NAPÚT 2011/2., 118–126. oldal

Tartalom

Rácz Péter
Báthori Csaba köszöntése

Bolgár–magyar költői plener

Báthori Csaba, Szondi György, Petar Csuhov (1961), Ivan Landzsev (1986)

    Másodszor került sor Bulgáriában az ott meglehetősen népszerű poétai plenerek sorában magyar–bolgár „versversenyre”. 2010 októberében öttagú magyar írócsapat tartott előadásokat a hazai irodalom utóbbi 15-20 esztendejének hangsúlyairól, a támogatások rendszeréről. A délutáni-esti események másnapján delegációnk két bolgár költő társaságában egész napos körutat tett, színhelyek: Bacskovo, Aszenovgrad, Plovdiv. Bolgár barátaink s a magyar csapat hadra fogható két tagja a három helyszínen – szoros szabályok mellett – megírta verseit. Ezeket közöljük most. A bolgár költők szerzéseit magam fordítottam nyelvünkre. Röviden a szabályokról: a közösen kiválasztott helyszíneken ki-ki huszonöt percet használhatott műve megírására. Utána az elkészült vershez nem szabad (illik) már nyúlni. A helyszínekről (s a résztvevőkről) fénykép készül. A műveket a megírás napján irodalmi performansz keretében elő is adják a szerzők, az ezt követő publikálásnál a képek közzététele is kötelező. A fotókat magam készítettem. Ennél az eseménynél ezúttal egyszerűen nem volt lehetőség az aznapi felolvasásra. Az egy évvel korábban megtartott – némiképp hasonló keretek között: előadásokat követő – első kétoldalú költőverseny résztvevőinek módja volt hangulatos-mozgalmas esti szereplésre is, akkor magyar részről Jász Attila, Rácz Péter s magam voltam, a bolgár költőket Petar Csuhov, Plamen Dojnov (az „atyamester”) és Plamen Antov képviselte; az est közelsége miatt – miközben visszaúton bolgárra fordítottam a magyar verseket – én eleve bolgárul szereztem a magaméit. A helyszín akkor a rilai kolostor s környéke volt, négyszer álltunk meg; a versek magyar napvilágot még nem láttak, jóllehet különleges fogantatásuk miatt egyszer – megérdemelnék.

Szondi György

A bacskovói kolostor

Báthori Csaba

Hegyre hágtam fel, vezetőm a Szondi
s én az apródja. A kolostor éles
sárga lombok közt, kövecses görönggyel
  tárul elénk most.

Épp keresztelnek. Vagyis épp, azonnal
kezdik is már. Két reverenda hussan,
ősz szakállak, fény. Tele van a tömjén
  fürge szagával

orrom és szám is. Sorok állnak égve:
jobbra egy szentkép, az örök hit árnya.
Én is áthallok a magas világba,
  hallom a csendet.

Hallom azt, ki nincs, vagyis énvelem van
csak, szívem hétrét hajoló zugában,
lenn a csend szélén, a hívő-izomban
  éltet erővel.

Itt lakoznék ő? Vagy üres szívemben?
Tán üresség kell, hogy a hit kiteljen.
Kék hideg terjeng. De nem is megyek most:
  messzire érek.

Petar Csuhov

Bajos megkülönböztetni
az ájtatosokat
a turisták között
a barátokat
az árusok között
a hívőket
az istentagadók között

a sokadalomban valaki
lelkét próbálja meg
eladni

másik –
hogy féláron vásárolja meg
üdvözülését

szerteszét levelek
akár bukott angyalok
fedik el a földi hívságokat
s a lépések elvesznek
a szerzetesi ebédlőterem
s a csontház között

Ivan Landzsev

Semmit se láttam,
meglehet, nincs is mit nézni.
Meglehet, nem is hinni való
az a hívőmennyiség,
ami ott nyüzsgött.
Az egész jámbor sereglet:
kigyúrtak, gazemberek,
Máriamagdalénák, lenge
lányok fiújukkal,
szemüvegük sötét,
mint Krisztus arca
a füstös freskón,
láncaik
fénylenek, akár a közeli s
szeretett halottért gyújtott gyertya.
Csodabogár népek dörzsölőznek
a csodatevő ikonokhoz. A tolongás
az újabb bizonyíték,
hogy van Isten.

S kezdetben volt a belépődíj.
S a hetedik percben Ő látta,
hogy fotózunk, s ez nem volt jó.
Leereszkedett akkor és mondá:
„70 leva s magyarázat semmi!”

Magam is, akár az én Istenem
gyűlölöm, ha magyarázkodnak. Elmenekültem.
Uzsgyiztam 206 bűnös
csontom fel a többi után
a csontházba.

Szondi György

Zárt világok intelmei
között gombócos talmi
cukorkák billegnek arra,
hol keresztek előtt falra
szentelt százados képek
és törzsgöcsörtök téged
áhitatra sarkallanának
buzgó népek sodrában, imának
oltalmával nélküled,
ki hunyorogsz csak fülledt
neszek hamuhodó múltán…

Benn árkádmagányban dúl tán
holmi hit? Magad ereje
csupán, éltessen az kolostor-
szigeten, hol önostor
segít igazán, tudod, hisz
tudhatod, engedi komisz
illem,
mit nem.
Senkire szitkot itt se szórok,
Bacskovo egére szólok
ha föl:
fel innen,
ide el,
jövel.

Az aszenovgradi vár

Báthori Csaba

Ingben, tornacipőben
az éghez közeledőben
nem látni, mi van előttem –

ahogy lefele jöttem,
mozdult valami fölöttem
fellegek között felelőtlen –

valaki kéken, kimerülten
súgta: odalent mégis szebben
értettem meg, mire születtem.

Hegyi haiku

Holt istenem
arra ítélt, hogy már
sosem lehetek bolgár.

Petar Csuhov

Mit találok itt –
szélkapukat
Napfalakat
s imitt-amott lyukas tetőt
kék égből

egyedül a templom
van kőből
de fájdalom
nem a bölcseké az
s nem tudjuk vele
olcsó napjainkat
új aranykorra váltani

Ivan Landzsev

7518 (2010) nyarán én nékem,
I. Lukács Ivánnak,
unalmából emeltetvén,
bolgárok s más népek
iránt ki vagyok borúlátó,
megtetszett
az előttem másoknak is
tetsző erődítés. A
nevem-rokona cár idevéste
nem önhittelenül, hogy ő
e helyt az úr. Közel nyolc századév után
centiméterekkel jobbra egy Venci turista
odaírta „Itt volt Venci”.
Egy heves rajongó pedig kicsivel odébb
rápingálta: „Szeretem Tosót”.

Határozzon a történelem, kinek a
a hagyatkozását tüntesse el a kőről,
én pedig maradjak csak ura minden
firkának a magam papírján.

Szondi György

Hallgatag dalmahodásban fel
kőfalrétegek horizontja ível szét.
Tömbökben válik homálytól harsan el
a kérges kész lét.

Téveszmék suta hanyaglása velünk –
rekedt lobok a hitek kint s alant
valaha szcénák és tapsok, hol elül
a dobogás, ujjak mozgása, falak
híradása, üvöltő közöny? Nem,
harmatlik ránk kézen-közön ütem,
házközön fény iramlása,
kinek-kinek éber mása
marasztal:
helyünk velünk elhonol, hasztalan
a

A plovdivi ókori színház

Báthori Csaba

Kék és sárga és zöld az este, –
harmat és hűvösség megeste,
s mintha egy magas űrbe esne
emelkedve és vetemedve
egy könnyű szeles kicsi medve,
és sírna közben és nevetne
a fenti lomha fellegekre
s a lenti légi emberekre,
kik nehézkednek a kövekre
s úgy lógnak lábbal, mint a cserge
s mint egy vasárnapi ereklye,
úgy ragyognak itt örömükbe,
bár mindegyikük esti egyke
és nem hatolhat négyről ötre,
legfeljebb ha kettőről egyre,
és sose mehet Vele szembe,
aki fenn ül egy nagy terembe
s miután magát megteremte,
még a világot is kikezdte…
és ezért szállt ránk ez az este.

Petar Csuhov

Épp akkor érünk
a színházba amikor
a Nap lelép a színről

senki se tapsol
senki se dob virágot
csak a kávézó pilledt pincérnői
vetnek pár pillantást
a szobrok mint
törzsvendégek felé
kik nem is rendelnek
s indulni sincsen eszükben

Ivan Landzsev

Pöröl lenn hangosan az út
bal sávja a jobbal. A viszálynak
nem lesz csak úgy vége. Hallani, hogyan írok?
Az akusztika miatt kérdezem.
Igen jó az, ha dombok
zárják közre.
Még a székekre is írva van –
ahol kerületed olvasod, oda
ülsz, közönség leszel és nézel.
Előrelátó rómaiak jutottak
erre az igazságra, s az nem hangzik ekként: „Érezd
magad úgy, mint nálatok, amikor színházban vagy”,
valami ilyesféle. Mást akar az nekünk mondani:
Minden fenék a kerületéhez tartozik.
Az enyém pedig nem itteni.
Egyedül az marad neki, hogy
fellépjen a színpadra.

Szondi György

Búbja tűnik elő, fülén
odalenn kanyargó őszi derű
kövek komolya konoklik üdén
dicső fény henyél el velünk
Háramlik szerte kaptatás kacaja
kettőknek sokaknak ódonan
vidor a tengés négy a kézláb
napunk henye búja mind odavan
terpeszben az emelkedettség kész táp
egységben az erő
erőben a velünkvaló

A lap tetejére