NAPÚT 2008/2., 20–22. oldal
Tartalom
Forrai Eszter
Lábadozunk • Utazás a katicabogár hátán
Pruzsinszky Sándor
Marczibányi-ház
Rónai-Balázs Zoltán
A dolgozó éji dala
Teli a has. A túlórák után
a Nirvánámba érek el.
A plüssfotelt magamhoz gödröltem,
akár a feleségem. Tunyán,
egy tóksó vidám műsorán,
szivárvány hálóban elhever
az idegrendszer, s mint a nap,
ma már nem mozog tovább.
Még rágyújtok. A füst oszolva
leng, kéken, pirosan, sárgán,
tekintetem mozdulatlan ágán,
de lám, a szemhéjaim már csukódnak.
Figyelmeztetés
(Z. János befejezetlen reggele által)
Mintha egy rézkilincset szopogatna.
Megjött a füstüveg hajnal.
A rádiója ébreszti és a hírek:
„…bla-bla-bla-bla, emberfajta!”
Szuszogó asszonya fel ne ébredjen,
Meztelen talpa a hideg metlahi’n.
Felvágottat csomagol, kenyérrel,
Csontos villanyfénybe kávépárát vegyít.
Sercegő borotvával helyt csinál
Az új napnak az arcán.
Tükörből, fintorogva, figyelmesen.
Tömpe ujjak közt borotvanyél,
Az ujjak végein gyászkeret.
Harmincnyolc éve nem bírja jól
kimosni az olajkoszt a körme alól.
Harmincnyolc éve mond jó reggelt magának,
S harmincnyolc éve a tükör válaszol.
Egy felvonulás
Vélt nagyságunk semmiség | |
ahhoz képest, | |
ami most van. | |
Szarul keresnek a szegények, | |
de | |
vélt nagyságunk semmiség | |
ahhoz képest, | |
ami most van. | |
Dübörgő gépzenére | |
végigvonulunk a színpompás, fényes | |
sugárutakon, | |
ki valami térre, | |
táncolva: | |
Ünneplünk | |
valami homályosat, | |
ami olyan, mint a köd – | |
megfoghatatlan. | |
Ám kell nekünk, nagyon kell, | |
másként itt sem lennénk | |
ezen az ünnepen, | |
agyunkban normákkal, értékekkel | |
és vegyi anyagokkal: | |
mi most | |
megfogjuk a megfoghatatlant! | |
És nem különbözik ez semmiben | |
a tűztánctól az ősidőkben, | |
ugyanazt markolásszuk, | |
csak az | |
most már ilyen. | |
Még egyszer elmondom: | |
Vélt nagyságunk semmiség | |
ahhoz képest, | |
ami most van! | |
Szarul keresnek a szegények, | |
de | |
dübörgő gépzenére | |
végigvonulunk a színpompás, | |
fényes sugárutakon, | |
ki valami térre, | |
táncolva, | |
és ünneplünk | |
egy istenséget. |
Urbánus,
szép dísztemetés
Megmeredt a csigaszedő.
Etilbe pácolt teste kiürült,
hangyákkal földhöz nyügölt.
Hasában légybölcső rotyog,
arcára varjú száll.
Tisztátalan, kitagadott
testvérünk tehát halott.
És
robbanómotor dobok perdülnek,
sziréna-fanfárok harsannak,
órabér- és profitszélben
repesnek az árudömping-lobogók,
statisztika-díszbeszédek,
marketing-indulók verődnek
dobhártya- és házfaltömegeknek –
a hullámzó, egzotikus táj,
élethalálharc dombok és völgyek:
a Betonpampák,
a folyton ünneplő,
érintetlen, vad civilizáció
búcsúztatja kis halottját.