NAPÚT 2007/5., 63. oldal
Tartalom
Füzesi Magda
Vihar után • Alulnézetből
Szilágyi Ákos
Párkák Háza
Falusi Márton
Halottaink élőinek
„Meghaltál hát, anyám, s ettől könnyebb a lelkem.”
(Alain Bosquet)
Nem mersz hiányozni hetek óta,
azt se tudom, hogyan képzeljelek el:
mezítlenül, arányaidban, kilóra,
ágyba hozván hajnalt markolsz, letepersz?
Szidsz: most ne beléd bolondítsam a betűt.
Ne félj, ki él, annál nincsen hibátlanabb!
Nagyanyád már minden holttal összefeküdt,
most se bánom, akkor nagyon kívántalak.
Fájhatott volna épp ugyanaz, mi neked,
de hisz olyan rosszul áll a fekete!
Több vasíz a vérben, tragikus színezet,
ki-kit cserben hagy majd hitvány kis szerepe.
Hősszerelmes én, gyászoló unoka te,
se hold, se nap, se csillag: három méret közt.
Elhúzódsz tőlem, úgy kérlelsz: ne, ne, ma ne,
mégis ráparancsolsz bűneimre: vetkőzz!
Más leissza magát, le, a sárga földig –
rohannom kell, sokat késett a nőgyógyász.
Fölemberesedett Égink nem kötődik,
egyikünknek sincs, nem is volt köze hozzá.
Szíveden a gyász birkabőrét kicserzik,
gyűrik, hasogatják: halj egy szemhunyásnyit!
Parkolószint alá engednek valakit,
mikor beveszed az esemény utánit.
Máshol megkönnyebbülnek az itt maradók,
nemzedék ruházkodhat halotti inggel. –
Megtöri a percet, utolsó falatot,
kit a szíve visz el, visz magával mindent.
Elvágódik a világos konyhakövön,
fényfolt banánhéján, rádcsúszik az árnya,
tiéd az enyémre, de én kikerülöm:
egyenként vagyunk – szabadság miatt árva.