NAPÚT 2007/9., 34–35. oldal
Tartalom
Papp Tibor
Fehérnemű
Fecske Csaba
Limerick hetvenkedő Lászlóffy uramnak
Szakolczay Lajos
Más égboltot
Palimpszeszt Lászlóffy Aladár verssoraiból
Könyveim bronz halmára támaszkodva,
nem őrület, csak korba csomagolva
együtt a tudás szelíd lovagjai,
látom, bekerítenek, tatárjaik
szemgödreiben történelmi a táj;
ki könyvet is éget és sírva se fáj
tél-tavasz-reggel-dél-este-éjszaka:
kiáltásom betlehemi csillaga.
Világok legközelebbike, könyvtár,
és hangtalanul megzendül a zsoltár,
kiürült trombiták itt hevernek,
a négy égtáj szelei énekelnek.
E készenlét sosem üres, s nem árva,
percenként hordja önporát magára,
oly fehér, mint az Akropolisz régen,
valami készül minden téli éjen.
Az élésből kevés maradt a télre,
csillagkeresni emeltem az égre.
Lóra kap, trónra lép eszem, lábam, kezem,
Istenem, kezdjél megőrizni engem.
Mi hasznosabb mint példa: Káin kése,
így zendül meg a világ vetése,
technika, nyelv, szín, konvenció szárnyán
ez az új hold, ez az emberi márvány.
S e márvány-föld mindig papír-fehér,
az idő meghal, mint az ember, s a tér
kezdi a tegnapi tájat temetni.
A hegyeket még egyszer így szeretni?
Nyitott ablakból aranykék szeptember,
és rövid örömökből él az ember,
a balsors tartós rohamai ellen
legendánk lett a lét, s létünk a rejtjel.
Csak tornyaim: fehéren még kiállnak,
zenéikkel üzennek a halálnak
nagy vermeikbe, mit maguknak ástak.
A Kálvin templomában orgonálnak.
Épp utazom el Apollinaire mellett,
szabad, szabad, szabad legyen a szellem!
Honnan hová? Álmodom eltemetve
megint a nincstelenség szemtelenje,
Noé-bárka egy megáradt patakban.
Ettem, de azt is számolom magamban,
amit a lét csak félig készen vett el,
adhassam tiszta lelkiismerettel.
Beethoven-sorsú minden költő végül,
s egy más égboltot választottak égül,
a gyöngyház fény mögött a hegyek éle,
vetített tél-tavasz-nyár-világbéke.