NAPÚT 2010/9., 9–10. oldal
Tartalom
Bánki Éva
Én is, ő is • Éjfélkor • Szülővárosomban • Santiago de Compostela • Csütörtöki szomorúság
Nyerges Gábor Ádám
Kilengési együttható
Kirilla Teréz
A ködfoltos párduc
Kettényílt a tér.
Eleredt. Színültig telt
kehely. A halál
két szárnya közt vízgyöngyök
peregnek. A párálló
pirosban rejtsd el arcom.
Sírásom üveg-
cserepeken gyöngyözik,
fényes tálcára
szűrődik néma arcom.
Homlokom íve alatt
száll a lelkem. Jégmadár.
Kristályég, vérlomb,
borostyán. Sárgán dermed
ezer szerelmem,
ragyog sikolykoronám.
Földig ér a tükör, seb
némul ezüstjén. Máglya.
Feketült vízbe
pergő hópehely, mélység-
szaggató erőd
merítsd halálomba, tedd,
hogy a fehér végtelen
mossa melankóliám!
Akácszirom-tűz.
Hulló, lázas, fehér hang-
selymek, óriás
citromkehely alattuk
a tó. Nem ismertelek.
Szavad aromája húz.
Idegen fákon
kék papírdarvak kaptak
lángra. Szívem lett
szerelmünk hamvában a
kolduló marionett.
Mert halhatatlan
vagyok, örökké másra
vágyom. Paripák
vágtatnak át teraszok
ezrein. Lankadatlan
lengek, Isten, szárnyadon.
Marcipánharag.
Fehér szívemen szárad.
Miniatúra.
Üvegarc. Perzselt harang.
Tömjénspirál. Gyűrűkben
hull mezítelenségem.
Napfogyatkozás-
foltok az ereidben.
Arcéledet az
üresség prése zúzza.
Hamuprémen csüng nyakad,
párducfolton jázminág.
Almazöld havon
csokoládé. Járkáljon
bár itt a halál,
neved édes rostjai
örökké ott remegnek
jégbemetszett fáimon.
Titkos oázis-
tócsák, guruló diók,
százszorszép idők.
Halk éjkupolák mélyén
heverünk. Szópalástunk
lehull. Tér születik.