NAPÚT 2007/8., 117–120. oldal
Tartalom
Sándor Zoltán
A zsilett útja
Saila Susiluoto
Öt mese Espoo-kertváros sorházairól
Antonio Tabucchi
Jegy a tengerben
Kedvesem,
azt hiszem, ennek a szigetnek az átmérője nem lehet több ötven kilométernél, legfeljebb. Van egy parti út, ami egészen körbejárja, gyakran meredeken a tenger fölé hajolva, máskor meg egész lent, a kopár parton, mely elhagyatott, kavicsos, só marta tamariszkuszokkal szegélyezett partszakaszokba torkollik, ahol néha én is elidőzök. Most is egy ilyenről szólok hozzád, halkan, hiszen a déli verő, a tenger és a fehér fény miatt szemeid csukva vannak, ahogy itt fekszel mellettem, látom, ahogy melled az alvó ember egyenletes lélegzetvételének engedelmeskedve megemelkedik, és nem akarlak felébreszteni. Mennyire tetszene ez a hely néhány, általunk ismert költőnek, hiszen olyan durva, lényegi, csak kő, kopár hegyek, tüskék és kecskék. Még az is megfordult a fejemben, hogy ez a sziget nem is létezik, csak azért találtam rá, mert elképzeltem. Nem is egy hely, csak egy lyuk: úgy értem a háló egyik lyuka. Van egy háló, melybe egyre lehetetlenebb nem belegabalyodni, egy vonóháló. S ebben a hálóban én egyre csak a lyukakat keresem. Most mintha hallanám ironikus kacajodat „ Na tessék, már megint itt tartunk!” De nem, szemeid csukva és nem mozdulsz.Csak képzelődtem. Hány óra lehet? Nem hoztam magammal órát, egyébként itt úgyis teljesen felesleges.
De ott tartottam, hogy leírom a helyet. Az első, ami itt az ember eszébe jut, hogy milyen sok is az a sok, amit a világ nekünk kínál, nekünk, akik szerencsére a jobbik oldalon vagyunk. Nézd meg ellenben a kecskéket, alig kell nekik valami, hogy megéljenek, megeszik a cserjéket is, és a sót nyalogatják. Minél tovább nézem őket, annál jobban tetszenek, a kecskék. Ezen a parton van hét-nyolc, itt keringenek a kövek közt, pásztor nélkül, biztos ahhoz a házhoz tartoznak, ahova délben betértem. Van egy kávéházféle a nádtető alatt, ahol olívát, sajtot, dinnyét lehet enni. Az öregasszony, aki kiszolgált süket, kiabálnom kellett, hogy hozza ezt a kevéske dolgot, azt mondta, hogy rögtön jön a férje, de a férjét nem láttam, talán csak a képzeletében létezik, vagy én értettem rosszul. A sajtot maga készíti, a saját kezével, bevezetett a ház udvarába, egy poros tér, fallal körülvéve, a kecskeólak felé minden tiszta bogáncs. Kezemmel sarlózó mozdulatot tettem, mintegy mutatva, hogy le kellene vágni a bogáncsot, mert szúr, és el lehet benne esni. Ő egy ugyanilyen, csak sokkal határozottabb mozdulattal válaszolt. Ki tudja, mit akart mondani a levegőt pengeként hasító kezének mozdulatával? Az istállók mellett az épület valamiféle sziklába vájt pincében folytatódik, itt készíti a sajtot, ami nem sokkal több, mint egy sötétben érlelt sós túró, rózsaszínes, paprikás héjban. A műhely egy kőbe vájt szoba, hűvös, hogy azt ne mondjam jéghideg. Van ott egy gránitból készült fölöző, ahol a tej alszik, meg egy dézsa, amiben az írót tartja és egy egyenetlen, ferde asztal, ahol az aludttejet dagasztja, mint a ruhákat a mosóteknőben, aztán jól kicsavarja, hogy jöjjön ki belőle teljesen a víz, végül két formába önti az aludttejet, ahol az megkeményszik, ezek a formák fából vannak, satuként nyílnak és csukódnak, az egyik gömbölyű, és ez normális, míg a másik úgy néz ki mint a pikk ász, legalábbis nekem úgy tűnt, mert a mi játékkártyáink figurájához hasonlít. Vettem egy formányi sajtot, pikk ász alakút szerettem volna, de az öregasszony nem adott, be kellett érnem a gömbölyűvel. Kértem tőle valami magyarázatot de csak modortalan, torokból jövő, már-már fülsértő mekegést lehetett belőle kihúzni, amit megfejthetetlen mozdulatok kísértek: a hasa tájékán körözött és a szívéhez kapkodott. Ki tudja: talán azt akarták jelenteni, hogy az a típus kizárólag az élet legfontosabb eseményeire van fenntartva: a születés és a halál. De, ahogy már mondtam, lehet, hogy ez csak fantáziám szüleménye, mely oly gyakran szárnyal, mint tudod. Mindenesetre a sajt finom, a két szelet barna kenyér között, ahogy éppen eszem, miután megöntöztem egy kis olívaolajjal, amiből van itt bőven, meg néhány levél kakukkfű, ami itt minden ételt ízesít, a haltól a vadnyúlig. Szerettem volna megkérdezni tőled, nem vagy-e éhes: nézd, finom, mondtam neked, ez egy megismételhetetlen dolog, nemsokára ez is eltűnik a minket körülvevő hálóban, a sajt számára nincsenek lyukak, sem kiút, használd ki. De nem akartalak zavarni, olyan szép volt az álmod és olyan igaz, inkább hallgattam. A távolban egy teherhajót láttam elúszni és a szóra gondoltam, amit leírok neked: teherhajó. Láttam egy teherhajót elúszni, tele… Találd ki, mivel.
Bementem a tengerbe, szépen lassan, kicsi ijedséggel, ahogy a hely megkövetelte. Miközben mentem befelé, érzékeimet kitárva mindannak, amit déli napfény, a kékség, a tengeri só és a magány gerjesztenek az emberben, a hátam mögül ironikus kacajodat hallottam. Jobbnak láttam, ha nem veszek róla tudomást, mentem tovább a vízben, amíg a köldökömig nem ért, ez az ostoba úgy tesz, mintha aludna, gondoltam, közben meg gúnyt űz belőlem. De csak mentem tovább, mint valami kihívásnak engedelmeskedve, aztán megint csak kihívásból, meg azért is, hogy vágjak neked egy grimaszt, hirtelen megfordultam, megmutatván meztelenségemet. Hoplá!, kiáltottam. Nem mozdultál, egy milliméternyit sem, de a hangodat tisztán hallottam, főleg a hangszínt, gúnyos volt. Bravó, gratulálok, még mindig formában vagy!, de a Mézes Part húsz évvel ezelőtt volt, eltelt egy kis idő, vigyázz, nehogy lyukat üss a vízben! Igazán epés mondat volt, el kell ismerned, olyan valakinek címezve, aki úgy ment be a tengerbe, hogy eljátssza az érett faunt, végignéztem magamon, néztem a kékséget körös-körül, és soha még metafora ilyen találónak nem tűnt, és elkapott a nevetségesség érzése és ezzel együtt egyfajta megdöbbenés, mint valami zavarodottság, valamiféle szégyen, úgyhogy magam elé vontam a kezeimet, hogy eltakarjam magam, értelmetlenül, hiszen velem szemben nem volt senki, csak tenger, ég és semmi más. És te messze voltál, mozdulatlanul, kint a parton, túl messze ahhoz, hogy ezt a mondatot elrebegd. Hangokat hallok, gondoltam, hallucinálok. És egy pillanatra megbénultam, a nyakamon hideg izzadság, a víz betonnak tűnt, mintha fogva tartana, mintha így kellene megfulladnom, örökre befalazva, mint egy kovatömbbe zárt, megkövült szitakötő. És, nagy nehezen, lépésről lépére, anélkül, hogy visszafordultam volna, megpróbáltam kitörni a pánikból, ami most már valóban úrrá lett rajtam, egy olyan pánik, amelyben eltűnnek a vonatkozási pontok, hátráltam a part felé, ahol, tudtam, legalább ott vagy te, mint vonatkozási pont, az a biztos pont, ami mindig voltál, ott fekszel a törülköződön, az én törülközőm mellett.
De csak csapongok itt összevissza, ahogy mondani szokás, mert ha nem tévedek, a szigetről kezdtem neked beszélni. Tehát: hozzávetőleg úgy ötven kilométer átmérőjű lehet, és szerintem, nem jut több egy lakosnál minden tíz négyzetkilométerre. Kevés, igazán kevés. Talán kecskéből több van, sőt, egészen biztos vagyok benne. Az egyetlen jó dolog, amit a föld terem, a szedercserjéken és fügekaktuszokon kívül, a dinnye, ahol a kövek közül előbukkan a homok, a sárgás homokdűnéken a helyiek dinnyét termesztenek, csak dinnyét, kicsit, mint egy grapefruit, mézédeset. A dinnyeföldek egyfajta vadszőlő sövénnyel vannak elválasztva, amely a homokba vájt lyukakban nő, hogy ne marja a só, és hogy a mélyedésben összegyűlhessen az éjszakai harmat, ami valószínűleg az egyetlen táplálékot jelenti a gyökereiknek. A szőlőből sötétrózsaszín, magas alkoholtartalmú bort készítenek, azt hiszem ez a sziget egyetlen itala, a vadon növő füvekből készült főzeteket nem számítva, amiket hidegen is isznak, és melyek keserűek de jobbára illatosak. Néhány közülük sárga, annak a tüskés, sáfrányszerű növénynek köszönhetően, ami a kövek között nő, és ami egy lapos articsókához hasonlít; ez az ital erős részegséget okoz, sokkal erősebb a bornál és a betegeknek és a haldoklóknak van fenntartva. Először szokatlanul jól érzed magad tőle, aztán hosszú álomba zuhansz, és amikor felébredsz, nem tudod mennyi idő telt el: talán néhány nap is, és nem álmodsz semmit.
Biztos vagyok benne, hogy arra gondolsz, egy ilyen helyre, mint ez sátrat kellene hozni. Igen, de hol vernénk fel: a kövek között? a dinnyék között? Meg aztán, tudod, sosem voltam nagy ász a sátor felverésben, mindig ferdére sikeredtek, szegények, rossz volt rájuk nézni. De találtam egy helyet a faluban. Hihetetlen, de beérsz egy fehér faluba, melynek még neve sincs, csak úgy hívják, a falu, és a romos szélmalmon, amelyhez néhány töredezett lépcső vezet, és amely mintha őrködne a pár ház felett, észreveszel egy táblát, rajta egy nyíl: Szálloda, 100 méter. Két szoba van, az egyik lakatlan. A tulajdonos egy szűkszavú öreg. Tengerész volt, sok nyelven tud, legalábbis megérteti magát, ő a szigeten a mindenes: postás, gyógyszertáros, rendőr. Jobb szeme más színű, mint a bal, nem hiszem, hogy születésétől fogva, inkább valami rejtélyes baleset miatt, ami az útjai valamelyikén érte, és amit megpróbált elmagyarázni, néhány szóval és azzal a félreérthetetlen mozdulattal, amellyel valaki azt mutatja, hogy valami megsértette a szemét. A szoba nagyon szép, igazán nem is vártuk volna, se én, se te. Egy nagy manzárdszoba, az udvarra néz, a mennyezet a tornác kőoszlopaira épített terasz fölé nyúlik, az oszlopokon kúszónövény fut, hatalmas zöld leveleivel, talán túl sűrű, tele rüggyel, amik éjszaka nyílnak ki, erős illatot árasztva. Azt hiszem, ezek a virágok tartják távol a rovarokat, mert nem láttam rovart a falakon, hacsaknem ez a tisztaság a nem kevés gyík műve, ezek is hatalmasok, és elég aranyosak, hiszen mindig mozdulatlanok, legalábbis látszólag.
A mogorva tulajnak van egy szolgája, egy öregasszony, aki minden reggel a szobába hozza nekem a bőséges reggelit, ánizsos fánkot, mézet, friss sajtot és egy kanna menta illatú zöld teát. Mikor lemegyek, a tulaj mindig egy asztal felett görnyedve számol. Tudj’ Isten mit. Azért szóbeli mértéktartása dacára szolgálatkész. Mindig azt kérdezi: como está su esposa1? Ki tudja, miért választotta, hogy spanyolul beszél hozzám, de az „esposa2” szó, amit a kellő tisztelettel ejt, és ami már önmagában is kissé nevetséges, megérdemelne egy jó nevetést, válasz gyanánt. De milyen esposa és esposa, legyen már szíves, és megveregetni a vállát. Ezzel szemben a helyzet által megkövetelt komolysággal válaszolok: jól van, köszönöm, ma reggel nagyon korán ébredt, már lement a partra, nem is reggelizett. Szegény asszony, válaszol, továbbra is spanyolul, étlen- szomjan a tengernél, nem lehet! Összeüti a kezeit, jön az öregasszony. A saját nyelvén mond neki valamit, és ő, gyorsan, gyorsan, elkészíti a szokásos ennivalót, hogy te ne éhezzél. Ezt hoztam hát neked ma reggel, ánizsos fánkot, friss sajtot, mézet. Egy kicsit Piroskának érzem magam, de te nem vagy a nagymama, és szerencsére sehol a gonosz farkas. Csak egy barna kecske van, a sziklák fehérjében, a háttérben meg a kékség és az ösvény, amin végig kell mennem a partig, hogy aztán lefekhessek a törülközőmre, a tiéd mellett.
„Nyílt” jegyet csináltattam neked, ahogy ezt az utazási irodák szakszóval mondják. A duplájába kerül, tudom, de így akkor mehetsz haza, amikor akarsz: és itt nem is annyira az asztmás kompra gondolok, ami naponta egyszer összeköt az úgynevezett civilizációval, hanem főleg a repülőre, ami a szomszéd szigetről indul, ahol van egy leszállópálya. És nem is azért, hogy szórjam a pénzt, tudod, milyen megfontolt vagyok a kiadásokban, s nem is azt akartam megmutatni, milyen gavallér vagyok, hiszen talán egyáltalán nem vagyok gavallér. Én megértem, hogy dolgod van: a szokásos dolgok, itt és ott, előre, hátra. Vagyis: az élet. Tegnap este azt mondtad, hogy vissza kell menned, igazán kell. Jól van, nézd, menjél, a nyílt jegy pont erre való. No problem, ahogy manapság mondják. Egyébként a pillanat kedvező, a tenger viharos, befelé sodor.
Fogtam a jegyedet, bementem a tengerbe,(ez alkalommal egyenesen nadrágban, hogy megtartsam a búcsúnak járó méltóságot) és ráhelyeztem a víz tetejére. A hullám magával ragadta, és eltűnt szem elől. Úristen, gondoltam egy pillanatra, azzal a szívdobogással, amit akkor érzel, ha valaki elutazik (az elutazások mindig egy kis szorongást okoznak, és tudod, bennem talán túlságosan is), nekimegy a szikláknak. De nem. Megtalálta a helyes irányt, délcegen lebegett a kicsiny öböl vizét felfrissítő áramlat hullámain, és tovatűnt egy szempillantás alatt. Próbáltam lengetni a törülközőt, hogy elköszönjek tőled, de te túl messze voltál. Talán észre sem vetted.
Matolcsi Balázs fordítása
Antonio Tabbucchi (Pisa, 1943– ) író, irodalomtudós, a portugál irodalom kutatója. Fernando Pessoa műveit kutatja és fordítja olaszra. A nyolcvanas évek végétől egyetemen is tanít, Genovában, a portugál tanszéken.