NAPÚT 2007/3., 81–83. oldal
Tartalom
Merczel Erzsébet
„Kicsinkám!”
Barcza Katalin
Aludj • Ma sem
Balázs K. Attila
[míg az alkonyat]
míg az alkonyat hátterével
egy háztető árnyékában állok
kinő csendesen az álmok kora,
mint roskadó nagyapámat
a ruhák e kapillárisokon
feltörő homokban, habár
zölden lobogó fák emlékei közt
még dulakodunk az időben,
mígnem valamelyikünk megrázkódik,
visszahőköl, távolodik a ködben,
aztán elmerül
a lassan sivataggá rázódó tájon.
[gyíktojások a csend]
gyíktojások a csend
üveg-halmazán, az ég helyett
összemosódott kékek,
homokszemek közt
tevepatás a magány, lökődnek néma
napkitörések.
dűnék monoton rendje figyel
s míg éjszaka
gyíkfarkak vernek a gyomorban
alszol, elindulsz, eltévedsz,
várnak. holnapra több leszel.
ma árnyék vagy.
de jól van.
[lápon akár]
lápon akár, vagy elfelejtett
széltörésben, ágak, értelmetlen
zsurlók közt elzuhanunk egyszer,
szemben
a szűnni nem akaró anyaggal – hiszen
itt voltunk újra: néhány pillanattal mindig
egy fekete madár sikító
jelene mögött.
[azon a lapon már]
azon a lapon már percek
tusba mártott csigái rajzolják lustán
magányunk alaprajzait, hiszen
minket kiver a só és fogaink közt
gyűl a bogárkitin – s a hold
magához domborítja elcsatangolt,
hűtlen asszonyaink.
[bálnák amorf testei]
bálnák amorf testei torlódnak
egymásba a világ felett s az ég
helyett algás szelekkel
egy tenger negatívja:
titokban felhőkből várat épít
és elnyílt virágok lázát elemzi
egy közelgő évszak.
[nyár alvó teste]
nyár alvó teste fölött
lepkék emléke szálldos,
üvegbogarak súlya nyomja dombok
haldokló rinocéroszát.
valaminek
nyomát vesztettük az alkonyatban.
valahonnan
szelek vetik avarra angyalok
megroppant nyakcsigolyáit.
[történik]
történik
mint lepkéknek a lila hajnalok,
csigáknak a mozgás
traumája tavasszal, ahol ökölnyi
csomókban hever a csend, s aztán
egy délután
fogyni kezd, elszökik, mint szárnyakból
a neszek, testek rejtekéből, isten
csontjaiból az idő.