NAPÚT 2007/8., 77–80. oldal
Tartalom
Batthyány Bálint
„Krumplinemzetség”
Nagámi
szobrai
Wehner Tibor
A tér korrekt manipulátora
Turczi István
Mono logos
Nem tudok semmit,
s ha tudok is,
nem érzek semmit,
s ha érzek is,
nem emlékszem semmire,
csak az előttem álló útra,
a vér árnyékából kilépő holnapokra,
gyertyák sistergő jajszavára,
a könyvek fölé hajló fiú-királyra,
a befagyott tavon átkelő hajnalokra,
mocsarak bűzére, források melegére,
egy kolostor keserves köveire,
szép szobor vállán fekete madárra,
egy meg nem született gyermek hívására,
a tér nélküli súly ígéretére,
és a nevemre, amit ettől a tájtól kaptam.
Nem emlékszem semmire,
csak arra, hogy nem tudok
és nem érzek semmit.
Memento
(A tatai zsidók utolsó útja a vasútállomásra)
E nemzetségből csak egy fénykép marad”
Mordechay Avi-Shaul
(Petri György ford.)
Emlékezzél!
Akár a rongyos ködhegyek a foszló virradatban,
némaság virágzik,
s elnyílik az utolsó utáni füstös pillanatban.
Két sorban vonulnak
felfelé a kaptatón; siet mind, mintha imára menne.
Mintha a síneken túl
szidur-lapok közt bújtatott remény teremne.
Hátrahagyott
kegytárgyaik fölött a reggeli nap kábán áthajol.
Üres a gyülekezet háza.
Szombat királynő, mondd, merre bujdosol?!
Kifosztva a táj is,
ábrázattalan, szürke massza ez a szép vidék.
Nem méri önmagát,
hisz többé már nem otthon: valahavolt menedék.
Nekik nem maradt
más, csak a lezárt szemhéj mögött izzó szégyen
és a kimondatlan szavak
értelmét egymástól elsáncoló tudat: íberleben!
Belzec, Treblinka,
Sobibor, Dachau, Chelmno és Oswiecim…
Imbolygó árnyak
a rettegés ködön és dallamon átszűrt éjein.
Kemencemélyi csend –
milliók sorsát jelölő rövidke héber szó: SOA.
Szín- és tetthelyek közt
korbácsként hajt előre, hogy többé soha, soha.
A bölcsek szerint
kilencszázhárom halált teremtett az úr,
Azután még egyet,
ha a mózesi nép újkori figyelme netán lazul.
A módszer velejét
listák, jegyzőkönyvek őrzik, fotók és fonográf.
Recsegő hangon szólt
a végső megoldáshoz illő Arierparagraph.
Hatvan év a hatmillióhoz…
Ha kérdeznéd, fiam, hogy kiért vagy ki ellen
porlad az Idő a tenyeremben
– nincs válasz; az emlékezet engesztelhetetlen.
De számláld meg őket,
mert egytől egyig mind megszámlálhatók.
Vedd számba őket,
kik emberként járták meg a nem-járhatót.
Tartsd számon őket:
a szív nem archívumban őrzött üres kartoték.
Kérd számon őket!
Kevés a két gyertya saját sorsodért…
Ha néha megroppan is
az irgalom száraz, gyönge ága,
csak így lesz létednek
újra gyökere, lombja, Magyarországa.
A távozó
A csönd egy hely a távozó szemében,
Törékenyebb, mint bármely faág,
Lombok közt rejtőzve rémületében
Eltűnik, úgy mutatja meg magát.
Rajzolatlan szavak világossága,
Ami ha belőle egyszer felragyog,
Megtudja, miért maradt árva.
Kőtömbön egy név: ő nem is én vagyok.
Megteremti akkor égi mását,
Ellensúlyozni, ha mást nem tehet,
Öröktől rendelt barangolását,
És kitölteni a hiány alkotta teret.
Ugyanaz volt, lesz, ami van.
Belülről égő, önmagányi fény.
Átlátszik, néha megcsillan,
Mint egy kavics az idő tenyerén.
Mars poetica
Dávid fiamnak
I
Családi legendárium
Minden kezdet kezdetleges. A családi legendárium
Tésáig lapoz vissza. Tésa: félig Tündérlak, félig táj-
jellegű pénznyelő. Lent az Ipoly, fent a Börzsöny,
nyaralóknak közelebbről palóc diznilend. Másként
az atyai nagyszülők egykor volt tényleg keserves
küzdelmeinek népmesei motívumokkal tarkított
emlékhelye. Innen már el lehet indulni. Felfelé,
például, egész a nadrágszíjtelek magaslati pontjáig,
ahonnan éjjel, mondhatni, szédítő az égi panoráma.
Magamban csillagterápiának neveztem el, olyan
elnevezős fajta vagyok, amikor esténként 10 óra,
vagyis a gyerek villanyoltása után megindultam a
kaptatón az öreg diófán túlra az eget bóklászni. Itt
jön be a legendárium. Ami arról szól, hogy egyszer
(de akkor biztosan) a villanyoltásban amúgy sem igen
fényeskedő 8 és fél (!) éves egyfiam egyanyja zajos
fürdőszobai vizitje alatt utánam settenkedett. Puha,
széles, óriásbébi-léptekkel, mint a rajzfilmekben. Ő
is, ő is. Kis karját az ég felé lendíti. Nevezném
szimbolikus pillanatnak, de itt még nem tartunk,
különben is hűvös van. Pokrócot rá, karomba fel,
összebújás. Mese indul. Csillagmozi, alámondással.
Előbb a Hold. Most akkor kifli vagy sarló? És mi az a
sarló? Olyan éles, hogy levágná a vörös macsi fejét?
Macska, Hold kivégezve. Átteszem a másik karomra.
Nehéz gyermek, jó húsban van, mióta van. „Kis vas-
gyúró”, mondaná Gizi néni, a valamirevaló szomszéd,
sőt mondja is, ha kell, ha nem. Ki húzza a Göncöl
szekerét? Rajta ül a Fiastyúk? Most akkor Göncöl
vagy Nagy Medve? Attól nagyon félnek a tyúkok.
Miért nem Sarokcsillag? Kik laknak rajta? Ha nem,
nem, de miért nem?! Beszívja a látványt, mintha
levegő volna. Közben zenei képzésben is részesül –
tücsök által homályosan. Türelmem próbája ez az
este, pedig rajongása tárgya, akár egy freskó,
mozdulatlan. Megvár minden kérdést, megvár minden
választ. Csodáltatja magát akár hajnalig. Meddig őrzi
meg a véletlen ezt a delejező tágasságot,
morfondírozom, miközben széles pályáin kering az éj
velünk. Érzem, hogy megremeg; fázik. Egyanyja
penge hangja jósolja a vészt, de ő nem tágít. Nem
fáznak a csillagok? Mikor utazunk oda? Mi lesz, ha
egyszer leesnek? És a bolygók, ugye, bolyognak? De
ha csak bolyonganak, miért nem az a nevük, hogy
bolyongó? Ha az ég ábrái mind összeszaladnak
tiltakozásul, az anyai szigor akkor is beparancsolt
volna minket. Másnap többszöri hízelkedés,
fogadkozások után nyáresti kalandunk megismételve.
Már fényév, műhold, Tejút, üstökösök; felsőbb
osztályba léphet. Nagyapjától hétvégén ajándékot
kap. Úgy forgatja le-föl a műanyag fedelű, sasszegre
fogatott, keménypapírra festett csillagtérképet, mint
aki az életével játszik.
