NAPÚT 2007/7., 142–147. oldal
Tartalom
Szabó Mónika
Dolná zem
Maruzsné Sebó Katalin
Závadai szószedet
1 Autori a ich svety, Vydavateľstvo Matice slovenskej, Martin, 2006.
2 Dejiny slovenskej literatúry III., Literárne informačné centrum, Bratislava, 2006.
3 Cesty slovenskej literatúry druhou polovicou XX. storočia
4 A hivatkozott könyv 472-475. oldalán olvasható.
5 Magyar fordításban az Élet és Irodalom 2007. július 20, 29. számában, a 28. oldalon láttak napvilágot.
6 Eredetileg a Der Tagesspielben jelent meg 2006. december 12-én.
Rekviem a magyarországi szlovák irodalomért
avagy (pontosabban): bánkódás a magyarországi szlovák irodalom sorsán
A múlt év vége felé a Szlovák Köztársaság nagykövetének, Juraj Migašnak és a Ľudové noviny akkori főszerkesztőjének a kezdeményezésére a magyarországi szlovák írók és más tollforgatók ismét ugyanazt a levegőt lélegezték be azon a találkozón, amelyet egy számukra semleges helyen, a nagykövet rezidenciáján rendeztek számukra. Szinte mindenki ott volt, aki írónak vallja magát. Megjegyzendő azonban, hogy a találkozóhoz nem a magyarországi szlovák irodalom belső szükségletei adták az indíttatást. Az ösztönzés (miként korábban már máskor is) Szlovákiából érkezett. A Matica slovenská turócszentmártoni (Martin) kiadója bemutatta a közönségnek új publikációit, mindenekelőtt Viliam Marčok professzor Szerzők és világaik1 című kötetét, amely a szlovák irodalom új olvasatáról szóló tanulmányokat tartalmaz, továbbá a Szlovák irodalom története III. kötetének második, bővített kiadását2 (A szlovák irodalom útjai a XX. század második felében3), egy Marčok professzor által irányított szerzői kollektíva munkáját. Ez a kompendium fokozott érdeklődést kelthetett volna a magyarországi szlovák szerzőkben – sőt ki is kellett volna váltania ezt az érdeklődést. A szóban forgó irodalomtörténeti mű szerzői ugyanis egészként tekintenek a szlovák irodalomra, melynek keretébe nagy szakértelemmel a Szlovákia területén kívül született (és születő) szlovák irodalmi produkciót is beillesztették, következésképp 8 (nyolc) olyan bekezdés is található benne, amely a magyarországi szlovákok irodalmával foglalkozik. A Magyarországi szlovákok irodalma címet viselő, Michal Babiak docens által jegyzett szövegrész a könyv tizedik, Földijeink irodalma (1945–2000) című fejezetében kapott helyet. Az említett budapesti találkozón a megjelent szlovák szerzők közül senki sem nyilvánított véleményt a könyvről, illetve az említett fejezetről, ami nem csoda, hiszen a művet még nem kapták kézhez. Csakhogy majdnem egy év telt el már azóta, de még mindig nem volt szerencsénk olyan magyarországi szlovák irodalmárhoz, aki ebbe a terjedelmes könyvbe beleolvasott volna. Ha elgondolkodunk efölött, a tényt megdöbbentőnek találjuk. Fölösleges azonban a kezünket tördelni emiatt. Az az igazság, hogy ha egy itteni, immár öregedő szlovák nincs pénze az orvosságaira, akkor bajosan jutna neki könyvre. De van egy másik igazság is: a magyarországi szlovák szerzők ritkán olvassák (vagy egyáltalán nem olvassák) kollégáik munkáit. (Szó ami szó, az elmúlt másfél évtizedben a Magyarországon könyvalakban megjelent szlovák mű ritka volt, mint a sáfrány; a szlovákiai termésről pedig az ittenieknek nincs áttekintésük.) Mindazonáltal nehezen hihető, hogy ne olvasnák el azt, ami rájuk vonatkozik, hogy ne érdekelné őket, ki mit gondol róluk s hol jelölték ki a helyüket az irodalmi hierarchián belül. Ilyen körülmények között azon sem lehet csodálkozni, hogy a Michal Babiak tollából származó fejezet4 semmiféle polemikus visszhangot nem váltott ki. Igaz, ennek egyfelől semmiféle oka nincs, mert valóban empátiával megírt, ugyanakkor objektív és gazdag tényanyagot tartalmazó, tömör enciklopédiai címszót olvashatunk. A szövegből és a megfogalmazásmódból egyértelműen az következik, hogy a fejezet szerzője nem csupán saját autentikus ismereteire támaszkodott, hanem a magyarországi szlovák irodalmat meghitt közelségből ismerő szakemberek, pl. Peter Andruška és Katarína Maruzsová-Šebová megállapításait és elemzéseit is figyelembe vette. Az említett fejezet leghosszabb, hetedik bekezdése azonban vitára késztet. Ez a szövegrész – eufemisztikusan fogalmazva – nem a legjobb bizonyítvány a magyarországi szlovák szerzők, s főleg a prózaírók számára. „A magyarországi szlovák próza Závada Pál (és nem Pavol! – K. W.) Jadviga párnája című, rendkívül sikeres, de már magyarul írt regényének köszönhetően ért el új minőségi szintet (1997; a Jadvigin vankúšik címet viselő szlovák fordítás 1999-ben látott napvilágot. Závada Pál palimpszesztushoz hasonlatos posztmodern prózája a professzionális szempontból jól megoldott művek közé tartozik, s implicit módon többféle olvasat lehetőségét kínálja. Ezen a skálán helyezhető el az a minősítő megjelölés és besorolás, hogy szlovák regényről van szó. Csakhogy az az igazság, hogy ha Závada Pál regényét Deák Renáta annak idején nem fordította volna le szlovákra, a szlovák irodalomkritika nyilván nem is vett volna róla tudomást, mert a szlovák irodalomkritikusok és tudósok abszolút többsége nem olvas magyarul. (És miért is olvasna? Pedig, miként az említett példa is mutatja, ez nem volna kárukra.) A szerző felvállalja szlovák származását, amit az is tanúsít, hogy nem választott írói álnevet, illetve nem magyarosította a családnevét, megőrizte az eredetit. A lényeg azonban az, hogy – más lehetősége nem lévén – magyar kulturális, társadalmi és gazdasági környezetben szocializálódott. Szlovák témát és motívumokat tartalmazó regénye a huszadik század végének posztmodern magyar irodalmához tartozik, annak az emblematikus alkotása. Ezen túl pedig a magyar és a szlovák, esetleg a cseh nyelvi közeg kivételével a szlovák téma már nem játszik domináns szerepet, ahogy azt a német fordítást taglaló számos recenzió is bizonyítja.5 Nem véletlen, hogy a feltehetően művelt német recenzensek nem is sejtették, hova helyezte az író Közép-Európán belül a maga szociográfiai hitelességű történetét, amely „egy kis faluban, a Szlovákiával határos szülőföldön játszódik az 1915-ös év tájékán”.6 Ami a távolabbi múlthoz tartozik a regényben, azt a szlovák és a magyar olvasó szlovák jellegűként érzékeli, a közelmúlthoz és a jelenkorhoz tartozó dolgok viszont magyar jellegűek. Závada Pál posztmodern szövege úgy is olvasható (értemezhető), mint egy rekviem az alföldi szlovákokért. Vitathatatlan, hogy művészi hitelesség szempontjából ez a legsikerültebb kép, amely a magyar társadalmi és kulturális környezet által asszimilált tipikus szlovák enkláve fokozatos eltűnését ábrázolja. Sajnos nem szlovák, hanem egy már asszimilálódott magyar szerző írta. Závada Pál esetében azonban nem az asszimiláció, hanem a kultúravesztés folyamata a döntő, amely új irodalmi (dokumentációs és művészi) értéket hozott a felszínre a domináns magyar nyelven belül. A szerző nem csupán alkalmazkodott ehhez a nyelvhez, de el is sajátította. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy tudatát a magyar identitás határozza meg, s a szlovák identitás már csak a tudatalattijában van jelen. A magyar irodalom történetében ez a jelenség korántsem ismeretlen, de nem szenteltek s ma sem szentelnek neki kellő figyelmet. A kérdés Mikszáth Kálmán esetében személyes állásfoglalásait is érinti. Amikor beérkezett íróként már a magyar parlament képviselője volt, a legcsekélyebb célzást is visszautasította, amely valamiféle szlovák identitást tulajdonított volna neki. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy származása, a kiemelkedése hátteréül szolgáló etnikai és társadalmi közeg okán Mikszáth Kálmán irodalmi műve egy kultúravesztési folyamat eredménye, bár alighanem épp e folyamatnak köszönhetően tökéletesítette magát mindmáig időszerű íróvá, s nem csupán magyar, de legalábbis közép-európai mesterré, akiről feltehető, hogy szlovákra fordítva hatásosabban szólítja meg a szlovák olvasókat, mint szlovák kortársa, Svetozár Hurban Vajanský. (Nem csupán ugyanabban az évben, de ugyanazon a napon is születtek.) Mikszáth ún. felföldi kisprózáinak és regényeinek jelentős többsége a történelmi Magyarország szlovák közegében játszódik, mi több, a szlovák nyelvet használják bennük. Utóbbit azok a kifejezések és idézetek is jelzik, amelyeket a szerző a magyarul írt szövegbe beillesztett. (Závada Pál is hasonló eljárást választott.) Ezt látjuk például a Lohinai fű című, 1885-ből származó hosszabb elbeszélésben: az egyszerű nép kizárólag szlovákul beszél, ír és olvas, más nyelvet nem tanultak a kántoruktól, így aztán Mikszáth magyarul előadott történetében a megyei urak csak szlovákul tudnak a nép képviselőivel beszélni. Paradox helyzet tanúivá válunk: Mikszáth autentikus szerzői szövege magyar nyelvű, a történet autentikus nyelve azonban a szlovák, utóbbit viszont csak bizonyos eltérésekkel lehet konkretizálni a szlovák fordításban. Ilyen alapon azonban Mikszáth végül nem került be a szlovák irodalom történetébe. Závada Pál Jadviga párnája című alkotása hasonló folyamaton ment át, de Mikszáth Kálmántól eltérően származása végül helyet biztosított a szerzőnek a Szlovák irodalom története 1945-2000 c. könyv határon túli tollforgatókkal foglalkozó részében.
A továbbiakban hagyjuk figyelmen kívül a kérdést, hogy Závada Pál említett regénye joggal vagy indokolatlanul kapott-e helyet a legújabbkori (és határon túli) szlovák irodalom történetében. Tény viszont, hogy az 1989. évi társadalmi változások után kiadott könyvek sorában ez az egyetlen olyan mű, amely Michal Babiak (előtte pedig Peter Andruška) okfejtése szerint a jelenkori magyarországi szlovák irodalmat reprezentálja. Hogyha Michal Babiak nem foglalkozna a művel, voltaképpen nem volna miről írnia. Miközben Szlovákiában az említett társadalmi változások után az emigrációban született könyvek mérsékelt fellendülést kiváltó megjelenése színesítette a megjelenésig eljutott szlovák irodalmi művek palettáját, az derült ki, hogy a magyarországi szlovák írók fiókjai teljesen üresek voltak. Hihetetlennek tűnik, de cáfolhatatlan igazság, hogy a magyarországi szlovák irodalom akkor jutott a fejlődését illetően különböző biztosítékokhoz, amikor a totalitárius társadalom már minden eresztékében recsegett-ropogott (Peter Andruška). Meg kell jegyeznünk azonban, hogy képtelen volt olyan intézményi bázis kiépítésére, amely az új körülmények között átalakulhatott volna. Rövidesen kiderült, hogy ez a körülmény a végzetesnél is súlyosabb volt. Amikor a totalitárius rendszer korlátozásai végérvényesen megszűntek, a magyarországi szlovák irodalom újfent elveszítette fejlődésének biztosítékait, s irányultsága se volt már. Beigazolódott azoknak a szavaknak az érvényessége, amelyek a Rekviem a magyarországi szlovák irodalomért (1) című eszmefuttatásban olvashatók: „A magyarországi szlovák irodalom elhalóban van, mert nem születik semmi.” Szigorú megállapítás, s meglehet, némileg általánosító: az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy s más mégiscsak megjelent. A szlovák irodalom kiszáradóban lévő tavába Juraj Dolnozemský dob rendszeresen egy-egy követ: az elmúlt két évtizedben öt verseskötetet adott közre, ami az itteni feltételek között egyedülálló teljesítménynek számít. A próza területén Michal Hrivnák igyekszik hullámokat kelteni (Periférián [Na periférii], 2005; Corpus delicti, 2006, eddig mindkettő csak a Ľudové noviny c. hetilapban látott napvilágot). Ildika Fúziková-Klausová novelláskötettel jelentkezett (Van hely a szívemben [Mám miesto v srdci]), Gregor Papuček pedig – fiával együtt – verseket publikál, de Pilisszentkeresztről (szlovák nevén: Mlynky) is értékes, a tényirodalmat gazdagító művet adott ki. Mindez azonban nem egyéb, mint a költözésre készülő fecskék kora őszi csicsergése: a kiürített irodalmi terrénum néptelen maradt (és marad).
Hogyha az irodalomtörténet új irányzatai megkérdőjelezik a „klasszikus” irodalomtörténet értelmét, mivel a választott narratíva alapján minden alkalommal egy bizonyos fikciónak megfelelően rendezik el az irodalmi tényeket, s voltaképpen így kerekedik ki az irodalom története, akkor a magyarországi szlovák irodalom esetében ilyen alternatíva se kínálkozik. Fokozatosan és szó szerint fikcióvá lesz, ez esetben pedig a története valóban nem lelkesítő. Ha tehát nem lehet megírni a jelenkori magyarországi szlovák irodalom történetét, akkor helyénvaló lehet afölött töprengeni és arról írni, miért nem írható meg ez a történet, s a helyzet miért olyan, amilyen. Hogyha egy társadalmon belül elhalóban van az irodalom, akkor a jelenségnek bizonyára mélyebb gyökerei vannak, illetve a gyökereknek nincs miben gyökerezniük.
Próbáljuk meg tehát föltenni a kérdést: mi hiányzik a magyarországi szlovák íróknak? Válaszunk példásan tömör lehet: minden. Ezzel persze sokat mondtunk el, s ugyanakkor semmit sem. Váltsuk aprópénzre a választ: hiányzik az intézményi alap a hozzá tartozó pénzeszközökkel, az olvasói tábor, a magyarországi és szlovákiai oktatásügyi és közigazgatási intézmények érdeklődése (helyette érdektelenség tapasztalható, csak a magára maradt Matica slovenská jelent kivételt), és a sort még folytathatnánk. Ezek volnának tehát a szóban forgó irodalom létének és történetének az objektív feltételei. Bizonyos, hogy nincs minden rendben körülöttük (vagy semmi sincs rendben), nem éppen kedvezőek az irodalom fejlődése szempontjából. De haladjunk tovább: hogy állunk a szubjektív adottságokkal? Nem abban van a hiba, hogy a magyarországi szlovák irodalom képtelen megszólítani az itteni szlovákokat (ha egyáltalán még azok), s végképp nincs mondandója a szlovákiai szlovákok számára, mert tulajdonképpen nincs mivel hozzájuk fordulnia. Ezen a nyomvonalon tovább léphetünk: a témában, avagy a retorikában van a hiba? Valószínűleg mindkettőben, mégpedig annak ellenére, hogy a magyarországi szlovákok külső és belső élményvilága semmivel sem szegényebb, mint a közép-európai térség többi lakójáé – B. Valkán Zoltán nemrég közreadott naplójegyzetei és kisprózái s Michal Hrivnák fentebb említett prózai művei is erről tanúskodnak. Kiindulópontként, pro domo, tegyük fel az alábbi kérdést: nem abban a problémában rejlik a bajok gyökere, amelyet a tótkomlósi születésű Závada Pál úgy oldott meg, hogy magyarul írt az alföldi szlovák világról, Mikszáth pedig ugyanígy a szlovák Felföldről? Végül is Michal Hrivnák Corpus delicti című, 1956 őszének lázas eseményeit felidéző prózája (a szerző akkor épp főiskolás volt Szegeden) csak az ő képzeletében játszódik le szlovákul, a konkrét alaptörténet nyelve a magyar. A magyarországi szlovák irodalom magának okozott kárt azzal, hogy se a magyar irodalom mikszáthi szlovák hagyományával, se önmaga alapvető egzisztenciális kérdéseivel nem rendezte a viszonyát. Jegyezzük meg egyúttal azt is, hogy asszimilált, magyar környezetben szeretne életlehetőséghez jutni, márpedig ez a környezet valóban csak papíron vesz tudomást a nemzeti kisebbségekről, miközben önmagát azzal áltatja, hogy Közép-Európa legjobb nemzetiségi politikájának a kivitelezője. Úgy gondolom, ezzel az önáltatással szakítani kell. A magyarországi szlovákok a szimulált nemzetiség helyzetében élnek, s nem csupán, sőt nem is elsősorban a saját hibájukból és akaratukból. Magyarországon ugyanis elsősorban a magyar ember a fontos, mégpedig ha a szomszédos országokkal közös, még létező, de lassan már képzeletbelivé váló határokon túl él. A szimuláció azonban nem ösztönzi a szimuláció nélküli művészet és irodalom létrejöttét, ellenben megerősíti az önáltatást. Az önáltatást csak szavak, szövegek, a magyarországi szlovák írók művei tudnák megrendíteni. Mi azonban még a történelmi Magyarország idejéből ismerünk egy mondást: „Akinek a kenyerét eszed, annak a nyelvén beszélj!” – s ezzel a kör bezárul, mert a kisebbségi szerző nem mondhatja el magáról, hogy valóban független, miközben a többségi nemzet pénzével fizet mindenért. Végső soron más dolgokban sem kell önmagunknak hazudnunk, hogyha ismerjük magunkat. Bizonyos, hogy a magyarországi szlovákok többet esznek, mint amennyit olvasnak. Ennek bizonyítékaként szolgálhatnak az egyetlen magyarországi szlovák hetilapból a Ľudové novinyból véletlenszerűen kimásolt, kolbász-, pörkölt-, fánk-, galuska- vagy lángosfesztivált hirdető címek – a sor folytatható, a képzelet határtalan, s akkor még nem is szóltunk az italokról, miközben nem a zsendicére és a savóra gondolunk. Jellegzetes szlovák eledel akad bőven, az év minden napjára jut belőlük, itteni szlovák szerző könyvéből azonban valamely évenkénti ünnepségre is alig kerül egy. De hát tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára. A néprajzi és gasztronómiai hagyományok ápolása azonban legfeljebb a testsúly növekedésének a reményét őrzi meg. A nagyobb testtömeg pedig ismét csak a földre húz bennünket: inkább a mulandóság, mintsem a halhatatlanság felé. Hozzá kell tehát készülnünk a magyarországi szlovák irodalomért szóló rekviem megírásához? De ki fogja megírni, hogyha a magyarországi szlovák író is az enyészeté lesz? Az öregek lassan már életük befejezéséhez közelednek, fiatalok pedig különös módon (avagy inkább törvényszerűen) sehonnan sem kerülnek elő. Mostanában az ember valóban csak szomorúságot érezhet – ha nem is a magyarországi szlovák irodalomtörténet, de ezen irodalom sorsának alakulása miatt.
Karol Wlachovský
(G. Kovács László fordítása)