NAPÚT 2007/3., 32–39. oldal
Tartalom
Tömjén helyett szurkot
Tamási Áron naplójából
Bán Péter közlése
Csűrös Miklós
„mennyi újat tudsz közös sorsunkról”
1 Szőnyi Zsuzsa: A Triznya-kocsma. Kortárs Kiadó, Budapest, 1999. 78. o.
2 Szőnyi Zsuzsa: A Triznya-kocsma. Kortárs Kiadó, Budapest, 1999. 25. o.
3 Az IRO menekülteket segítő nemzetközi szervezet volt.
4 Telepy Katalin: Korda Vince, Dénes Natur Műhely Kiadó, 2000
5 Iván Szilárd (1912–1988) festőművész ’28–’29-ben Szőnyi István magániskolájába járt, majd Réti István és Varga Nándor Lajos volt a mestere, 1962–1984-ig a Képzőművészeti Főiskolán tanított.
6 A Fixi-Faxi elnevezés Szőnyitől származik. Egyszer Zebegényben egy olyan cirkuszi társulat lépett föl, amelynek csak két tagja volt, az egyik a kasszában ült, a másik a közönségből hívott egy vállalkozó kedvű gyereket, akit így szólított meg: „Kedves Fixi-Faxi kollega…” Ez annyira megtetszett Szőnyinek, hogy azután minden gyermeket így hívott, Zsuzsáékat is rendszeresen így szólította meg leveleiben.
7 Gertler Viktor (1901–1969) filmrendező, főiskolai tanár. Színészként indult, 1927–33 között Berlinben, Bécsben, Párizsban, Londonban dolgozott, 1933-ban hazatért. A második világháború idején külföldön tartózkodott, az 1948-ban államosított Hunnia Filmgyár első igazgatója volt. Számos népszerű filmet rendezett.
8 Balázs Béla (1884–1949) költő, forgatókönyvíró, filmesztéta, ő írta Bartók Béla Csodálatos mandarinjának és A kékszakállú herceg várának forgatókönyvét.
9 Pór Bertalan (1880–1964) festőművész pályája kezdetén rövid ideig Münchenben a Hollósy-iskolát is látogatta, hazatérve a Nyolcak csoport tagja lett, a két világháború közötti időt Európa különböző országaiban töltötte, 1948-ban hazatért, s a Képzőművészeti Főiskola tanára lett.
10 Nyolcak – 1909-ben létrejött művészi csoportosulás, tagjainak stílusa Cézanne festészetében gyökeredzik, törekvéseik a kortárs nyugati stílusokkal mutattak rokonságot. Tagjai: Kernstock Károly, Berény Róbert, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Márffy Ödön, Orbán Dezső.
11 Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975) szobrászművész pályája a két világháború közötti időszakban teljesedett ki, frappáns portréi tették világhírűvé, ő készítette a Gellért-hegyi Felszabadulási emlékművet 1947-ben, és a Parlament előtti Kossuth-emlékmű főalakját.
12 Szép Ernő (1884–1953 ) népszerű költő, színpadi szerző, regényíró volt, mostanában újra felfedezik mint a modern abszurd irodalom hazai előfutárát.
13 Japán kávéház – az Andrássy u. 45.-ben működött, ma az Írók Könyvesboltja van a helyén. Híres asztaltársaságai írókból, költőkből, színészekből, képzőművészekből álltak.
14 Pólya Tibor (1886–1937) festőművész, karikaturista, könyvtervező 1912–19-ig a kecskeméti művésztelep tagja volt, az 1930-as évektől a szolnoki művésztelepen élt, jeles magyar írók (Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes) műveit illusztrálta.
15 Borsszem Jankó, Fidibusz – korabeli karikatúraújságok.
Köpöczi Rózsa
Otthonról írták
Szőnyi István és Bartóky Melinda levelei
Szőnyi Zsuzsához és Triznya Mátyáshoz (1949–1960)
Egy olyan leveleskönyvet tervez kiadni a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, melynek megszületésében a történelem kényszere is szerepet játszik. A második világháború utáni Magyarországon nagyon sok fiatal érezte úgy, hogy vállalnia kell a kockázatot, neki kell vágni az ismeretlen világnak azzal a tudattal is, hogy talán sohasem térhetnek vissza hazájukba. Így tett 1949 februárjában Szőnyi Zsuzsa és férje, Triznya Mátyás is. Többszöri kísérletre, egy hideg februári napon sikerült átlépniük a magyar–osztrák határt. Akkor és ott kezdődött el a levelek által kirajzolt történet. Zsuzsa az izgalmas szökés minden mozzanatát naplójában rögzítette, melyet rendelkezésünkre bocsátott, így a valóságos történések összevethetők a levelek virágnyelvbe bújtatott üzeneteivel, ugyanis sajátos jelrendszert kellett kialakítaniuk a cenzúra megtévesztésére.
Az írógép, mellyel Szőnyiné a leveleket írta |
Ez a szomorú helyzet különös jelentőséggel ruházza fel az írógéppel vagy tollal sűrűn telerótt, sárgás lapokat, melyek néha hetente kétszer is vitték az itthoni levegőt, a kis és nagy események krónikáját Grazba, Milánóba, Rómába. Nemcsak az apró örömökről, de a mindennapi szorongásokról, a kiszolgáltatottságról, a mindezek mellett megőrzött derűről is tudomást szerezhetünk mi, késői olvasók.
Zsuzsa és édesanyja voltak a vérbeli levélírók, életelemükké vált a mindennapok eseményeinek írásba foglalása. A kis, jelentéktelennek látszó történések rögzítése által, ha önkéntelenül is, de beemelték életüket az írott történelembe. Zsuzsa szavaival: „Így a legszürkébb esemény is színt kap, és a régi leveleket olvasva elcsodálkozunk, hogy tulajdonképpen milyen érdekes, izgalmas, mulatságos volt az életünk.”1
Az apa, Szőnyi István ritkábban írt; de levelei valóságos gyöngyszemek, tele szeretettel, humorral, bölcsességgel. Nagyon fontos és máshonnan meg nem szerezhető utalások olvashatók alkotói módszereiről, művészetről alkotott nézeteiről, egy-egy mű megszületésének körülményeiről. Az utóbbi megjegyzések néhány bizonytalan datálású kép meghatározásában is segítenek. Lenyűgözők az Olaszországról vagy a világ más táján található műemlékekről, festményekről, szobrokról szóló leírásai, egy-egy művészi problémáról kifejtett nézetei. A briliáns esszévé kerekedett szenvedélyes elemzések szinte művészi hitvallásnak is tekinthetők.
Új aspektusból derül fény Szőnyi István mélységesen humanista személyiségére, arra a heroikus erőfeszítésre, ahogyan a maga értékrendjét megtartva át tudta vészelni a háború utáni Magyarországon kibontakozó szörnyű diktatúrát, a Képzőművészeti Főiskola átszervezését, ahonnan jó barátait, hűséges művésztársait kiszorították. Jószerével Bernáth Aurél és Szőnyi István maradtak meg a régi gárdából, akiknek volt akkora tekintélyük, hogy a maguk elvei szerint folytathatták a tanítást. Többet tudhatunk meg feleségéről, Bartóky Melindáról, aki mindvégig szellemi társa volt a festőnek, de egész életében szerényen, a háttérből fogta össze a családot.
Az ötszáz darabból álló levélfolyamot Szőnyi István 1960 augusztusában bekövetkezett halálával lezártuk, bár 1967-ig, Szőnyiné haláláig még folytatódott a levelezés. Szőnyi Zsuzsa gondosan megőrizte, időrendi sorrendben katalogizálta őket, majd 2004 nyarán átadta az egész köteget a Szőnyi István Emlékmúzeumnak. Olyan jelentősnek ítéltük ezt a levélgyűjteményt, hogy könyv formában szeretnénk közkinccsé tenni. Kétezer-ötben hozzájuthattunk a Szőnyi Zsuzsa által írt levelek egy részéhez is, melyeket édesanyja gépelt le, és szerencsésen visszajutottak a feladóhoz, így ezek kiegészítik, színesítik a szülők közléseit. A leveleket folyamatosan olvasható, összefüggő szövegként adjuk közre, természetesen az intim családi vonatkozásokat, magánjellegű közléseket kihagytuk. A megszakításokat egyértelműen jelöltük: [---]. A levelek a Szőnyi Múzeum adattárában teljes terjedelmükben kutathatók.
Legfőbb értékük a megszakítatlanság, a naplószerűség. A hétköznapok folyamatos leírásán mint alapszöveten minduntalan át- meg átcsillan a Szőnyi szülők alakja, akik saját értékrendjüket a legnehezebb időkben is meg tudták őrizni és a távolba szakadt „gyermekeknek” mint muníciót közvetíteni, sugározni. A levelek segítettek abban, hogy túl lehessen élni az elszakadás fájdalmát, sőt olyan mértékig beavatták egymást életük legapróbb eseményeibe is, hogy kialakulhatott a folyamatos együttlét illúziója.
Nagyon érdekesen egészítik ki a szöveget a fotók. Szőnyiné albumokba rendezte a Zsuzsa által küldött képeket. A Szőnyi házaspár is próbálkozott fotózással, több-kevesebb sikerrel, s Gink Károly és más hivatásos fényképészek jóvoltából nagyszerű felvételek készültek róluk, melyek Zsuzsa leveleivel együtt visszakerültek a múzeumba. Így képekkel illusztrált levélregénynek is tekinthető a kötet, mely más forrásokból nem ismerhető tényeket, ismereteket közöl a Szőnyi család sorsán keresztül az ötvenes évek Magyarországáról.
Az előzmények. Az elindulás részleteit Szőnyi Zsuzsa Triznya-kocsma című könyvéből és kézzel írt naplójából ismerhetjük meg.
A sok gyász és veszteség ellenére a háború után az élet újra megindult. Rendbe hoztuk mi is a lakásunkat, melyben 11 kisebb bomba robbant, ám olyan szerencsésen, hogy az egyik fal mindent betemetett. Mint a vajas kenyér, az egyik fele felfogta, a másik ráomlott és megvédte a középen maradt könyvtár minden kötetét. Matyi boldogan porolgatta a kedvenceit, Thomas Mannt, Szabó Lőrincet, Tóth Árpádot… Kár volt porolni, néhány év múlva mindent ott kellett hagynunk. Eleinte bizakodtunk az oroszok ígéretében, hogy a megszálló csapatokat kivonják és abban, hogy a kommunisták az 1947-es választásokon csak 17%-ot értek el! Hiú remény volt, mint tudjuk. Mi azonban fiatalok voltunk, barátainkkal vacsorázni, táncolni jártunk, és sok gyereket szerettünk volna. Amikor elérkezett a Mindszenty-per, úgy éreztük, hogy menekülnünk kell… Első határátlépési kísérletünk nem sikerült, Soporonban elfogtak, és a középkori városháza pincéjéba zártak sorstársainkkal együtt, majd áttoloncoltak a szombathelyi ÁVO börtönébe. Innen Matyi előrelátása mentett ki, ugyanis még Pestről levélben értesítette a bőr- és kiskereskedőket, hogy dunántúli körútra indul mintakollekciójával. (Matyi édesapjának a Váci utcában volt neves cipészüzlete.) A táskájában valóban vitt is néhány finom bőrmintát magával. A börtönből szerencsére egy hónapi fogság után kiszabadultunk, míg akiket velünk együtt fogtak el, talán Szibériába vagy Recskre deportálták. Ekkor viszont a tapasztalatok alapján elhatároztuk, hogy akár életünk árán is, de innen elmegyünk. 1949 februárjában kijutottunk Ausztriába, és a szovjet zónán át végre Grazba érve szabad levegőt szívhattunk.3
Egyenesen Grazba értek, ahonnan az első levelet Zsuzsa 1949. február 24-én írta szüleinek. Előre megbeszélték a szöveget a bocsánatkérésről. Az első levél a híradáson túl arra szolgált, hogy az otthon maradottakat védje, mentesítse őket a felelősség alól.
Graz, 1949. február 24.
Kedves Anyu és Apu!
Ne haragudjatok, hogy minden búcsú nélkül jöttünk el és nem szóltunk Nektek semmit, de gondoltuk, hogy úgyse engednétek meg, hogy elutazzunk.
Most már Grazban vagyunk, egy hotelban, de idáig elég kalandos volt az utunk. Szeretnénk szerencsét próbálni a világban. A holminkat még Pesten eladtuk, abból van egy kis pénzünk, reméljük majd csak kapunk valami munkát és boldogulunk. [---] Az osztrákok nagyon barátságosak, amit lehet segítenek. Hál istennek itt nincs túl sok magyar, így lehet szobát kapni. Egyelőre még nem jelentkeztünk, mert akkor az IRO3 lágerbe tesznek 2 hétre és ott megvizsgálnak, hogy nem vagyunk-e betegek. [---] Graz egy nagyon helyes városka, egy Gellért hegy szerű várhegy van itt és a közepén folyik a Mura, egy haragos folyó. Csupa régi házikó van itt. A nők mindig úgy néznek ki, mintha éppen vadászni indulnának, zöld kalapban és nagy sastollak vannak a kalapjukba tűzve. A férfiak is fehér zoknit és térdnadrágot viselnek. Enni mindent lehet, de nagyon drága és nincs jegyünk. A sör irtó jó!!! A hotel is nagyon rendes, ma este fürödni fogunk. [---] Egész nap sétálunk és intézzük az ügyeinket, közben nézzük a várost. Remélem, megbocsátjátok, hogy eljöttünk és senkinek sem szóltunk, majd fogunk írni minden héten. Egyelőre itt egy pár napig maradunk ebben a hotelben, mert nem tudjuk, hogy kell-e lágerbe menni vagy se. Majd megírjuk. Mindkettőtöket sokszor csókol Zsuzsa. /2006.499.1./
Graz, 1949. február 26.
[---] Már van egy saját albérleti lakásunk, kapunk kosztot is, egyelőre nagyon jó. A szobában van egy szép régi kályha, csak azt nem tudom kisütni, hogy milyen öreg lehet. Az ablakból az óratoronyra látunk ki. Az utca olyan szűk, hogy ha kihajolunk, majdnem elérjük a szemben lévő háztetőt. A címünk: Triznya bei Frau Heckel 36. Sporgasse, Graz. Itt már sokáig maradunk, ide lehet írni! Sokszor csókol Zsuzsa. /2006.499.2./
Itt éltek 1949. július végéig, és próbálták megvetni a lábukat a nyugati világban. Legfőbb segítőjük Korda Vince festőművész, a híres Korda fivérek egyike volt, aki az első világháború után, 1918–19-ben együtt járt Szőnyi Istvánnal a Képzőművészeti Főiskolára, Réti István osztályába. A két festő egész életre szóló barátságot kötött egymással. Korda Vince később a filmes pálya kedvéért feladta művészi karrierjét, 1931-ben Londonban telepedett le, csatlakozott testvéreihez. Bátyja, Sir Alexander Korda megalapította a London Filmvállalatot, amelynek Vince művészeti vezetője, díszlet- és jelmeztervezője lett. Számtalan nagyszerű filmet készítettek közösen, melyek világhírűvé tették a három testvér nevét. Közülük csak néhányat említve: VIII. Henrik magánélete (1933), A vörös Pimpernel (1935), Rembrandt (1936), A bagdadi tolvaj (1940), amelynek díszletterve Oscar-díat kapott, és még hosszan folytathatnánk a sort.4 Az 1949-ben már majd két évtizede Nyugaton élő apai jó barát vette szárnyai alá a fiatal házaspárt és próbált munkát találni a művészi ambíciókat dédelgető Triznya Mátyásnak. Ő tanácsolta azt a fiataloknak, hogy ne Angliába, hanem inkább Olaszországba menjenek tovább, ahol már újra megindult az élet a háború után.
Az alábbiakban két levelet emelünk ki az ötszáz darabból álló levélkötegből.
Zebegény, 1949. június 12.
Édes Zsuzsókám
Kösz szépen a fotót és az érdekes pünkösdi beszámolót. Igazán nagyon kedves és szép látványokban lehet ott részetek; a múltkori állatnap és állatverseny, a gyerek verseny, most meg ez a virágos bérmálási felvonulás. Felvonulások ugyan itt is vannak, de ezek nem változatosak. Zebegényben ugyan ilyen nincs, itt csak a malackák és kecskék járnak csapatosan. Ez a hét a széna jegyében zajlott nálunk. […] Ma Iván5 volt kint. Apu említette a múltkor neki, hogy van itt egy részben hiányos rézkarcnyomó gépe s abban maradtak, hogy ha használhatóvá tudja Iván tenni, úgy neki adja Apu. […] A gazdaságban más újság nincs legfeljebb még csak az, hogy a malackák olyan céltudatosan jönnek már haza, mintha mindig kijártak volna gyermekkoruk óta.
Most folytatom Apuval együtt, hogy az orvietói látnivalókat leírjuk.
Kedves Fixi-Faxi kollegák6,
ha lekerültök Orvietóba, amit nagyon ajánlok, hogy tegyetek, mert az érintetlensége a legérdekesebb. Tekintve, hogy egy hegykupac tetején van, nem fejlődhetett, mert nem volt neki helye hova nőni. Az egész város körül van véve az eredeti falakkal s az utcák végtől-végig középkori és reneszánsz házakkal. Egyszóval a legjobban talán itt lehet élvezni azt, hogy milyen lehetett a középkorban egy ilyen falak közé zárt városkának az élete. S mindehhez jön, hogy kevés idegen fordul meg benne. Nincsenek az idegen forgalom számára berendezett giccsárudák és „vakulj magyar” intézmények. A Dóm a város közepén áll, egy nagyon szép téren, egyike a legépebb gótikus épületeknek Olaszországban. A legszebb a homlokzatán kívül a kapuktól jobbra-balra elhelyezett bronz dombormű sorozat. / Anyu szerint a legszebb dóm, amit valaha látott, a domborművek gyönyörűek, a világítás a templom belsejében nagyon finom. Vékonyra csiszolt márványlapok vannak üveg helyett. A templomtéren fű nő a macskakövek között, olyan kevesen járnak rajta. / A domborművek alkotója ismeretlen, egyike a legnevezetesebb korai reneszánsz munkáknak.?…]
Bent a Dómban van a Luca Signorelli freskója, ami miatt tulajdonképpen odamentünk, azonban várakozásomat nem elégítették ki, de azért nem bántam meg, hogy Orvietóba elkerültem.
Külön mulatság, ahogy felviszik az embert a vasúttól azon a siklószerű liften, ami vízzel működik. Fent van egy forrás, ennek a vizéből megtöltik a fent lévő utazóskatulyát a lenti skatulyából meg lent kieresztik a vizet, s így mikor eleresztik őket a felső súlya húzza fel az alsót. / Anyu úgy emlékszik, hogy a Dóm múzeumban láttunk miseruhákat, amiket hímzés helyett kolibri tollakkal színeztek és díszítettek. / Valószínűleg van még Olaszországban több ilyen érintetlen városka is, de mi csak ezt ismerjük, Perugia és Siena is ilyesféle, de valamivel nagyobb, közismertebb s forgalmasabb. Ha csak lehet mindkettőt meg kell nézni.
Elkezdtem már gondolkodni a pályázat megoldásán, melyről Anyu a múltkor írt s oda lyukadtam ki, hogy csinálok egy rendes, nekem megszokott témájú vázlatot, építkezés, cséplés, hídépítés, munkások stb. s a két végére a képfelületnek egy-egy katonát teszek, amint őrködnek a békén. Így azután még gusztussal is csinálom a tervrajzot. Egy csomó időmbe és pénzembe is fog kerülni, mert a méreténél fogva a pesti műteremben kell megcsinálni, tekintve, hogy 2,85 m a szélessége. De nem bánt a dolog, úgy is van egy pár képem, amit be kell fejezni, legalább ezeket is meg tudom csinálni.
Pá, pá, sokszor csókol benneteket Anyu és Apu
(2006.21.1. Első rész Szőnyiné, második rész Szőnyi, géppel írva)
1949. szeptember 5.
Kedves Fixi és Faxi!
Tekintve, hogy némileg elültek a viharok s nyugodtabb széljárás mellett vitorláztok, aktuálisnak tartom, mint gondos atya, a jövővel is foglalkozni. Óvatos duhaj előre néz, látja már, mint forgatják a „nagy” filmet Fixi-Faxiék. Tehát: találkoztam honunk nagy filmesével Gertler Viktorral7, kivel együtt vagyok a Művészeti Tanács nevezetű, örök agóniában szenvedő testületben. Megkérdeztem tőle, ismeri-e Balázs Béla8 filmkönyveit, mikről is egyet mást már hallottam. A legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkozott róluk, mondván, hogy az egész filmirodalomban az egyetlen hasznavehető és komoly szakkönyv az övé. Nem tudom, érdekelne-e benneteket, azt sem tudom, ha érdekelne ki tudjuk-e küldeni, de mindenesetre írjátok meg, hogy utána nézzünk-e?
Múltkoriban egy alkalommal gyanútlanul mentem a műtermem felé a Bajza utcában, mikor láttam, hogy Pór Bertalan9, kitűnő kollégám célba vesz és egyenest nekem tart. Kisült, hogy a műtermében kirakta a falakra élete munkásságát, miket most kapott meg külföldről s hívott, hogy nézzem meg. Nagyot nyeltem, kitérni a dolog elől nem lehetett, mert közben már odaértünk az Epreskertbe, a műterem elé. Istennek ajánlottam lelkemet és mindenre készen bementem vele. Eléggé viharvert egyén vagyok, de elakadt a lélegzetem s hebegtem, hápogtam a nagy benyomásoktól. Még ilyet nem láttam. Úgy, mint valaha Csontváry tervezte, hogy a Nyugati Pályaudvar üvegcsarnokát kellene kibérelni, az ő képeiből egy nagy kiállítást rendezni és a hadba vonuló csapatokat a képek között elvonultatni, hogy a képekből kellő bátorságot merítsenek a csatára, úgy kellene az egész fiatalságot a Pór műtermén keresztülvezetni, hogy lássák: hogy nem szabad festeni. Az első kép 1902-ből való, még müncheni akadémista korából és nagyon szépen, igen komoly tehetséggel van megfestve; attól fogva kezd romlani a dolog olyan mértékben, ahogy meg akarta váltani a világot. Itt szerepelnek azok a képek, melyek a „Nyolcak”10 kiállításán annak idején az egész művészeti életben a legnagyobb visszhangot keltették. Én már gyermekkoromból emlékszem nagy hatásukra. Óriási méretű vásznak, nagy gonddal és munkával megfestve s ma az ember tisztán látja és tudja, hogy az egész egy nagy marhaság. Vagy jóakaratúlag meghatározva, tévedés. A legcsodálatosabb az egészben, hogy egy tényleg tehetséges ember, akinek a tehetsége úgy látszik nem elég kemény kötésű, hogy potyázhatja el a tehetségét, ha a teóriák hínárjába kerül, mert hogy tehetséges volt, azt bizonyítja az 1902-ben festett kitűnő képe.
Már régen készültem megírni egy mulatságosabb művészeti vonatkozású dolgot. Pár hónapja, hogy Stróbl Zsiga11 65. születésnapját ünnepeltük a Fészekben. Tekintettel arra, hogy akkor a műteremben dolgoztam Pesten, elmentem én is. Többek között Szép Ernő12 is felköszöntötte. A beszédének egy része nekem nagyon tetszett, ezt megpróbálom leírni. A dolog úgy kezdődött, hogy a Japán-beli13 társaság legkonszolidáltabb tagja Zsiga volt. Mindig keresett, volt pénze, műterme, rendes lakása. Pólya Tibinek14 pedig sosem volt egy vasa sem és lakása sem. Többször elment Zsigához, ki aztán egy kanapét adott neki hálóhelyül. Tibi egész nap azon hentergett, Zsigához pedig jöttek a komoly polgári elemek portréhoz ülni, de Tibi semmi szín alatt nem volt hajlandó, se fenyegetésre, se könyörgésre odébb állni. Így aztán Zsigának annak rendje és módja szerint meg kellett egyeznie Pólya Tibivel pénzben, hogy a kellő időben eltűnjön, és Zsiga fogadni tudja illusztris vendégeit. Egy alkalommal, azonban Zsiga vidéken volt és Tibi hiába kereste. Ő azonban nem jött zavarba, volt neki egy másik hálólehetősége. Szép Ernő a Margit szigeten lakott két szobában. Tibi fogta magát és elment abba a kávéházba, amelyikben Szép Ernő állandóan tanyázott, írta cikkeit és főleg kártyázott. Akkoriban is kártyázott; Tibi szépen megvárta, amíg éjfél felé a kártyaparti befejeződött s Szép Ernő busás nyereséggel kelt fel a kártyaasztaltól. 60 koronát nyert. Úgy egy óra felé mentek gyalogosan a (Margit) Szigetre (ez a gyaloglás volt Szép Ernő egészségügyi sétája), s ahogy andalogtak szépen a hídon Szép Ernő egy kukliprédikációt tart Pólya Tibinek s szidja veszettül, hogy milyen lusta disznó, nem dolgozik semmit; vegyen példát őróla, mármint Szép Ernőről, az igaz, hogy ő sem dolgozik, de legalább kártyázik s megkeresi ezzel a napi kenyerét. S azt ajánlja Tibinek, hogy holnaptól fogva kezdjen új életet. Az új élet kezdéséhez forgótőkét ad neki a mai nap nyereségéből 10 koronát, ha Tibi megígéri a javulást. Tibi mindent megígér, s már tervezik, hogy holnap mindjárt rajzol a Borsszemjankónak és a Fidibusznak15 egy-egy rajzot, ott úgy is alig várják, hogy kapjanak tőle valamit. Tervezgetés közben lassan hazaérnek s Szép Ernő mondja Tibinek, hogy van neki egy csodálatos francia pálinkája, mit csak drága pénzen a Gerbeaud-nál lehet kapni, de ő bizony nem sajnálja, mert ezt az ünnepélyes pillanatot koccintással meg kell pecsételni. Egy-egy pohár pálinkát spendíroz, mert a Gerbeaud-nál 1 korona egy ilyen pohár pálinka. Ez meg is történik, s utána lefekszenek, hogy másnap megkezdje Tibi az új életet. Szép Ernő átmegy a hálószobájába, Tibi pedig a kanapéra lefekszik. Szép Ernő nem tud elaludni. Egy jó idő múlva hallja, hogy Tibi halkan átszól: Ernő! Ő nem válaszol, teteti, mintha aludna. Utána Tibi hangosabban újra kezdi: Ernő! Szép Ernő most sem válaszol. Erre hallja, hogy szép csendesen Tibi felkel a kanapéról, mezítláb odasettenkedik az asztalhoz. Szép Ernő a nagy csendben hallja: glu-glu, önti Tibi a pálinkát a kupicába és iszik. Erre Szép Ernő elkezd kiabálni, hogy mégis szemtelenség, te pernahajder, hogy megiszod a pálinkámat, de nem baj, holnap reggel a beígért tízesből levonok egy koronát, s csak kilencet kapsz. A glu-glu és a többi megismétlődik többször, hasonló körülmények között, ami mindig egy újabb korona levonását eredményezi. Már hajnalodik, mikor öt koronánál tartanak, s Szép Ernő szidja Tibit, mint a bokrot. Erre Tibi megjelenik a hálószoba ajtóban a pálinkásüveggel és két kupicával s azt mondja, fene egye az új életet, van még öt koronám, legyél a vendégem s leül Szép Ernő ágya szélére s mindketten isznak. Ez a története annak, miért nem sikerült Pólya Tibinek új életet kezdeni.
Nekem nagyon tetszik ez a história, de nem tudom Zsiga mit szól hozzá, mivel róla alig van benne szó.
Pá, pá sokszor csókol benneteket Apu.
(2006.44.1. Szőnyi István, géppel írva)