NAPÚT 2007/4., 45–50. oldal
Tartalom
Dukrét Géza
Ereklyeőrzők települése •
Nyolc évbe telt • A vár
Vincze Ferenc
Ady hű titoknoka
* Az írás a szerző Az erdélyi magyar sajtó története 1890–1940 című kötetében megjelent szöveg szerkesztett, rövidített változata
Dr. Fleisz János
„A sajtó tekintélyére
igenis szükség van”
A nagyváradi sajtó jellegzetességei a két világháború között (1919–1940)*
A dualizmus korában kialakult színvonalas nagyváradi sajtó alapjait a városfejlődés dinamikus előrehaladása, az írni-olvasni tudás magas aránya, számottevő értelmiségi réteg jelenléte és a kiemelkedő szellemi légkör szolgáltatták.
Az első világháború és az utána végbement tragikus események leállították az addigi fejlődést, és a határszélre került város a visszafejlődés jeleit mutatta. A gazdasági-társadalmi élet ziláltsága rányomja bélyegét a többi ágazatra is. Az olvasni-írni tudás tekintetében (89,8%) a középmezőnybe esik vissza, de a társadalmi, politikai átalakulások sem kedvezőek. Hogy azért a város jelentős magyar sajtócentrum maradt, nemcsak a Partium, hanem egész Erdély esetében is, azt a lakosság anyanyelv szerinti megoszlása is bizonyította. A szakirodalom, a szélesebb értelemben vett Erdély tekintetében, általában az erősen felduzzasztott lakosságú Kolozsvárt tartja a két világháború közötti legnagyobb magyar városnak. Ezt az 1930-as román népszámlálás adatai is cáfolják, amely szerint akkor Nagyvárad 55 039 magyar anyanyelvű népességével a legnagyobb magyar városnak tekinthető, ha kevéssel is, de megelőzve Kolozsvárt (54 776 magyar).
Várad háború előtti jó sajtóellátottsága is lényegesen gyengül, már csak Brassót előzi meg, mivel minden 3593 lakosra jut egy sajtótermék, sőt ha csak a magyar anyanyelvűeket vesszük figyelembe, akkor még Brassót sem. Kedvező maradt viszont a napisajtó helyzete. Ebben az ellátottság szempontjából csak Arad előzte meg. A minőségi mutatók is apadást jeleznek, és ez főleg a határzónába való tartozásnak és az ezzel járó erősebb cenzúrának tudható be.
Az általános gazdasági, kulturális visszaesés közepette a váradi fejlődést követelő radikális szellem is visszavonul. Folytatva azonban a régi szép hagyományokat, Nagyvárad sajtója a két világháború között is jelentős mennyiségű és helyenként tartalmilag is figyelemre méltó időszaki sajtóterméket vonultat fel.
Az első öt évben – 1919–1923 között – egyfajta átcsoportosulás megy végbe a váradi sajtóhálózaton belül. A gyökerüket elvesztő lapok nehéz helyzetbe kerülnek, emiatt nagy veszteség éri a város sajtóját, hisz olyan fontos lapok szűnnek meg, mint a térség egyetlen egyházi napilapja, a 25 évfolyamot megért Tiszántúl (1919-ben) és a jó tartású 48. évfolyamát elért Szabadság (1921). Ezekhez még a nem túl régi Új Nagyvárad (1919-ben 8. évfolyamában járt) csatlakozott. Így is megmarad négy napilap: a Nagyváradi Estilap (5. évfolyam, főszerkesztője Marton Manó) információs hírlap, és a Nagyváradi Friss Újság, a Boros Jenő által alapított és a Pásztor Ede által kiadott lap. 1923-ban a 34. évfolyamáig ért el. Ezeken kívül megmaradt, a világháború előtt a vidéki sajtó élvonalába tartozó két politikai napilap, az időközben egész Partiumban és Erdélyben egyik legrégibbé vált Nagyvárad (1923-ban már az 53. évfolyamáig jutott), amelynek főszerkesztője Hegedűs Nándor, felelős szerkesztője Marót Sándor volt, és a nagy horderejű Nagyváradi Napló (26. évfolyam, felelős szerkesztő Fehér Dezső). Látszólag sok a négy napilap, de ha figyelembe vesszük, hogy 1906 végén egyszerre 11 napilap jelent meg a Pece-parti Párizsban, akkor már kialakul számunkra a reális kép.
Röviden kitérünk a két nagy múltú, régi napilap ismertetésére, amelyek erősen helyi színezetű és szellemű sajtóorgánumokká váltak.
1920-ban a Nagyvárad kezdi elnyerni az új viszonyok között jellegzetes hangvételét, azonban a cenzúra miatt kisebb-nagyobb fehéren hagyott helyekkel jelent meg. Még abban az évben megnyitja Hegedűs Nándor a Megjegyzések című rovatot, amely új műfaj volt az erdélyi, partiumi hírlapírásban, állandósulására 1923-tól került sor. 1921-ben a lap felveszi a fejlécre a „cenzurat” szót, és a megjelenési helységet így közli: Oradea-Mare (Nagyvárad).
1921-ben ment végbe a két világháború közötti időszak helyi újságírásában a legnagyobb átcsoportosulás. Szeptember 11-én megszűnik a Szabadság, amely lényegében beleolvad a Nagyváradba. A megerősödött szerkesztőség tagjai ezután Marót Sándor, Hegedűs Nándor, Perédy György, Tabéry Géza, Katona Béla, Erdős Iván és Bíró György. Évekig tevékenykedett itt P. Gulácsy Irén.
1927-ig a lap szerkesztésében lényeges változást nem tapasztalunk, a vezércikk után a második oldalt főleg a helyi cikkek uralták. Figyelemmel követte a helyi kulturális élet eseményeit. A lap nehézségei azonban a cenzúra miatt megszaporodnak. A váradiak is kezdtek kolozsvári és brassói lapot járatni, amelyekben nyíltabban írják meg az eseményeket, emiatt a Nagyvárad 1921 decemberében arra akarja kérni a közönséget, legyen elnézéssel, mert mindent elkövetnek az újság versenyképessé tételére és a tartalmi megújulásra. A sors fintora, hogy ez sem jelenhetett meg, mert a cenzúra kitörölte.
1928-tól a sajtószabadság visszaállításával a váradi újságírás kicsit felszabadul, és igyekszik megközelíteni régi minőségét.
1929-ben Ez Nagyvárad címmel cikksorozat indul, amely bemutatja a város – mint Románia nyugat felé néző ablakának – a közállapotát. Ebben rávilágítanak többek között a város utcáinak rettenetes állapotára, és arra, hogy a külvárosban több ezer ember él állati sorban. A nyár folyamán a lap boldogan kürtöli világgá a helyzet kedvező megváltozását. Így az egyik cikkében leírja: „A cenzúra megszűnt, a vonatjáratok megjavultak, a hírszolgálatot újból telefonon és rádión bonyolítják.” Végül pedig pontosítja, hogy: „a »Nagyvárad« tudvalevőleg naponként két kiadásban jelenik meg, mert Szilágy megye számára – amelynek a Nagyvárad a napilapja – külön lapot nyomunk szilágysági tudósítóink híreivel.”
1931-ben 61. évfolyamát kezdi meg a lap, és beköszöntő vezércikkében a felelős szerkesztő, Marót Sándor emlékezik meg a lap hatvanéves jubileumáról: „…Ma a Nagyvárad 60. évének fordulóján úgy érezzük, hogy lelkiismeretünk tiszta. Ami véges erőinkből tellett, azt odaadtuk mindnyájan, az itt élő magyar kisebbség szolgálatára. Jobb sorsáért, lelki és anyagi javáért, kultúránk, nyelvünk, iskolánk, egyházaink, szellemi közösségünk védelmében. Bevalljuk, sokat, talán nagyon is sokat nem tudtunk elvégezni a reánk parancsoló feladatokból… Szegényen jutottunk el idáig, és mégis úgy érezzük, hogy mindennél gazdagabbak vagyunk, mert érezzük, bírjuk az elkonfiskálhatatlan kincset: a közönség bizalmát…”
1934. január 27-étől Szabadságra kénytelen változtatni elnevezését, alatta zárójelben beírva: (volt Nagyvárad). A változást beharangozó vezércikkben, amelynek címe: „A régi »Szabadság«-tól az új »Szabadság«-ig”, tájékoztatja az olvasókat a helyzetről. Ebből idézünk: „…A régi Szabadság elmerült, beleolvadt a régi Nagyváradba, és íme most a régi »Nagyvárad«-ból újul meg az új »Szabadság«.”
1936 végén egy, a sajtóproblémát összegző elemző cikket közöl Urna és Kalamáris címmel, amelyben az eltelt időszak során a sajtó által vállalt szerepet veszi górcső alá. Ebben miután megállapítja, hogy a kisebbségi sajtó „magyar életünk létkérdéseit állandóan figyelő szerepében szinte a szív és az agy betöltésére volna hivatott”, elemzi az időszak kezdetétől a sajtó alakulását: „…Hozzájárult a sajtó megerősödéséhez az akkori idők mohó hír-éhsége. A közvetlen budapesti sajtó-értesülések elzárulása a nagyváradi magyar olvasó közönségünket elemi erővel utalta a kisebbségi sajtóra, mely ezekben az időkben így tényleg megerősödött, úgy anyagiakban, mint tekintélyében.
E vezető helyzetében a transylván magyar újságírás valóban irányított. Tudott védeni közérdekeket. Tudott purifikálni, tudott életre való eszméket tevékenyen hinteni a köztudatban, s tekintélyére mi sem jellemzőbb, mint, hogy a magyarság politikai szervét, a pártot is ő teremtette meg alapjában! A szerkesztői szék és közírói kalamáris a kisebbségi életben súlyosabban nyomott latban, mint a kisebbségi szavazatokkal telt választási urna vagy parlamenti mandátumok.”
A kezdeti szakasz utáni változásokat is szemlélteti a cikk: „… Mesterségünkön kívülálló pártférfiak kezdtek eleinte konkurálni a hivatásbeli sajtóval, kezdték meg a kihatásaiban sorvasztó sajtódömpinget, amit később a krajcáros lapok üzleti eláradása követett, s a lapok köré sűrűsödő felekezeti tagozódás koronázott meg.” A továbbiakban ismerteti, hogy ez a helyzet az egységes gondolkodásmód szétfoszlásához és a sajtó labilis helyzetéhez vezetett. Arra a kérdésre, hogy meddig tarthat a sajtónak ez a lealkonyodása, a következő választ adja: „Hisszük, hogy nem túlságosan soká a transylván magyar kisebbség szétszakadt részei, éppúgy mint a hatalom, be fogják látni, hogy a sajtó tekintélyére igenis szükség van. Mert egy a presztízsében két vállra fektetett sajtó nem lehet eredményes ügyvivője becsületes kisebbségi érdekeknek.”
1938-tól a főszerkesztő és igazgató Hegedűs Nándor mellett a felelős szerkesztői funkciót Katona Béla tölti be. A lapok egyfajta uniformizálódása megy végbe, ami nemcsak nagyváradi jelenség.
Összegezve kihangsúlyozhatjuk, hogy a Nagyvárad, majd pedig a Szabadság jelentős színfoltja volt az erdélyi és partiumi újságírásnak. 1940-ben 70. évfolyamában a térség egyik legrégibb napilapja volt, és az egész időszakban helyt tudott állni. Nagy hagyományaira építve becsülettel szolgálta a város és környezete hírekkel való ellátását. Tartalmilag és minőségileg azonban nem tudott megmaradni országos szinten is vezető lapként, és nem tudott versenyezni a más városokban kedvezőbb talajra lelt hírlapokkal.
A város másik nagy jelentőségű napilapja a Nagyváradi Napló volt, amely 1919-ben a 22. évfolyamát érte el, és Fehér Dezső volt a felelős szerkesztője.
Az újság fontos kérdésköre volt a sajtó fejlődése és helyzete. Beszámol arról is, hogy a sajtó általános, tétova állapota folytán tartalmilag lesoványodott. Felszínen tartotta a sajtó és a cenzúra kérdéskörét. „Tényleg nagyon furcsa, hogy a kisebbségekhez tartozó laptársaink Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Brassóban, Temesváron, sőt Bukarestben is tetszésük szerint szidalmazhatnak, míg Nagyváradon nem adhatnak kifejezést a véleményüknek” – írja.
Valóban a bukaresti, kolozsvári és más városbeli újságok Bihar megyét és Nagyváradot sötéten mutatták be, mivel gyakran közöltek írásokat az ott véka alá rejtett visszaélésekről, illetve törvénytelenségekről. De nemcsak ezek a lapok igyekeztek kihasználni a béklyóba kötött váradi sajtó, valamint a város sanyarú sorsát, hanem az ideözönlő sajtó-ügynökök is, akik ellen felszólalnak a helyi újságírók.
Még abban az évben egy nagy horderejű vezércikk jelent meg, amely az erős centralizálás ellenére is néhány figyelemre méltó gondolatot közöl. Miután a cikkíró megállapítja, hogy az ostromállapot és a cenzúra megakadályozza a szabad szó elhangzását, rátér a helyzetelemzésre, amelyben a következőket írja: „…Ez a mai romániai magyar sajtó az itt ezer éve élő és xxx (a cenzúra által kitörölve) magyarságnak bibliája, egyetemes művelődési könyvtára, parlamentje, művészete, a fórumon egyetlen védője és összetartója… Ahogy bánnak ezzel a sajtóval, úgy bántak a magyarsággal magával, amilyen érzelmeket váltottak ki ebből a sajtóból, olyan kollektív érzése van a romániai magyar nyelvű állampolgárnak… Mert ez a sajtó… a magyarság lelke, belső és külső mozgalmainak hű szeizmográfja…”
1928-ban a lap érdekközösségbe lép a Nagyvárad napilappal.
A lap a régi hagyományokat folytatva élesen felszólal Nagyvárad fejlődésének visszatartása ellen. Fehér Dezső vezércikkben tárgyalja az új közigazgatási törvényt, amelynek ítélete: Várad maradjon, Bukarest haladjon! Ez a többi megrekedt erdélyi városra is érvényes helyzet Nagyváradon, ahol a legnagyobb volt a különbség a háború előtti fejlődés és az utána következett visszaesés között, különösen nagy felháborodást váltott ki. A szerző a cikkben szemléletesen ábrázolja a város akkori helyzetét: „…Nem látják vagy nem akarják látni, hogy tizenhárom év óta hogy sorvadt, hogy pusztult el minden ebben a valaha virágzó épülő szépülő Nagyváradon. Nem látják, hogy tizenhárom év alatt alig emeltek új középületet Nagyváradon, de lefoglalták a régieket állami intézmények részére. Nem látják, hogy tizenhárom év óta alig kövezték, aszfaltozták a váradi, ma-holnap járhatatlan utcákat. A sártenger miatt megközelíthetetlen külvárosról és telepekről nem is szólva. A villamosmű leromlott, a városi vasút forgalma lecsökkent. Pusztul, vész, sorvad minden Nagyváradon.” A cikk befejezésében élesen elítéli a központosítást.: „…Nemcsak Nagyváradot, de az ország harmóniáját is veszélyeztetik a centrális politika meggondolatlan diktátorai, akik kiadták most ezt az esze-veszett jelszót, hogy Várad maradjon, Bukarest haladjon.” Majd felháborodottan megállapítja: „…Jogunk van az élethez nekünk váradiaknak is.”
1934 januárjától csak Napló elnevezéssel folytatja a megjelenését 37. évfolyamában. A főszerkesztő továbbra is Fehér Dezső, a felelős szerkesztő pedig Kunda Andor. A szerkesztési stílus nem változik. A lap iránya továbbra is radikális progresszív.
1935. február után az elhunyt Fehér Dezső neve felkerül a fejlécre mint alapító, a felelős szerkesztő pedig dr. Böszörményi Andor lett. 1938-ban már minden románul is megjelenik a fejlécen.
1938-ban a Napló felelős igazgatója is Hegedűs Nándor lesz, a felelős szerkesztő pedig Marót Sándor. Ebben az időszakban a két lap tartalma is hasonló. Természetesen a lapok életét nem lehet elkülöníteni a politikai eseményektől. 1940 nyarán a fenyegető papírhiány miatt a nagyváradi lapok korlátozzák terjedelmüket, és a tartalom mind jobban tükrözi a nehezedő időket. A Nagyváradi Napló majd Napló, ha nem is tudta folytatni a háború előtti élénk és friss jellegét, progresszív hangvétele és jó újságírói által szakaszunkban is a jelentősebb napilapok egyike.
A napilapok szempontjából jól ellátott Nagyváradon a két hosszabb megjelenésű lapon kívül még volt jó néhány kezdeményezés. Így 1935-ben a 4. évfolyamában járó Erdélyi Lapok. Ez volt az egyetlen keresztény magyar politikai napilap, melynek főszerkesztője Paál Árpád, főmunkatársa pedig Gyárfás Elemér volt. A kolozsvári szerkesztő Sulyok István volt. Ezeken kívül megjelent az Erdélyi Néplap Bélteky László szerkesztésében, az Erdélyi Magyarság Kádár Miklós szerkesztésében, a Marton Manó alapította „Estilap”, melynek szerkesztője Marton István és a Friss Újság, amely már a 36. évfolyamában lévő olcsó politikai napilap volt, s melynek felelős szerkesztője Pásztor Ede. Ezek helyi, illetve területi lapok voltak, viszont akadt Nagyváradon néhány olyan lapalapítás is, amely országos jellegre tört. Ilyen volt az 1932 áprilisa és 1933 júliusa között létezett Erdélyi Magyar Szó. Ez a Nagyváradon megjelenő országos magyar napilap folytatta azt a hagyományt, amit előtte az 1929 és 1932 között megjelenő Magyar Szó mélyített el. Mint irodalmi, művészeti és társadalmi lap, ez is országos jellegű volt, felelős szerkesztője Ötvös Béla, majd Zágoni Dezső lett. A lapnak aradi és kolozsvári szerkesztői is voltak. Néhány cikkében az újságírók helyzetével is foglalkozik. Ebben leírja: „Nincs ma szebb hivatás erdélyi magyar újságírásnál! Megállni a hömpölygő keserűséggel szemben, letörölni a sírók könnyeit, bizodalmat önteni a fej és vagyon vesztett magyarság lelkébe, álljt kiáltani a kétségbeesés útjára sodródott embertömegnek! Egy szál tollal, fehér papíron az igazságért!
Nem törődni azzal, hogy ez az igazság fáj másoknak! Vállalni az igazság kimondásával járó ezernyi veszély minden borzalmát…”
A lap a 3. évfolyamában belefárad a heroikus küzdelembe, és elköszönő cikkében még egyszer kifejezi hitvallását: „…Magyar életet akarunk magyar sorsunkban és megvédjük jogainkat mindenkivel szemben, aki bele akar tiporni a szűkmarokkal mért kisebbségi osztályrész fekete kenyerébe.”
Mint említettük, lényegében ennek a lapnak, valamint az országos lapra való váradi törekvéseknek is folytatója az Erdélyi Magyar Szó, amelyet Árvay Árpád szerkesztett. Beköszöntő cikkében reményét fejezi ki, hogy a hallgatás ideje alatt senki sem feledte el azt a missziót, amelyet elődje, a Magyar Szó teljesített. Ezután tisztázza a lap programját és irányát. Ebből idézünk: „A magyarság erejét a feltétlen egységben látjuk, és ezen egység érdekében mindig és mindenkinek szolgálatára állunk. Nem ismerünk felekezeti, társadalmi és osztálykülönbséget, nem tántoríthat el bennünket a jelszavaknak minden mesteri kihasználása; mi tudjuk és érezzük, hogy a magyarság éppen a mai nehéz és küzdelmes időkben megérzi és megérti az egymásra utaltság életbevágóan fontos voltát és tudja mi a kötelessége.”
Bár mindent megtesz az előfizetők megnyerésére, mégis 1933 júliusában kénytelen beszüntetni megjelenését. Az áldemokráciát ostorozó, kormánykritikus hangvételű cikkei miatt jelentős állomása volt a váradi újságírásnak.
Nagyvárad a többi laptípus tekintetében is elért eredményeket.
Ha az első időszakot vesszük figyelembe, feltűnik, hogy a váradi újságírás már 1919-ben is megfogyatkozott, és magas a megszűnési arány. A veszteségek ellenére is kialakul azonban új lapalapításokkal, valamint átcsoportosításokkal egy jelentős sajtóhálózat.
1935-ben Nagyváradon 23 lap jelent meg, ami némi előrelépést mutat, de Kolozsvárhoz és Temesvárhoz képest erősen elmarad. 1935 után már kevés érdemleges változás történik a váradi sajtó felépítésében.
Ha az egész 1919 és 1940 közötti periódust taglaljuk, akkor Nagyvárad a napilapok területén (31) a második Kolozsvár után, míg az összes sajtóterméket tekintve 147-tel a harmadik Kolozsvár és Temesvár után. Tehát Nagyvárad sajtóellátottsága csak enyhén gyengült.
A laptípusok nagy része – ha rövidebb ideig is – megtalálható, viszont egy-egy fajta eléggé szegényesen jelentkezik. A fejlett napisajtó mellett a legnagyobb szerepet a vallási, valamint a riportlapok játszották. A legtöbb lap helyi jelentőségű, de állandó maradt – főleg a háború előtti hagyományokra épülve – az országos terjesztésű lapok irányába mutató tendencia.
A nagyváradi sajtó társadalmi és művelődési szerepe a nagyon megnehezedett körülmények ellenére is hatalmas volt, ugyan nem tudta megtartani a háború előtti országos élvonalba tartozó színvonalát, de tartalmilag aránylag gazdag maradt és becsülettel igyekezett ellátni a megszaporodott feladatokat.
Folytatva a haladó hagyományokat, a nagyváradi sajtó becsülettel helytállt s hozzájárult a helyi magyar közösség önismeretének fejlesztéséhez, öntudatának megtartásához.