NAPÚT 2010/10., 31–32. oldal
Tartalom
Kamarás István OJD
író, szociológus
Kiss Antal
tanár, nyelvész
Marosi Gyula
író, dramaturg (Budapest, 1941. március 20.)
Nem sokat foglalkoztam a születésnapjaimmal, csak ismétlődő dátumok voltak. Talán mert szervezetem mindig pontosan jelezte, mennyi fizikai megterhelést kíván vagy visel el: nyolc, öt évekig tartó adott szintek után kicsivel alább adta, s mivel kívánalmaira bölcsen hallgattam, konfliktusok nélkül, csendben megöregedtünk. Ez a hetvenedik születésnap – mivel mások érdeklődését is felkelti – talán tényleg különösebb. Valamiféle leltár készítése előtt, szemem sarkában egy könnycseppet is elmázolva, meg kell emlékeznem a már eltávozott barátaimról, kikkel életem egy-egy szakaszában testvéri bizalomban és bátorításban éltem: Simonffy Andrásról, Császár Istvánról, Balázs Józsefről, Mihályfy Sándorról. Hiányoznak. Lelkemben betöltetlen, jeges vágatok maradtak utánuk. A még élőket most már minden kritika nélkül szeretem.
Szóval: vagyok, kortársaim átlagánál, a külső megjelenés szemlélése alapján talán valamivel jobb kondícióban, és szerencsésnek érzem magam.
Feleségemmel, ha máshonnan nem is, de a Vackorból mindenki számára ismerhető Pengő Gyöngyivel negyvenhat éve élünk együtt, és még ennél is régebben ismerjük egymást – néha gyerekkori emlékeimben is felbukkan egy szöszi kislány: ő az! – de persze ez butaság. Van gyönyörű és okos Sarolta és Réka unokánk, van kertünk, egy elhagyott málnásból lassan arborétummá kimunkált, ott, ahová fiatalkori vágyaink mindig is vonzottak, a Dunakanyarban. Tehettünk, ha nem is távoli és hosszú utazásokat, de legalább a szomszédoknál és közös rajongásunk színhelyein, az európai mediterráneumban. Rendszeresen már nem járok uszodába, erre már nem telik, de telente tudjuk fűteni mind a két szobánkat, és nem vagyunk rákényszerülve, hogy a legolcsóbb szemét-élelmiszereket fogyasszuk. Még nem kaptam meg a parancsot, hogy lassanként készülődjek a halálra.
Magánemberként tehát jól érzem magam, kultúrlényként azonban kutyául. Mintha ötven év után egy másik országba költöztem volna, ahol kissé lepusztult, de számomra még érthető magyar nyelvet beszélnek ugyan, de a gesztusokat, a gondolkodásmódot, az ízlésvilágot, vagyis az itt élő emberek lelkét nem mindig értem. Nem tudom, miért kell százezerszer elhangzania valamely színes villogásokban ugrabugráló amerikai – úgy mondják: „sztár”, vagy feljebb kurblizva „megasztár” – nevének, hogy egyszer hallhassuk, mondjuk, Bartók Béláét? Miért, hogy korunk meghatározó személyiségei, a tetoválók, körömépítők, zsírleszívók, valamint a „sztájlisztok” és a „dizájnerek” pontosan tudják, hogy kicsoda Izéke harmadik férje, de még csak nem is hallottak, mondjuk, Sánta Ferencről? Miért olyan könyveket lehet eladni tízezres példányszámban, melyeknek minden mondatáért korbácsütés járna a skriblernek? Évente miért legfeljebb csak egyszer játszanak a rengeteg plázamoziban olyat, amit én filmnek nevezek?
Kérdéseim vég nélküliek. Ez a magán kívül minden mást, még a diktatúra agresszivitását is felülmúlóan kirekesztő globális liberál-celeb biznisz-multikulti emigrációba kényszerített. Honvágyam viszont nincs régi hazám iránt. De meglehet, mindez csak öreges nyafogás: ez a kulturális elidegenedésérzet csupáncsak a mindenkori büntetése mindazoknak, akik az átlagéletkoron túl merészelnek élni.
Hogy hetven év alatt mik történtek velem, mikbe csöppentem, ott miket és miért cselekedtem, részletezni itt nincsen mód és főként hely. Úgy harmincéves koromig a késpenge élén jártam, eshettem volna erre vagy arra is.
Nyugdíjba vonulásomig mindig valamiféle szellemi készenlétben éltem, gyakran teljesítménykényszerben: volt alkalmam gyakorolni az összeszorított fogú önfegyelmet. Első emlékeimtől, Budapest ostromától kezdve – fekete-fehér, összefüggéstelen snittjeim vannak róla – a mai napig mennyi minden, nem tervezett, nem várható, olykor cifra dolog esett meg velem! Talán ezért bosszant még mindig, amikor az irodalmi penészvirágok kórusban azt harsogják: „A sztori meghalt!”
Ameddig élünk, még ha rabszolgaként is, történetünk pereg. Persze elképzelhető: ha huszonévesen rátelepszünk valami jó kis táptalajra, és azt hisszük, ezután már csak az a dolgunk, hogy töméntelen betűt leírva, az alanyt az állítmánnyal egyeztetgetve egyre csak vastagítsuk, terebélyesítsük a penészréteget, akkor valóban meghal a sztori. És vele sok minden más.
Ha valakit mégiscsak érdekelnének történeteim, olvassa el az írásaimat. A cenzúra és az öncenzúra idejének kimúlása után is úgy gondolom, dolgokat elhallgatni olykor muszáj, de hazudni tilos. Kedvcsinálónak: írásaimban csak elviselhető mértékig púderozom magam, és ha olykor írok is ugyan hosszú és bonyolult mondatokat – talán anyanyelvem csodálatos hajlékonysága, a valamiféle ősmagyar gondolkodásmód kínálta lehetőségek a szavak felburjánoztatására, ez csábít el –, de általában az első olvasásra érthető vagyok.
Törekszem rá, igyekszem kedvedbe járni, Kedves Olvasó, szeretném, ha lennél, hisz nélküled csak egy kihűlt kályha mellett üldögélő, mániákusan önmagában motyogó vénember vagyok.
