NAPÚT 2011/2., 18–19. oldal
Tartalom
Fer-Kai
haikui
Földeáki-Horváth Anna
haikui
Fittler Szakura
Álomút Udzsiba
Álmodtam ezt, mégis úgy hat, mint legigazibb valóság, kellemesen borzongató öntudatra ébredés, hirtelen megújulás.
Egyszerre a hegyek között találtam magam, egy széles folyótól nem messze. A kora tavaszi hajnal sejtelmesen homályló, hűvös kékjébe burkolta a tájat, melyben itt-ott fehérlett csak néhány szilvafa, melyeket az éjszaka sötétje sem tudott magába olvasztani; olyan élénken tűntek ki a fák közül, mintha a télutó emlékei, olvadó hófoltok volnának.
Bódult látomás.
Hónak vélt fehér szirom:
szilvavirágok.
A folyó lágyan kanyarodott s eltűnt a hegyek között, az ezüstös víztükörben hosszúkás sziget nyújtózott. Rögtön felismertem: az Udzsi folyónál járok. Csak azt nem tudtam, melyik korban.
Hamarosan egy ökrös szekeret láttam, amint közeledik felém, majd amikor közelebb ért – szerencsémre – megállt, s egy idősebb hölgy lesett ki a bambuszfüggöny mögül; aztán felnézett a derült, hajnalkék égre, ahol halványan derengett még a növekvő hold félgömbje, s mivel látta, hogy nem az ő korából való vagyok, így szólt:
Hajnali égbolton a hold
sugarát kire veti?
Először nem tudtam, hogyan kezdjem el a verset, melyet az asszony sorai zárnak majd, ám eszembe jutott előbbi kérdésem, így hát ezt mondtam:
Melyik világ ez?
Sziklákon szétpattanó
hullámfoszlányok.
Ő elmosolyodott és helyet szorított maga mellett a hintóban, majd azt mondta, hamar rá fogok jönni.
Egy rokonát megy éppen meglátogatni, aki apáca lett, s évek óta él elvonultan a közeli hegyekben. Vele tartottam tehát, s figyelmesen vettem szemügyre a mellettünk elhaladó tájat a bambuszfüggöny résein át.
A kora reggeli színekben játszó folyó titokzatos-hosszan nyújtózott végig a lombtalan erdők között s bújt el a távoli völgykanyarulatban, akár az út, amely a megváltás, a teljes élet felé vezet.
Ó, Udzsi folyó!
Csak örökléted hangját
mikor hallhatom?
Amikor arra a helyre értünk, ahol ma a Bjódó-templom áll, meglepetten láttam, hogy az épületegyüttesnek nyoma sincs. 1052 előtt járunk tehát – ismertem fel –, még nem érkezett el a hanyatlás korszaka, amikor a világvégétől félő emberek megépítik e templomot Amida eljövetelét ábrázoló ajtófestményeivel…
Útközben az idős hölgy sokat mesélt. Elmondta, hogy amikor olyan fiatal volt, mint én, több hosszú elbeszélést is írt, ám amikor címüket említette, sajnálkozón mondtam, hogy az én korom olvasói ezeket nem ismerhetik, mivel elvesztek az idők viharaiban. Lám, még az efféle öröknek tűnő értékek sem tartanak ki a hosszú évszázadok során!
Ezalatt egyre beljebb értünk a hegyek közé, s egyre magasabbra kapaszkodott a kocsit húzó szarvas jószág. A felkelő Nap langyos, mézsárga sugarai is mind világosabban sejlettek át a cédrusok örökzöld lombjain, s kicsinyenként láttatták az erdővel borított hegyeket – fényben és árnyékban. Egy száraz ezüstfűvel borított tisztásról panoráma nyílt előttünk a völgyre, és a füvek fátyolán keresztülvillant újra a folyó hosszú, nyugodt sávja.
Téli mezőkön
ezüstfű függönyén túl
fényfolyó csillog.
Tovább utaztunk a hegyek között, az asszony pedig csak mesélt és emlékezett nosztalgikus, komótosan dallamos hangján…
Ekkor azonban felébredtem, s visszadermedtem a jelenbe. Milyen megindító volt mégis ez a villanásnyi álom, tisztító, nyilalló emléke egy távoli valóságnak! A harmonikus nyugalom világa, amely most egy rövid időre megmutatta valódi arcát egy valódiatlan világ szülöttének, és elhozta a békesség ígéretét gondoktól, szenvedésektől szaggatott mindennapjainkba.
Hegyek moraja.
Lámpásként fog vezetni
álmomnak jele.