NAPÚT 2010/10., 57–59. oldal
Tartalom
Veres Péter
néprajzkutató
Esztergályos Károly
rendező
Erdős André
diplomata (Algír, Algéria, 1941. május 18.)
Több mint négy évtizedes külügyi pályafutásom rengeteg egyedülálló emberi és szakmai élménnyel, tapasztalattal járt számomra. Mivel diplomáciai szolgálatom java része a multilaterális területre összpontosult, itt ért az az első impulzus, amely – családi hátteremnek köszönhetően – ugyan nem volt számomra újdonság, de mégis alapvető fontosságú egy diplomata és különösen egy nemzetközi szervezetekben mozgó külügyér számára. Nevezetesen annak felismerése, tudatosulása, hogy a nap nem a Kárpát-medencében kel és nyugszik. Az a furcsa érzésem, hogy kis hazánkban manapság még inkább aktualitása van ennek az alapvető igazságnak… Az egyetlen valóban univerzális intézményben, az Egyesült Nemzetek Szervezetében tapasztaltam meg először, ahol is belekóstolhattam ebbe a multilaterális kavalkádba, mit jelent egy olyan helyen dolgozni, ahol a világ négy sarkának reprezentánsai a maguk nyelveivel, kultúráival, szokásaival, mentalitásaival nap mint nap együtt tevékenykednek. A kétpólusú világ idején később cselekvő részese lehettem egy olyan magyar külpolitika – szerényen mondom – gyakorlati alakításának, amely – állásfoglalásai, javaslatai, cselekedetei révén – leginkább szívrohamokat okozhatott akkori szövetségeseink körében. Ez az időszak, a nyolcvanas évek második fele, e szempontból unikális lehetőségeket és élményeket kínált számomra a kelet–nyugati kapcsolatrendszer, nevezetesen az ún. helsinki folyamat területén. S aztán folytatódott ez a multilaterális irány, ismét az ENSZ-be vitt az utam, ahol három vonatkozásban is különleges – azt is mondhatnám, vissza nem térő – helyzetben találtam magam. Egyrészt, közvetlenül a földrengésszerű geopolitikai változásokat követően kerültem a New York-i magyar képviselet élére, amikor is a politikai értelemben vett „Kelet” már nem létezett, de a „Nyugat”-nak intézményesen még nem voltunk részei. S ebben a „légüres térben” igen széles autonómiával rendelkeztünk, hiszen nem kötött bennünket (már) sem a keleti, (még) sem a nyugati ún. tömbfegyelem. Kissé leegyszerűsítve, azt mondhattuk, tehettük a külpolitika színpadán, amit magunk jónak láttunk. Másrészt, ennek a sajátságos helyzetnek különös jelentősége lett, amikor hazánkat 1992–93-ban a Biztonsági Tanács tagjai közé választották. A világszervezet ezen egyedülálló szervében, melynek határozatai minden ország számára jogilag kötelezőek, a tagállamok döntő többsége igen ritkán, Magyarország esetén negyedszázadonként egyszer landol. S ha már egy kétéves időszakra odakerült, hallatni is kívánja hangját a nemzetközi békét és biztonságot fenyegető veszélyek, konfliktusok tárgyalásakor. Nos, ez a lehetőség megadatott nekem az állandó testületi tagok, a „nagyok”: az amerikaiak, britek, franciák, oroszok és kínaiak társaságában. Harmadrészt, és ez a legfontosabb, a BT tagjaként egy olyan véres konfliktus diplomáciai kezelésében lehetett, kellett részt vennem, mely földrajzilag közelebb már nem is jöhetett volna országunkhoz. A délszláv válság, amely a BT első számú témájává vált, s amely zárt ajtók mögötti megszámlálhatatlan vitát eredményezett, olyan keserű tapasztalatokkal „gazdagított”, melyek lelkembe ivódtak, és amíg élek, velem maradnak. A testület 15 tagja közül a mi kis magyar csapatunk ismerte igazából, mi is az a Jugoszlávia, hol van, mi a történelme, milyen alkotórészekből áll stb., bennünket érintett a legközvetlenebbül ez a véres dráma. S az információk elégtelensége, a valósággal való szembenézés politikai akaratának hiánya, a rossz értékítéletek és időzítések, a nemzetközi jogilag kötelező határozatok végrehajtásának elmulasztása, egyszóval számos körülmény vezetett oda, hogy a tehetetlenség négy éve a térségben több mint százezer ember életébe, milliók földönfutóvá válásába, óriási anyagi pusztításokba került. És ami még ennél is súlyosabb: a déli szomszédainknál dúló szélsőséges, ultranacionalista retorika könyörtelenül megmérgezte a lelkeket, melyek gyógyítása mindennél mérhetetlenül nagyobb és hosszabb távú erőfeszítéseket igényel. S hozzáteszem, mindez a szörnyűség nem valamely távoli kontinensen zajlott, hanem itt, Európa szívében, és a legvéresebb XX. század utolsó évtizedében! Amikor azt gondolhattuk, hogy amit ez a szerencsétlen földrész a megelőző évtizedekben pusztításban, kegyetlenkedésben, gyűlölködésben átélt, már mind a múlté. Hát nem! Az intolerancia, az idegengyűlölet, az etnocentrizmus ismét hívószóvá lett és száz- és százezreket mételyezett meg. Elég volt egy „bonyolult” helyzet, egy szikra, s ez a hívószó ismét termékeny talajra talált, öldöklésbe, etnikai tisztogatásba, nők módszeres és tömeges megerőszakolásába, nacionalista eufóriába csapott át! Állítom, ha az ilyen híreket, eseményeket az ember a televízió képernyőjén keresztül szemléli, semmi ahhoz képest, amilyen hatást kivált belőle, amilyen érzések feltörnek benne akár „csak” egy szétdúlt, kiégett ház vagy felrobbantott vallási épület előtt, nem beszélve a holttestek látványáról. Sokszor mondtam magamban, „ismeretterjesztő” körutakat kellene szervezni a nagyközönség számára, hogy az emberek saját szemükkel, a helyszíneken győződjenek meg, mivel jár, hová vezet mindez! Az az életérzés, mellyel – a világszervezet bénasága felett érzett mélységes frusztráción túl – a kétéves biztonsági tanácsi tagság után távoztam a testületből, úgy summázható, hogy a mi európai civilizációnk gyökerei korántsem oly mélyek és szilárdak, mint ahogy azt hisszük vagy hinni szeretnénk. Pályafutásom során, mely később ismét az ENSZ-be, majd Franciaországba vezetett, a délszláv térségen kívül alkalmam volt egyenesben, élőben látni az újabb keletű háborúk színhelyeit, Csecsenföldet, Karabahot, Ciprust, Bejrútot, de láttam korábbi konfliktusok mementóit is Hirosimában, szerte Franciaországban, beleértve az SS által kiirtott és elpusztított Oradourt, az utolsó napjait számláló berlini falat, és szemtanúja voltam a New York-i 2001. szeptember 11-i terrortámadásnak és következményeinek is. Sorsom e fordulata úgy hozta, hogy itt valami olyan rendkívülit, precedens nélkülit tapasztaltam meg, amit korunk magamfajta embere nemigen láthat, nemigen élhet át, s ezáltal közelről megízlelhettem, igen, a poklot. De úgy érzem, ezáltal ismételten gazdagabb lettem valamivel… Különösen megrendítő és felemelő volt az e drámai esemény kapcsán tapasztalt emberi összetartás, szolidaritás megannyi megnyilvánulása, de Manhattan lélegzetelállítóan és hátborzongatóan megváltozott képe, hangulata is. Franciaország vonatkozásában pedig el kell mondanom, hogy ott, ahol annyira élnek a német–francia konfliktusok hétköznapi emlékei, Párizs és Berlin – de Gaulle elnök és Adenauer kancellár kézfogása nyomán – megvalósította a történelmi megbékélést, túllépett kapcsolatai gyászos, sötét lapjain. Ennek konkrét megnyilvánulásait is tapasztalhattam, nemcsak a Champs-Élysées-n július 14-én felvonuló német díszegységek látványa, hanem a romjait máig tudatosan megőrző Oradourba látogató német turisták révén is, vagy amikor a testvérvárosi kapcsolatok keretében francia földre látogató német önkormányzati küldöttségek mindkét ország himnuszának elhangzása után helyi partnereikkel közösen koszorúznak francia mártírok emlékműveinél. A mi viharos és konfliktusos történelmi örökségekkel „megáldott” közép-európai régiónkban bizony ránk férne a hasonló magatartás, ennek a ma már több évtizedes és jól működő német–francia viszonyban megtestesült modellnek a követése. Egyszóval, a nagy kérdés, amit megannyi vegyes élmény alapján felteszek magamnak: változik-e az ember, lehet-e hinni egy örömtelibb jövőben? Korábban derűsen igennel válaszoltam. Mára, bevallom, kissé megkopott e derű.
