NAPÚT 2010/10., 5–6. oldal
Tartalom
Bańczerowski Janusz
nyelvész
Málnay Levente
film- és színházi rendező
Félix László
rendező (Budapest, 1941. január 4.)
Uramisten! Már hetven?! Olyan gyorsan pergett le ez a néhány évtized, hogy csak ámulok: már számadást kell készítenem?
Kiskamasz korom óta rendező szerettem volna lenni, az az ember, aki megmondja a többieknek ott fenn a deszkákon, hogy mit és hogyan kell csinálni.
Az életem legnagyobb csodája, hogy az lettem!
A családban senki sem volt művész. Apám orvos, anyám banktisztviselő volt, és a felmenők és a rokonság is csupa tanár, orvos, lelkész. Józan értelmiségi környezet.
De volt egy családi jó barát – a XX. századi magyar színházművészet egyik óriása –, Márk Tivadar, az Operaház jelmeztervezője, aki felfedezhetett bennem valamit. Az ő jóvoltából voltam életemben először színházban, természetesen az Operaházban, ahol a szünetben hátulról is megcsodálhattam a színpadi díszletet. Elölről márványpalota, hátulról zsákvászon! Elvarázsolt ez a kettősség. Azóta is rabja vagyok a valóság és az illúzió egymást színező játékosságának.
Innen szinte egyenes volt az utam a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Rengeteget tanultam, olvastam, szinte bentlakó voltam a Széchényi Könyvtár színháztörténeti osztályán, és minden zsebpénzemet színházjegyre költöttem. Rendszertelen ismereteimet a Vígszínház egykori főrendezője, majd igazgatója, Hegedűs Tibor egyengette. A mai napig hálás szeretettel emlékezem rá.
A főiskolán Marton Endre tanítványa voltam, akinek utóbb a tanársegédje is lehettem. Nagy formátumú rendezőművész volt, és igen bonyolult, nehéz természetű személyiség. Nagyon sokat tanultam tőle, és büszke vagyok rá, hogy azon kevesek közé tartoztam, akiket kitüntetett személyes bizalmával.
Rendezői pályámat, mint minden kortársam, vidéken kezdtem, a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Ott Shakespeare-től Zerkovitzig mindenfélét rendeztem, és ez későbbi pályafutásomhoz biztos alapot teremtett.
Viszonylag hamar, néhány év színházi működés után ért az új és nagy kihívás, a televízió! Lenyűgözött a lehetőség, hogy egyetlen este százezrekhez, milliókhoz tudok eljuttatni drámát, vígjátékot, operát, operettet. Számomra ez jelentette az igazi „népszínházat”, amit mindig is szerettem volna csinálni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a Magyar Televízió aranykorában olyan szerzőknek lehettem az „alkotótársa”, mint: Vörösmarty és Illyés, Mozart és Offenbach, Gogol és Bulgakov, és a sort még hosszan folytathatnám.
Természetesen a színházhoz a továbbiakban sem lettem hűtlen. Televíziós működésemmel párhuzamosan jó néhány színházi rendezést jegyeztem Budapesten és vidéken (Nemzeti Színház, Szegedi Nemzeti Színház, Szegedi Szabadtéri Játékok, Debreceni Csokonai Színház, Pécsi Nemzeti Színház, Győr, Veszprém stb.). Úgy is mondhatnám: a színház az édesanyám, a televízió a velem együtt felnövekvő testvérem volt.
Idővel tanítottam is ott, ahol korábban tanultam. Tanársegédként kezdtem, és tizenhét év után docensként távoztam az időközben egyetemi rangot nyert intézményből. Tanítványaim között ma már számos kitüntetett érdemes, kiváló és Kossuth-díjas művész van.
(Kicsit fáj, hogy tanáruk ilyennel nem dicsekedhet, de hát tudjuk: a díjakat azok kapják, akiknek adják őket!)
Családi életem nem publikus, arról csak annyit, hogy kiegyensúlyozott, boldog házasságban élek immáron harminchárom éve.
És akkor megint itt vagyunk a hetvenedik évnél! Kívánhatok az élettől még valamit?
„Én életem, előre, míg lehet,
Mert nem lehet, hogy végül meg ne lássam
Tragédiátlan és komédiátlan
Mindent megfejtő, titkolt lényeged.
Én úgysem tudok hinni a halálban
És abban sem, hogy én ne én legyek:
Kiragyog majd az én Napom a ködben.
;Hiába ülsz, sötét lovas, mögöttem.”
