NAPÚT 2010/10., 146. oldal


Tartalom

Büky László
nyelvész

Bikácsy Gergely
író, kritikus

László Bandy

festőművész (Budapest, 1941. október 8.)

    Szokták kérdezni a tanítványaim: „Mióta rajzolsz, Bandy bácsi?” Szoktam válaszolni: „Hetven éve.” Pedig – ezek szerint – csak most leszek hetven. De ez egy jó kis kerek szám, van benne valami mágikus (l. 90. zsoltár!). Tény, hogy nem is olyan rég volt, hogy a fehér köpenyes néni az óvodában megrajzoltatott. Sokáig azt hittem, hogy a „korán megmutatkozó tehetségemre” volt kíváncsi, s csak mikor már én is tanultam olyasmit, jöttem rá, hogy pszichológiai teszteket rajzoltatott velem a néni, miután két gyereknek is bevertem a fejét az óvodában.
    De hatévesen szemüveges lettem és gyáva. Csak rajzolni mertem. Így lettem karikaturista.
    Ma is annak vallom magam, még ha már sok éve fel is hagytam a viccrajzolással. A vicc a felszínen mozog, sokszor nem több a csiklandozásnál. A karikatúra szóban benne van a teher: a humor – az életnedv –, a lényeg súlyát keresi a karikaturista. Hogy ezt a lényeget kifejezzem, saját nyelvre volt szükségem, s a hetvenes évek végén – kissé a kor divatja szerint is – vizuális kutatásokba kezdtem. Talán számtantanári kalandozásaimnak is köszönhetően jutottam el ahhoz a térbeli rendszerhez, amit aztán „dobozgrafikának” kereszteltünk el. A „doboz” világában újra kell értelmezni a vonalak egymáshoz és a térhez való viszonyát, de egyáltalán a teret is, melyben folyamatos változások mennek végbe. Ez a sokdimenzióssá váló rendszer számomra jobban írja le a valóságot, mint egy pontosan megfestett tájkép. A később megismert káoszelmélet is engem igazolt és megerősített.
    A „dobozolás” közbeni felismerések nemcsak a hagyományosabb rajzaimat gazdagították, hanem egy jelentősebb felismeréshez is vezettek: tanítani kell.
    A „talentum” igazi kamatoztatása a tanítás. Több mint huszonöt éve tanítok képzőművészetet, s most már tudom, hogy szó szerint ez a hivatásom. Aki művészetet tanít, nemcsak mesterséget és technikát tanít, hanem alkot. Új, alkotó embert alkot a jövőnek.
    Hetvenévesen már csak ezzel a jövővel érdemes foglalkozni.



A lap tetejére