NAPÚT 2007/9., 111–112. oldal
Tartalom
Kornéli Bea
Argentin széljegyzetek
Pieldner Judit
Variációk a pusztulásra
1 Eukaliptuszfából készült ausztrál fúvós hangszer.
2 Hagyományos japán bambuszfurulya.
Egy Hang
„Vizek, vizek:
zengjétek szörnyű bánatom,
vigyétek a gyászhírt tovább csak
a mormoló nagy óceánnak,
hogy éget a könny, fájdalom…
vizek, örök vizek!”
(Kosztolányi Dezső: Vizek, vizek…)
Nem veszélytelen vállalkozás Lovász Irén Belső Hang című legújabb hanganyaga, mely a „Gyógyító hangok” című cd-sorozat második darabja. Nem veszélytelen, mert egy egészen új irányzat felé fordult, s nem veszélytelen, mert egy ősrégi témához nyúlt. A kezdetekhez… Mikor létezett a Föld, annak minden szépségével, tisztaságával, keménységével, veszélyével. Nem könnyű mindezeket tíz percben elmondani, még nehezebb eljátszani, elimprovizálni pedig egyenesen lehetetlen. Lovász Irénnek mégis sikerült. Segítségére volt a didgeridoo1, ami – semmi kétség – a talajra támasztva egyszerűen kiszívja a Föld belső hangját. Dübögésével átéljük a Föld erejét, éltető tüzét, s feketeségét. Az a tűz, ami a föld belsejében lüktet, melegséggé csendesül az anyaméhben, melynek védő, óvó szerepe megkérdőjelezhetetlen, és amit láthatóvá, érezhetővé tesz Lovász Irén és a didgeridoo kettőssége. A mélyről jövő, rítustánc-szerű szövegnélküliséget fel-felváltja a székelyföldi, dunántúli, moldvai dallam, mely pontosan illeszkedik a lovásziréni improvizációkhoz. Az eső utáni szivárványon fényesülő dalra a Föld visszhangként felel, átlátszó, tiszta forrásként. „Hátha megfoganék” – ez is a tánc része, amely termékenységet szimbolizáló dallamfoszlányokkal bővelkedik.
Csendes csónakázásra hív a Víz, komoly befelé fordulásra, önmegismerésre. Lovász hangja nem hagyja, hogy a felszínen megrekedjünk; egyre mélyebbre és mélyebbre kötelez minket. Az evezőről lecsepegő vízcsöppekre, a hárfa mozgása hívja fel a figyelmet, az énekhang pedig a távolságot mutatja: mennyire messzire sikerült eljutnunk magunkban. A víz segít a tisztulásban, de a nagyobb feladat minket vár: fel kell tárnunk az összes részecskénket, hogy vegyülni tudjunk a tisztaság forrásával. Úgy váljunk eggyé, mint magzatkorunkban, mikor még csak a víz létezett a számunkra. A víz továbbítja a legtisztábban a hangot: ezt is megélhetjük a második tétellel, miközben hallgatunk és érzünk. A népdalfoszlányok tengere belezsong a fülünkbe – kitörölhetetlenül.
A Víz altatója, kedves simogatása után az énekhang tululuja ébreszt fel minket, a hegedű vonója lelkünk húrjain játszva perzsel, tart ébren, rángat ki, vonszol el, ki a világból. A jódlizáshoz hasonló tilili elrepít messzi hegyekhez, majd tovább, Észak-Amerika erdeibe, az indiánok rejtélyes, megfoghatatlan világába. Lángok nyaldossák Észak-Amerika egét, mely tűz körül tollal ékesített indiánok járják az esőtáncot. Az eső nem is várat magára – meglepetésként ránk zúdul a következő tételben. Ám a tűz még sokáig fogva tart minket, nem hagyja, hogy arrébb álljunk hűsölni. Az odaadó, tekergő, vak tánc közben mormogások, kiáltások, sikolyok, állati üvöltések szakadnak ki a torkokon, ami aztán csendes összeesésbe fullad. És habár a sztyeppét tapossuk, mégsem idegen a környezettől a gyimesi, szatmári, dunántúli daltöredékek felvillanó hangja. Lovász éneke „ökomenikus”; a világ összes területén odaillően megállja a helyét. Hangja behelyettesíthető kuviknak, fecskének, poszátának, sárgarigónak. A síró hegedű el-ellobbanó lángja nem a tűz egyre gyengébb lángolására, mint inkább a belsőnk erejére utal, arra az erőre, amit a tisztítótűz adott át vértként. A legvégén a tűz a szemünkben piroslik, szerelem-tűzként, amely mindenhol sebet ejt, bárhova is téved. Tüzel a testünk, tüzel a lelkünk.
Meleg, párás, nehéz a zöld Levegő, meg-megakad a lélegzetünk ahogy lassan haladunk a sűrűben. Lépteink halk cuppogását mérges kígyók lágy surrogása szakítja meg a torkunkon tekeregve, mintha önkéntelen hangadásra szólítana fel minket. Járásunk érezhetően lassul, egyre inkább belesüppedünk a fákról leeső levelek és az esővíz langyába. „Fújnak a fellegek Somogy megye felől. Sokat gondolkodtam a soraink felől.” Mégsem a Dunántúlra sodornak minket a hangok, hanem egy hegy ormára, a legmagasabb csúcsára, ahol először csak Irén áll, majd egy szál shakuhachi2. A szép tiszta eget beszürkítik a keletről jövő sötét fellegek, amit ködössé fest az esőtől keletkező vízfüggöny. Az eső hamar eláll, felszáll a shakuhachi hangja, felszáll az ének, repdes a szabad levegőben, táncol, táncol, táncol, megfoghatatlanul. Nincs megállás, nyitva a kapu, nyitva a Mennyország az égi hangnak, fény szűrődik ki, elkápráztat, színez, vakít. Megannyi szárnycsapás lebeg, sötét kis pontok, madarak szállnak sorban, egyre lejjebb libegnek, elsodorva gondolatot, emlékezete, emlékeket, elsodorva minket.
Fektünkben halljuk és érezzük a Belső Hangot, a mantrát, az elemek összességét. Ismerős, ismeretlen dallamok, ismerős, ismeretlen szövegek. Szédülve, ájulva megadjuk magunkat, röpülünk a tánccal, ősöket keresve, párunkat keresve, áldott szeretni akarással. Szemünk lobog, szívünk lobog, lángolunk, ragadunk, keveredünk. Egy a Föld, egy a Víz, egy a Tűz, egy a Levegő. Nem gondolunk, nem fájunk, keringünk, szeretünk. Lángol a szemünk, testünk kifeszül, szerelmi befelé fordulással zuhanunk félelem nélkül. Lovász mantrája a mi mantránk is, Belső Hangja a mi belsőn hangunk. Keringőnk végtelen. Az összeolvadás a csenddel kezdődik el, halk susogással, Földanyával a lábunk alatt, Égapával a fejünk felett. Átlényegültünk.
(Lovász Irén: Belső hang. Budapest [szerzői kiadás], 2007.)
Gáborjáni Szabó Orsolya