NAPÚT 2007/10., 116–117. oldal
Tartalom
Dalos Margit
író
Léderer Tamás
szobrász
Lakatos Iván
filmrendező, operatőr (Kiskunhalas, 1938. szeptember 23.)
Már elmúlt volna ennyi idő? Hetven év? Ez azt jelenti, hogy immár hatvan éve „vagyok a szakmában”. Ez úgy lehetséges, hogy tízéves korom óta többet voltam a filmgyárban, mint otthon vagy az iskolában. Ugyanis édesapám, Lakatos Vince is filmrendező volt az akkori Híradó és Dokumentum Filmgyárban. Először az 1948-as nyári szünetben vitt magával vidékre, de ez a csavargás annyira megtetszett nekem, hogy előfordult az is: tudta nélkül valamelyik forgatócsoporttal „önállóan” elutaztam valahová. Hogy mit lehetett akkoriban rám bízni? Vigyáztam az üresen maradt autóra, elmentem a boltba bevásárolni a felnőtteknek vagy cipeltem a gép után az akkumulátort. Szó szerint értendő a „cipelés”, mivel egy „Ascania” típusú, hangos felvételre is alkalmas géppel jártak forgatni egyes csoportok, és ahhoz egy iszonyatosan nehéz akkumulátor párosult.
Mindenesetre az akkumulátor ellenére is megtetszett ez a „munkahely”!
El sem tudtam volna képzelni azt, hogy érettségi után ne a Színház- és Filmművészeti Főiskolára menjek tovább tanulni.
Őszintén szólva ez volt életemben az egyetlen olyan „pedagógiai intézmény”, ahol nagyon jól éreztem magam. Illés György, Pásztor István és Eiben István voltak az operatőrszakmai tanáraink (ugyanis operatőrosztályban kezdtem a tanulmányaimat), rendezésórákat először Keleti Márton tartott, majd – a párhuzamos rendezőosztály operatőrei lévén – Máriássy Félix és Makk Károly lett rendezőtanárunk.
Már a főiskola utolsó két évében is elsősorban játékfilmes területen zajlottak a szakmai óráink és a filmgyári gyakorlataink, így a főiskola befejezése után ott maradtam segédoperatőrködni. Azonnal Szécsényi Ferenc mellé kerültem operatőr-asszisztensnek. Szakmai szempontból és emberileg egyaránt nagyon hasznos évek voltak, felért egy újabb főiskolával.
1966-ban fényképeztem önálló operatőrként első játékfilmemet, Fehér Imre Harlekin és szerelmese című munkáját. Aztán – igen lassan – jött még néhány játékfilmes operatőri munka. A játékfilmek között maradt épp elég időm visszatérni „gyermekkorom színhelyére”: a rövidfilmes stúdiók területére. Elsősorban az akkoriban Népszerű-tudományos és Oktatófilm Stúdiónak nevezett tudományos ismeretterjesztő műhelyben dolgoztam, lassan szinte valamennyi ott dolgozó rendező barátommal. Legtöbbször természetesen édesapám filmjeit fotografáltam.
A hetvenes évek közepén az akkori stúdióvezető, Szedlay Péter megbízása nyomán lehetőséget kaptam önállóan is ismeretterjesztő filmek rendezésére. Ezeknek a filmeknek rendező-operatőrként voltam a „gazdája”.
1987-ben én kaptam megbízást a stúdió vezetésére. Megmondom őszintén, könnyű dolgom volt. A stúdió rendezői állománya talán ekkoriban volt a legszínvonalasabb. Dolgoztak még a legidősebbek (sajnos édesapám már hiányzott közülük), a csapat legnagyobb része legaktívabb férfikorában volt, és a főiskoláról is kikerültek frissen végzett fiatalok. 1988–89 fordulóján felsőbb vezetésünkkel folytatott szakmai viták nyomán lemondtam a stúdióvezetésről, és 1991-ben, amikor erre a rendszerváltás után lehetőség nyílt, néhány olyan kollégával, akivel közös nyelvet beszéltünk, megszerveztem a magyar filmszakma első filmgyártól függetlenné váló stúdióját, a Krónika Alkotóközösség és Filmalapítványt. Azóta is ebben a szervezetben dolgozom annak vezetőjeként, ahogy napjainkban az ilyenfajta beosztást szakmánkban nevezni szokták: producerként.
Ami szakmai teljesítményemet illeti: mintegy 10-15 magyar és külföldi játékfilmet és televíziós filmet készítettem operatőrként, kb. 120 televíziós műsort, és mintegy 260-270 ismeretterjesztő és dokumentumfilmet részben operatőrként, jórészt azonban rendező-operatőrként.
Az általam fényképezett és rendezett filmek 70-80 fesztiváldíjat gyűjtöttek össze. Az 1991 óta máig létező Krónika Alkotóközösség és Filmalapítványnak nevezett stúdiónk az eddigi hatvan filmjével 27 szemledíjat nyert. (Egyik csoportba sem számoltam bele az egyes szemléken elnyerhető díjak mellett az ún. dicsérő okleveleket.)
Hát így telt el ez a szakmában eltöltött öt-hat évtized. Nem szeretném abbahagyni továbbra sem a munkát, nem tudok belefáradni. Pedig időnként vannak fárasztó dolgok az életünkben, de azok legkevésbé sem a filmkészítő munkával kapcsolatosak. És az elmúlt hatvan évben megszoktam ezt az állandó mozgást, amiben az életem zajlik. Remélem, még sok tervem meg tudom valósítani.
