NAPÚT 2010/10., 92–94. oldal
Tartalom
Meszléry Judit
színész
Ágh Attila
politológus
Hegedűs Imre János
író, irodalomtörténész (Székelyhidegkút – ma: Románia –, 1941. július 9.)
HATÁR, HATÁR, HATÁR!…
Négy évig tartott a káprázat, akkor születtem én, negyvenben fogantam, negyvenegyben jöttem a világra, negyvennégyből őrzöm az első emlékképem, emberi eszmélkedésem kristálydarabját, bukolikus pásztorjátékát.
A HATÁR leszelte kicsi falum, Székelyhidegkút határának néhány dűlőjét, az asszonyok átjártak sarjút gereblyézni Dél-Erdélybe, a férfiak lépést sem hőköltek sok évszázados foglalkozásuktól: őrizték a HATÁRT, csakhogy most már nem a keletit, hanem ezt a belsőt, a szike vágta sebet, s közben szántottak, vetettek, boronáltak, volt két gazda, Kecskés Lőrinc és Gyerkó József, akik, ha beleakasztották Magyarországon az ekéjüket a földbe, megfordulni a keskeny parcella végén már csak Romániában tudtak.
Egy beretvaéles dombgerincen történt a bukolikus eset, életem első és mind mostanáig legfontosabb eseménye, amelyik a memóriában-lélekben egyaránt örökre megmaradt. Vasárnap volt, és mi, anyám és a gyerekek, zománcos ételhordóban ebédet vittünk honvéd-határőr apánknak arra a bizonyos bércre. Miközben ő, eldőlve a kankalinos kaszálón, jóízűen falatozott, nővéreimmel helytelenkedve, bévertük szülénk katonasapkáját Romániába. Szuszogva, lihegve, minket szidalmazva hozta ki a kökénybokros ciheresből a csákót, s – akárha Egyiptomból, a szolgaság házából tért volna meg – mennydörögve méltatlankodott, prüszkölt, zsémbelt reánk.
Hároméves koromig több történt velem, mint…
A szabadság diadala, a felnőttekről ránk ragadt örömmámor, a „mi is emberek vagyunk” boldogsága csak ahhoz az éteri erőhöz hasonlítható, amit a csillagászok kozmikus energiának neveznek. Azt éreztük, hogy a fény, a világosság győzött a sötétség, a homály, a gonosz felett. A babiloni rabságból kiszabadult zsidók örülhettek így, ez az öröm volt a mi boldogsághormonunk, ez volt a mi pozitív stresszünk, persze nem így neveztük, egyáltalán megnevezni sem tudtuk, hisz úgy éltünk, mint az idahegyi pásztorok, azt mondtuk, „végre magyar világA van, végre béjöttek a magyarok, s felszabadítottak”.
Nincs nagyobb világtörténelmi esemény, mint egy nép felszabadulása!
Keresztelő keresztelőt követett a faluban, soha olyan magas népszaporulat nem volt, mint akkor, a majálisok, a szüreti bálok, a farsangi mulatságok összeértek, a hegedű édes hangját, a cimbalom pengését őrzöm a fülemben, pedig háború volt akkor a nagyvilágban, mégis, mégis hallom, ma is hallom a nótát: „Zöld ablakban piros-fehér virág…”
Ez az eltelt hetven évem legnagyobb eseménye. A boldog öntudatlanságot egy saját készítményű szavam is őrzi. Nehéz volt kiejteni két-három éves koromban a szót: Románia, ezért ha ijesztgetni akartam a nagyokat, azt mondtam: „Ejbujdosok Mádidába!”E
Aztán megismertem a HATÁR másik jelentését is, amikor nem a szabadságot, hanem a rácsot, a rabságot, a retorziót, a labirintust, a frusztrációt, a depressziót jelentette-eredményezte.
Hatévesen eltévedtem a székelyravai erdőrengetegben, apám megtalált, s a legbonyolultabb elágazásnál megfaragott egy szőke bükkfát, aztán nekitérdepelve tintaceruzával ráírta: HATÁR. Elvétette az írást, az R-nek a lábát-fejét hátul rakta. Kentaur-betű. MENE TEKEL… Bevésődött, mintha tűzzel égették volna. Éjszakai virrasztások lármafája ma is a megfaragott, sebzett bükkfa.
Azt mondják, eltévedni igazán csak a felnőttek tudnak. A gyerekeket mindig kivezetik a labirintusból a jó szellemek.
A bolsevizmussal dúsított román sovinizmus nem tűrt meg még a szolgaság földjén sem, s mi, néhány hónapos emigránsok – 1984-ben (az orwelli évben!) –, arccal a december végi szélnek, hófúvásnak feszülve, Nickelsdorf–Hegyeshalom HATÁR-átkelőnél vártunk egy autót, vártunk egy kedves, rokon fiatalasszonyt, aki ötéves, túsznak visszatartott kislányunkat áthozta Ausztriába.
Ez volt az iszony. Ez a VASFÜGGÖNY-HATÁR! Apám telefonon könyörgött még Budapestről, jöjjünk el a sorompóig, öleljen meg legalább, mit sem tudott szegény a senki földjéről, a határsávról, a szögesdrótról, az őrtornyokról.
Aztán… Aztán a hazalátogatásokkal csak gyűltek, szaporodtak a HATÁR-komplexusok. A kezdet kezdetétől keresztény, az örök időktől egy helyben lakó, őshonos román nemzet híres forradalma után, még 1993-ban is úgy kobozták el a vámosok Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényét Biharkeresztesnél, mint horthysta író reakciós munkáját.
Legmélyebbre akkor vágott rajtam csontig ható sebet a HATÁR, amikor ellopták egyik vasútállomáson az osztrák útlevelem, és nagyváradi asztalosmester barátom hatalmas, ortodox díszítésű csigalépcsőt csinált meg ajándékba egy nyugdíjazott tábornoknak, hogy átengedjen engem a HATÁRON.
Halál-HATÁR! Emiatt kezdtem hatvanéves koromban írni. A HATÁR volt korbácsos tanítómesterem. Így lettem minden korlát, minden HATÁR esküdt ellensége. Esszéim, elmélkedéseim germán földön keletkeztek. „Túl három vad határon” (R. M.). Az elveszített szülőföldet sirattam. Neki üzentem.
Első könyvem címe: Körfolyosó (2003). Eger várának híres katakombáit neveztem meg vele. Azokon keresztül csoportosította újra seregét Dobó, azt a látszatot keltve, hogy erős sereg védi a várat. A Zwingert is jeleztem a szóval, amiről a drezdai híres képtár kapta a nevét; a vízárok és a várfal közötti kör alakú részt hívták így a németek a középkorban, de számomra a magam alkotta katakomba-körfolyosót jelentette, ahol a vakondok konokságával őriztem meg – a magam alkotta két HATÁR közt –, idegen földön, otthoni világomat.
Krédóval sem maradtam adós, A néma esküje (2004) című visszaemlékezésemben fogadtam örök hűtelen-hűséget a Székelyföldnek, amelyet elhagytam.
Aztán vissza az imaginárius térbe és időbe. Benedek Elek szellemarca kísértett, riasztott, sokkolt. Róla, a hűség és kitartás bajnokáról kellett monográfiát írnom, nekem, a hűtelen-hűségesnek (Benedek Elek, 2006, 2009). Pontosan hetven évet élt!
Zwingen. Kényszerít. Terel. Bezár. Győz. Véghez visz.
Ennyivel szolgáltam a szülőföldet. Elek apó meséiben három nap egy esztendő. Akkor kapja a kiskondás a bért.
Nálam harminc évből állt egy esztendő. Legszebb bérem: a munka.
És a remény, hogy nem lesz HATÁR.
Csak Schengen, Schengen és Schengen! Térben és időben!
Aveburytől Etelközig.
Aztán még az se!
