Napút-füzetek 6.

Napút 2006/6.

Konczek József
Ölelhető térség

Philip Larkin
Leave

Kolofon

Felelős szerkesztő:
Szondi György

Szerkesztő:
Bognár Antal

Szöveggondozó:
Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő:
Szondi Bence

A füzetet összeállította:
Lászlóffy Aladár

ISSN 1787-6877
ISBN 963 8478 28 4

Terjedelem: 40 oldal

A tanúságtevő

Rózsás János nyolcvanéves

É

szreveszem, hogy engem és könyve-met gyakran figyelmesen néz, oldal-vást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánatkérőleg mosolyog. Kiderül, hogy – magyar, és Rózsás János a neve.
    Csak huszonöt éves, de hiányzik a fia­talos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
    Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!
    1944-ben, amikor a mieink Magyarországot megszállták és őt elfogták, 18 éves volt (és nem is volt katona). János vizsgálati fogsága így folyt le: a vizsgálóbíró egy szót sem értett magyarul, János pedig oroszul. Amikor aztán Sztálin halála után Jánost rehabilitálták, akkoriban, mint mondja, csiklandozta a kíváncsiság, hogy meg kellene kérni az ítélet másolatát magyarul, hogy megtudná: miért is ült le ő kilenc esztendőt? De attól tartott: „… még gondolkodóba esnek, miért kell az nekem?”
    Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis – megszerette.
    Szívélyes, barátságos, védtelenséget sugárzó világoskék szemű fiatalember – ilyen volt Rózsás János a mi szívtelenül rideg lágerünkben. Odaült hozzám a priccsre – óvatosan csak a legszélére, mintha a fűrészporral tömött szalmazsákomat be lehetett volna piszkítani, és megnyomva a formáját megváltoztatni –, aztán bensőségesen csendes hangon megszólalt:
    – Kinek mondhatnám el az én titkos ábrándjaimat?
    És soha semmiért nem panaszkodott.

(Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin:
Gulag szigetvilág, III. kötet, 5. fejezet)

A lap tetejére