meg, amikor a tanúk a „trófeát”, a gyilkosság bizonyítékát, az István vérével bemocskolt ruhát Saul lábához helyezték. Ebben a jelenetben Saul a „rossz oldalon áll”, amit az is kifejez, hogy a narrátor – István vértanúval ellentétben – nem az arcára, hanem a lábára irányítja először a figyelmünket. Pedig mint az ószövetségi Saulra, rá, az újszövetségi Saulra, a Főtanács ifjú megbízottjára is igaz, hogy fejjel magasodik ki a tömegből.
    A trófea, az István vérével bemocskolt ruha az ószövetségi Saul hírhedt kegyetlenségét idézi meg. Saulét, aki dárdával a kézben hallgatja Dávid lantjátékát, aki családostul mészároltat le papokat, és aki egy csapat filiszteus előbőrét kéri jegyajándékul Míkolért. Jézus keresztre feszítése alapján azt gondoljuk, hogy az újszövetségi Saulnak – egy képzett farizeusnak, a Főtanács megbízottjának – talán nem is kell személyesen jelen lennie a kivégzéseknél, márpedig az Apostolok cselekedetei azt sugallja, hogy Saul elkíséri a tömeget a „városon kívülre” – tehát egyfajta szenvedélyes buzgalomból vesz részt a kivégzésen. A lábához tett ruha pedig szinte tapintható kapcsolatot teremt közte és a gyilkosok közt.
    Az újszövetségi Saul sorsa aztán teljesen megváltozik. Ámde nemcsak neki, a Dáviddal szemben alulmaradó Saulnak is megvolt a maga „pálfordulása”. Mikor bosszúvággyal a szívében Dávid nyomában jár, „elindult tehát a ramátai Nájótba, de őt is eltöltötte Isten lelke, s amint ment és haladt, egyre prófétálgatott, amíg a ramátai Nájótba nem jutott. Ott ő is levetette a ruháit, és prófétált a többiekkel együtt Sámuel előtt, s ott feküdt azon egész nap és éjjel mezítelenül.” (I. Sámuel, 19, 23–24.). Ez a pálfordulás azonban mégsem pálfordulás: Isten sem enyhül meg, és a szívében Saul sem változik meg. A király elvettetése mindenki előtt nyilvánvaló lesz, és rá rettenetes vég vár: nem „egyszeri” halállal hal meg, azután ölik meg, hogy végignézi a fiai legyilkolását. (Talán túlzás, hogy Saul a Biblia egyetlen nagy tragikus hőse,3 de az bizonyos, hogy a példája nemcsak elrettentő, hanem fenséges is.)
    Minden nyilvánvaló hasonlóság dacára az újszövetségi Saul sorsa viszont kifordul önmagából. Mintha Isten a fején és a lábán kívül mindent megváltoztatna benne. Megtörik a név végzete. Az engesztelhetetlen üldöző későbbi leveleiből árad nemcsak a kegyelem, hanem a legtermészetesebb felebaráti szeretet is: teológiai és filozófiai eszmefuttatásai kezdetén és végén – micsoda szakítás ez az antik filozófiai tradícióval is! – gyülekezete tagjainak, köztük egyszerű híveknek is a hogylétéért aggódik. Saul átváltozik. De hogy átváltozzon, önmagán kívül senkit sem kell legyőznie. Hiszen az Apostolok cselekedeteiben szinte mindenki „győztes” – pedig pusztán írói szemmel milyen egyszerű volna a két különböző hátterű és egyéniségű „főapostolból”, Péterből és Pálból – Dávidhoz és Saulhoz hasonló – karakteres ellentétpárt formálni! Ám az Apostolok cselekedeteiben semmilyen potenciális személyes ellentét nem vezet kataklizmához.
    Mintha megváltozni látszana az ószövetségi narratívák testvérek közti rivalizálásból származó vagy-vagy logikája. Vagyis az az elv, hogy csak egyetlen győztes lehet: vagy Jákob, vagy Ézsau. Vagy Dávid, vagy Saul. Vagy Ábel, vagy Káin.4 Talán Dávid olykor már-már hamletinek tetsző vívódása, hogy leszámoljon az őt meggyilkolni akaró Saullal, felfogható az ószövetségi történetmondás, sorsfelfogás „testvérháborús” logikájával való öntudatlan berzenkedésnek is? De a kegyelem nem megosztható, egy történeti időben egyetlen királyi cím van, ahogy egyetlen elsőszülöttségi áldás.5 Dávidnak le kell számolnia Saullal.6
    Ha található valami vezérfonal István vértanú szószátyár szónoklatában, az mindenképpen a kegyelem és a kiválasztottság problémája. István ugyanis az egyiptomi be- és kivonulásra helyezi a hangsúlyt, kiemelve így József és testvérei, Mózes és a rábízott zsidók közti ellentéteket – mindezzel burkoltan persze „testvérféltékenységgel” vádolva saját vádlóit. De ez az ószövetségi logika, a még az evangéliumokat is átható tipologikus gondolkodás, szimbolizmus abban a pillanatban, ahogy a beszéd elhangzik, nem érvényes többé. István nem azért vagy nemcsak azért nem folytatja a „történelemleckét”, mert az indulatai elragadják, hanem mert nincs mit folytatni. Noha István halála maga is ismétlés, egyfajta kierőszakolt imitatio Christi, de ettől a perctől kezdve már új korszak kezdődik. Mikor István beszélni kezd a zsinagógában, már ott áll Saul, a keresztényüldöző farizeus és jövendő apostol. Nem ő, István teljesíti be teljes mértékben a halál és feltámadás jézusi példáját, hanem az üldöző. Mégpedig akaratlanul. (Háromnapos vakság, aztán hirtelen látás.) Ha van központi hőse az Apostolok cselekedeteinek – amit ennek ellenére persze mégsem lehet valamelyik szereplő „könyvének” nevezni –, az nem István, hanem a Saulból lett Pál. A váltást, az ószövetségi szimbolikával való szakítást egy másik fontos tény is jelzi. Az apostolok már megválasztották a Júdás helyébe lépő apostolt. Tehát Pál a tizenharmadik.7
    A számszimbolika felrúgásánál aligha lehetne látványosabban búcsút inteni a mítosznak, annak a gondolkodásnak, amely minden eseményben valamilyen egyetemes megfelelést keres. Pál sorsának – hiába hordozza nevében, múltjában és talán természetében is Sault – nincs előképe. Minden látszólagos hasonlóság arra figyelmeztet, hogy a sorsa igazából példátlan. Isten többé nem analógiákon, egyetemes szimbolizmus láncolatán át fedi fel a terveit. Itt lépünk át a Heilsgeschichtéből a Weltgeschichtébe.8
    Ezt a szemléleti változást – ami után kétséges, hogy lehet-e még bibliai történetmondás9 – a narratív struktúrák átalakulása is jelzi. Így van ez az István vértanú megkövezését bemutató jelenetben is. Sault úgy mutatja be az elbeszélő, mintha csak – az angyalhoz hasonlatos és minden tekintetben reflektorfénybe állított Istvánhoz képest – egy véletlenül jelen lévő mellékszereplő lenne, „egy ifjú”. Persze semmi sem véletlen.10 De az elbeszélő az Apostolok cselekedeteiben másutt is sokszor azt a látszatot kelti, hogy az események kavargásában minden mintha csak esetlegesen történne. Sokszor az események igazi jelentőségét maguk a szereplők sem ismerik fel. Ámde ezek a váratlan találkozások nem egy (talán nekünk is megszokott) ószövetségi struktúrában, nem a család, szerelem, szülő-gyermek viszonyok mentén nyilvánulnak meg. Az apostolok, a „széltől született emberek” úgy járnak-kelnek, mintha senkijük sem lenne.
    Pedig mindenkijük van.
    A látványosan megrendezett találkozások, a kiszámított színvallások és egyéb ilyen „spirituális erődemonstrációk” amúgy is gyakran kudarcba fulladnak vagy éppenséggel felemás eredménnyel járnak. Így történik ez nemcsak István vértanú az ószövetségi szimbolika változatlan érvényességét kifejtő beszédében, hanem sokszor Pál tevékenysége közben is, így a görög filozófiával „megrendezett”, roppant demonstratív találkozón, az areiopagoszi beszédben. A „filozófia” szimbolikus „székhelyén”, Athénban nem sikerül Pálnak Jézus feltámadásának fontosságáról meggyőzni a görögöket:11Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: Erről majd még egyszer meghallgatunk téged. Ezzel Pál eltávozott körükből” (17, 32–33). A kultúrák közötti tolmácsolás itt nem túl sikeres.
    Ez a kudarc – vagy mondjuk így, felemás siker – azért is furcsa, mert Pálnak egy véletlenszerű(nek tűnő) találkozáson mellékesen már sikerült legyőznie a „görög szellemet”. Egy Delphoi közelében található városban, Filippiben az út mentén találkoznak egy jósoló szellemtől megszállott lánnyal. Ez az epizód azért is különleges, mert megsejteti, hogy Pál maga milyen időben, milyen felfogás szerint értelmezte a „cselekedeteit”.
    Ha vannak is nők az Apostolok cselekedeteiben, azok mind idősebbek, többnyire özvegyek vagy feleségek, akik hangsúlyozottan mind epizódszerepet töltenek be. Ezért is furcsa ez az apostolról az út mentén tanúságot tevő fiatal nő, aki még csak nem is lány, hanem lányka (Károli szóhasználatával szolgálóleányka). Ám a filippi lányban lakozó jósoló szellem igazat szól:12 „Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek” (16, 17) – sőt nemcsak igazat mond, hanem előzékenyen a zsidó hagyomány fogalmi nyelvét használja: „bibliaiul” beszél.
    Mért „bántja” ez a jósoló szellem annyira az imahely felé igyekvő, a görög szellemmel annak hivatalos központjában, az Areiopagoszon megmérkőzni akaró Pált? Miért nem fogadja el, mint Illés a maga Istene nevében a bálványok hódolatát? (A görög orákulumok, a Püthiák mind ilyen „jósoló szellemektől” megszállt, egyszerű „lánykák” voltak.) De Pál nem kér egy mégily kedveskedve tálalt, szinte alázatosan tálalt mitikus bizonyosságból sem. Egy ingerült orvos sietős mozdulatával „…hátrafordult, és azt mondta a léleknek, Jézus Krisztus nevében parancsolom, menj ki belőle” (16, 18). Meggyógyítja szegény kislányt, aztán megy a dolgára.
    Az Efezusi levél az egyház feladatának tartja, hogy megnyilvánulhasson „Isten sokrétű bölcsessége a mennyei fejedelemségeknek és hatalmasságoknak” (Ef. 3.10) – amely „hatalmasságok” közt nyilván Apollón és a görög istenvilág is helyet kap –, de Pál még csak tudomást sem vesz ezek hódolatáról. A mítosz testet ölt, „igazat szól”, de a Püthia-szerű lány nem hatja meg Pált különösebben – viszont a „lánykával” való találkozás után mennyire felháborodik, mikor Filippiben a hatóságok nem veszik tekintetbe a római polgárjogát!13
    Pált nem csábítják a saját szerepével kapcsolatos mitikus analógiák, különös módon még csak nem is fáradozik azzal, hogy ezeket értelmezze. Felesleges is lenne, hiszen ő nem a mitikus ismétlések, az István vértanú felidézte nagy Heilsgeschichte korában él, hanem a mítoszon túl, egyfajta politikai-társadalmi térben, ahol a régi megfelelések, az önazonosság és a cselekedetek hagyományos keretei többé nem szükségképpen érvényesek. Ha nem így lenne, akkor ő maga sem lehetne Pál.
    Az angyalok, tudjuk, soha nem változnak. De az „idő angyala”, amiről a Mózes II. beszél, talán mégiscsak, és ez arra sarkall, hogy az átalakuló (épp elmúló, éppen formálódó) időben vizsgáljuk magunkat.

A lap tetejére