NAPÚT 2007/8., 92–95. oldal
Tartalom
Bereti Gábor
Engem az idő fogva tart • Tél, fekete szerelem • Már tudom
Csepregi János
Apokalipszis • Péntek óta fáj a fogam
Sütő Csaba András
Hűs
én nem tehetek róla, elönt ez a feeling
vállamon félve kapaszkodó féling
tartom én, a tökéletlen vállfa
a kongó, üres folyosókon,
honnan kétirányba találomra
nyílnak a zajforrasztó ajtók;
mint elzárt alkóv-
ban rizsszemet pergető
álmatlan törpék--- --- ---
és ki van zárva,
a(ki)2 van zárva:
lehet ágya, haszna, lakosztálya
ha a gangon döngő, szanaszét
szóródó léptek visszása
a lelket megzokaszasztja ---
mint egy lassú, rikoltássá
darvuló sámántánc
a verítéket felfogják a szorgos
szolgák; az évek és a ránc
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
bucsus cigányok jönnek így
a meztelen fényre
szemükkel vizslatva
söntésekbe toppanva
iramodván várostól városig
ünneptől ünnepig
tegnaptól szebbnapig
mégis bízva mindörökre:
holtomiglan, holtodig.
Már hiába is hess’getném,
fülemre másznak az éhes,
hintázó dal~lamok;
a társalgás, mit magammal
– ad absur-duma –
folytatok
szűköl(köd)ő vizslaként
kuss-had a testólban
(meszelt felirat, vagy talán olajfesték
Kutyukám! IMÁD – LAK
Én is tégedet. Marhára.)
közben árnyak jönnek-mennek
hanem jól van, igen jól,
jól van már, vége, vége, vége…
rávertünk hát ennek is az ülepére
a zongora hangja kísér (mittudoménkikit!)
Állítólag kezdődik a nyár.
– majd – majd – ha végül ráérkezem;
lesz sunshine, beach, dorbézolás,
addig színjáték, játékszín –
perfect night, (y)our time
szédeleginkább ilyetén alkalmak
zokniját felhúzva a présbefogott agy
„Itt mindenki mindenkinek köszön.”
Hát én is. Nem ismerek igazából
itt momentán senkit bár találkoztam
délelőtt? délután? kálmánkával
kvázi pertu lettem a büféssel
de igazából nem tudom mi a
bú és mi a bánat tart meg ittfelé
mert, persze, tudom, muszájból
a Nagy Vízhez vágyom, messze;
nézni az uszálytól
induló,
felfohász-
kodó huszárokat
térdig ülni benne, pacsálni a vizet,
(a rettenet sok-el sose fogy H2O-t)
nézni a kőzárások felett el, messze;
leszarni, hogy a másik part már nem
a miénk én nem ezért és éppen azért…
a víz miatt vagyok itt, ott s bárhol…
s most itt bent
az élesre fent fénykések
villanó képek
gyanánt vagdalják retinám
belül – interglaciális –
felrobban szembolygóm
s a barna majd sötétté alvad:
fekete – koromsötétté.
Vízparton szálfát
kortalan kézzel
indítok útnak
Vénektől Mohácsig
vagy kiköt a parton
s exkuzál majd
helyettem; a helyemben:
„Megjöttem, bocsánat, pardon.”
A révész legifjabb
fiaként révedek;
átszállítom csónakostul
a törékenyéren felnőtt,
óceánnáradó, szép keblű
lepkelelkeket.
Szégyen és kaláka
I.
lemegyek a hengerpartra
a hálómat kivetem
a hálómat a hálómat
(előre is) kivetem;
és nevetem a szörföst
a szél felé hajolót
ki a hullámok gálánt
lovagjának képzeli magát
holnap hajóra szállok
kicsiny csónakba s az árral
a lagúnák kertjét vizslatom bár
szemmel nehéz érteni a szagokat
fejjel előre nyitott szemmel
– mint a hal – a korállok és kagylók
közé úszik kezem és az igazgyöngyöt
odacsempészem hogy holnap újra megtaláljam
tüdőpréses szalontáncban lányos zavart
tengerárban
II.
és így megyünk, száguldva
végtelenbe nyúló ereszeken
elhajló erő;
ez a mi szavunk:
lelkünk
sava-borsa
hallgatja – hallatja
fényét, szép meredélyét
kihűlő, halódó csillagunk.
[MuLaTsÁg WeDDing anaCRONISTIC]
törpekastélyt szőttem éjjel
éjek édes karéját
és vártam hogy valaki
megkeni zsírral, ölelve…
öklelve, szegverekedve
mint a kéz nélkül lesujtó kalapács,
és a satupad pengett nyár délután
és elébem jött biciglivel: nagyapám.
Ő már meghalt.
És a kerékpárt
eztán már helyette is tekerem.
Mamutként a mamutokat
lábbusszal is, busszal is
valahogy-sehogy: de kergetem,
a pedált – hivatalból taposom
esőben szélben árnyékban
és sziporkázó, gerjedelmes,
sugaras, csápatív napokon.