NAPÚT 2008/4., 17–29. oldal
Tartalom
Szegedi Kovács György
Ződdisznó • Jónásnál méltóbbat… • Sol
Oláh Tamás
Katyn
Gráfik Imre
A huszár alakja
a magyar népművészetben
Katonai osztályozás szerint a huszárok magyar eredetű könnyűlovas katonák (l. BARCZY–SOMOGYI 1987; KEDVES 1998; SÁGVÁRI–SOMOGYI 1999; SÁGVÁRI–SOMOGYI–SZABÓ 2001).
A könnyűlovasság sajátos magyar válfajaként kialakult huszárság hadi sikerei révén Európa-szerte ismertté vált (l. AJTAY–PÉCZELY szerk. 1936; VIVAT HUSSAR 1990; ZACHAR szerk. 2000), s a Rákóczi-szabadságharc bukása után a huszárok mindenütt szívesen látottak voltak. Ez a magyarázata annak, hogy a XVIII. század elejétől kezdve a világ harmincnégy országában terjedt el a könnyűlovasságnak e jellegzetesen magyar megjelenési formája (ZACHAR 1984, 459).
A Rákóczi-szabadságharcban nagy szerepet kapott könnyűlovasság – egyes feldolgozásokban, ha nem is minden alap nélkül, de – kissé idealizált megítélést kap. A sereg, olvashatjuk egy reprezentatív kiadványban: „… jó kétharmada lovasságból állt, akik – egy dragonyos ezred kivételével – valamennyien könnyűlovasok voltak… Egy részük a császári huszárságból szökött a felkelőkhöz, de elég nagy a száma a jobbágy- és parasztfiúkból toborzott lovas katonáknak is. (…) Ezek után önkéntelenül is felmerül a kérdés: vajon milyen volt tulajdonképpen a huszár a XVII–XVIII. század fordulóján, milyen volt a huszárviselet, a ló, a nyereg és a lószerszám… A huszár lovára jellegzetesen keleti felszerelés került, ennek legősibb darabja az ősmagyar, illetve keleti típusú nyereg. Ez a nyereg, mint már említettük, áthidalta a ló hátgerincét, szemben a nyugati típusú nyereggel, mely lapjával szorosan simult a ló hátára. A keleti nyereg esetében az úgynevezett nyeregtalpakat szilárdan és magasan áthidaló, a nyeregkápák között kifeszített nyeregbőrre ült a lovas. Ilyen módon ez a nyereg nem érhetett hozzá a ló gerincéhez, néhány ujjnyival magasabban ívelt át rajta. Ebből a nyeregtípusból fejlődött ki a magyar huszárnyereg s a török katonanyereg. E kettő között alig található különbség.
A magyar nyergelés a török kor végén egész Európában divatossá vált. Angliában keresett cikk volt az ún. Ragotzki-nyereg és sokan tanulmányozták a francia huszárok magyar nyergelési módját.
A nyereg alá nyeregtakarót, csótárt terítettek, mely rendszerint díszes volt, a színe pedig élénk, általában vörös. A nyeregbőrre báránybőr bundát erősítettek, ennek sabrak volt a neve. A nyerget a kengyelpár egészítette ki, mely szíjon függött a nyereg két oldalán.” (NAGYRÉVI-NEPPEL 1973, 22–24. – az a bizonyos Ragotzki-, más források szerint Rogozzi-nyereg minden bizonnyal a Rákóczi-szabadságharc alatt használatos magyar – tiszafüredi – nyeregtípust jelentette.)
Történeti tény, hogy a huszárság mintájára Európa-szerte létrehozott könnyűlovas fegyvernem általános elterjedésével a magyar típusú nyergek évszázadokon át szinte nélkülözhetetlen kellékei voltak a hadifelszereléseknek. Adataink vannak arra, hogy az egyik legjelesebb magyar nyeregkészítő központ képviselői, a füredi nyeregkészítők (l. FÜVESSY 1996; 2002; LÁSZLÓ 1943) a XVIII. század második felében már külföldre is eljutottak. „Európa összes uralkodói a mi világhírű huszárságunk mintájára állították fel az új huszárezredeiket, amelyek nemcsak a mi magyar egyenruhánkat, fegyverzetünket vették át, de magyar nyergeinket és kantárainkat is. Nagy Frigyes burkus (porosz) király is teljesen magyar mintára szerelte fel és képeztette ki huszárságát, magyar tiszteket és altiszteket kérve ehhez és ugyanakkor nagy számban vittek ki tiszafüredi nyergesmestereket is, akik Poroszországban készítették a porosz huszárság részére szükségelt nyergeket.” (PETTKÓ-SZANDTNER 1931, 211.)
A magyar s azon belül a füredi nyereg és a huszárnyergek összefüggéseit vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy a XVIII–XIX. század fordulójáig lényegében azonos típusról beszélhetünk. Ezt követően figyelhető meg a huszárnyergek olyan jellegű és kisebb-nagyobb mérvű átalakítása, fejlődése, illetve fejlesztése, mely már több ponton eltérést mutat a magyar, s legfőképp a jellegzetes füredi nyeregtől. Ennek egyik jele, hogy 1832-től a huszárnyergeknél elhagyták – a felbukások alkalmával sok szerencsétlenséget okozó – első kápafejet, s csak a hátsót tartották meg, a málha célszerű elhelyezésére. Más kisebb változtatásokkal együtt „tehát 1832-ben már az alsó heveder (terhelő), a csattal ellátott felső heveder, a vasalással erősített kápák és a hátsó kápán megmaradt kápafej különböztetik meg az ősi magyar nyergektől huszárnyergeinket”. (PETTKÓ-SZANDTNER 1931, 213.)
A nyereg ülőpárnájának (vánkos) kiképzését különböző tömítőanyagok (például szőr), valamint textil és bőr felhasználásával végezték. A nyerget, illetve az ülést – különösen díszesebb nyergeknél – nemesebb anyagokból készült s alkalmasint díszesen hímzett úgynevezett nyeregtakaróval borították. „A dísznyereg esetében a váz és az erre boruló takaró legtöbbször teljesen elkülönül egymástól. A takaró a puhább ülést szolgálja, ezt díszítették is. A nyereg és a takaró készítése legtöbbször két külön szakmát képviselt. A nyeregtakaró levehető volt, hétköznapi használatra egyszerűbbet tettek fel a vázra, ünnepi alkalmakkor kicserélték díszesebbre. Az ázsiai lovasnépeknél egy nyeregvázhoz sokszor ma is többféle takarót készítenek.” (NEMES 1979, 157.; vö. THOMPSON–GOMBOS–G. FARKASVÖLGYI 1985; továbbá l. FÜLÖP 2002.)
Tekintélyes mennyiségű anyag áttanulmányozása alapján, feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a lovas alakok fegyverzete, ruházata és a nyeregtakaró mind a magas művészeti, mind a tárgyalkotó népművészeti ábrázolásokon gyakran fontosabb, illetve látványosabb, mint a lovas felszerelések (lószerszám, zabla, nyereg, kengyel) megjelenítése.
A nyergekkel, s közte a huszárnyergekkel kapcsolatos kutatásaink jó lehetőséget kínáltak áttekinteni azokat a néprajzi vonatkozású, tárgyalkotó népművészeti alkotásokat, melyek a ló, lovas alakok, huszárok, katonák megjelenítése során – ha, mint látni fogjuk, korlátozottan is, de – bizonyos elemzési és értelmezési lehetőségeket nyújtanak a nyergekre vonatkozóan is.
A nyereg – megközelítésünk és értelmezésünk szerint – több mint csak és csupán egy speciális célra (málházás, hátalás) használt tárgy. Anyagában, szerkezetében, megformálásában és felszereltségében kifejezője bonyolult társadalmi-gazdasági, kulturális és művelődéstörténeti összefüggéseknek.
A nyereg egy olyan tárgy, mely felfogásunk szerint tárgy=jel viszonylatban, egyfajta nem verbális kommunikáció objektumaként, összetett jelentéstartalmával alkalmas a lovas kultúra szemiotikai szempontú vizsgálatára (elvi-elméleti alapvetésként l. MORRIS 1971; SEBEOK 1976; KEY 1982; továbbá vö. VOIGT 1977; GRÁFIK 1992; 1995, HOPPÁL 1992).
Az elemzésnek a következő síkjai/szintjei különíthetők el: 1/ anyag, 2/ szerkezet, 3/ felszereltség, 4/ díszítés. A részelemzések azt mutatják, hogy – miközben az egyes síkok/szintek információtartalma változó – közöttük állandó vagy időleges összefüggések is kimutathatók.
A nyergeknek a kultúra és az anyagi műveltség más tárgytípusaival való összevetése szempontjából különös figyelmet érdemelnek a díszítéssel kapcsolatos megfigyelések. Az alkalmazott díszítő eljárások, technikák (vésés, faragás, festés, fonás, hímzés stb.) és a díszítő, dekorációs elemek (jelek, ábrák-ábrázolások, motívumok, évszámok, feliratok stb.) sokrétűsége és azok kombinációi egyaránt lehetnek közvetlen és konkrét, illetve közvetett és szimbolikus jelentések hordozói, kifejezői (l. GRÁFIK 2002c; 2004; 2005a; 2005b).
Bár a lóra és lovasra mind képzőművészeti, mind pedig népművészeti ábrázolása tekintetében rendelkezésünkre állnak bizonyos áttekintések (l. ARTNER 1982; FÜGEDY 1993, 173–180.), a huszár, a lovas katona megkülönböztetett figyelmet érdemel.
Elöljáróban egyetértően idézzük fel a magyar népművészet kutatásának az emberábrázolással kapcsolatos megállapítását. „Valamennyi műfajban megleljük a katona alakját: hímzésen, faragáson, mézeskalácson vagy cserépedényen. A felföldi pásztorok a bútorok áttört tábláin egész alakulatokat tudtak felsorakoztatni: elöl lóháton a tiszt, utána a zászlótartó, nyomában puskával a gyalogosok, hátul a trombitás és a dobos. Különösen a lovas katona, a huszár volt közkedvelt. A lovas alak általános motívuma az európai paraszti művészetnek, de Magyarországon különleges érzelmi vonatkozások fűződtek hozzá. A lovon hazájukba érkező ősöktől kezdve a török háborúk és a nemzeti szabadságharcok lovon harcoló hőseiig lovas alakok egész sora követte egymást a magyar emberek történelmi tudatában. Nemesek és kiváltságos vidékek előjoga volt, hogy lovon katonáskodtak. A népdalokban, de az ábrázolásokban is a huszár testesítette meg a büszke és vitéz katonát.” (FÉL–HOFER 1966, 25–26.)
Mindezek előrebocsátása után lássunk néhány példát!
A lovasjelenetek legkorábbi változatai azokhoz a középkori kályhacsempékhez köthetők, melyeken a lovagábrázolások természetesen a lovagi nyergeket sejtetik (l. HOLL 1958; 1971; 1983; vö. SABJÁN 1991, 11.; továbbá l. P. HAJMÁSI 1996, 486. és 490. kép). A budai Szent György-alakos kályhacsempék egyes ábrázolásai alapján megállapítható, hogy a nyereg jellegzetes XV. századi magyar nyereg, felálló első és hátradőlő hátsó kápával (IRÁSNÉ MELIS 1986, 259.).
Ezek az ábrázolások egyrészt visszavezethetők a középkor úgynevezett magas művészetének többnyire templomi falfestmények, valamint kő-, fa-, fémreliefszerű lovas, illetve lovagábrázolásaira, másrészt kapcsolatban állnak a hozzájuk fűződő ideológiai tartalmakkal és esztétikai normákkal (vö. DÁVID 1981; LÁSZLÓ 1993).
A habán kerámiában is előfordulnak lovas ábrázolások. Egy 1746-ból datált korsó felületén például török és magyar lovasok láthatók, a nyergek típusai azonban nem állapíthatók meg egyértelműen (KATONA 1976, 323. és 140. kép).
A népi, paraszti, kisnemesi, nemesi használatban elterjedt kályhacsempék lovasjelenetei körében egyaránt megfigyelhető a lovag- és huszárábrázolás, valamint a kétkápás nyereg és az egy- (első, illetve hátsó) kápás változat is (KÓS 1972, 150. és 54. ábra; ISTVÁN 1980, 9.).
Egyes fazekasközpontokhoz, például Tiszafüredhez sajátos edények sajátos lovas ábrázolásai köthetők. A tiszafüredi mázas kerámiára vonatkozó kutatásokból tudjuk, hogy: „Az egyes mesterek díszítőmotívumaikkal is kitűntek az átlag sorából. Katona Lajos karcolt huszárábrázolásaival…” (FÜVESSY 1987, 413. és 557. kép; vö. FÜVESSY 1993, 52. kép; ISTVÁN 1975). A többnyire úgynevezett butellákon – Tiszafüreden butykosnak nevezett edényeken – látható előkarcolt ábrázolások vagy nem, vagy meglehetősen sematikusan jelenítik meg a nyerget. Az azonban néhány rajzolaton úgy tűnik, hogy az első kápa hiányzik, ami föltehetően kapcsolatba hozható a már hivatkozott huszárnyereg-módosítással.
A magyar népművészetben kevéssé elterjedt figurális edények között is találunk lovon ülő huszárt. Az 1860 körül készült túri (mezőtúri) pálinkásedénynek igazolhatóan vannak tiszafüredi vonatkozásai. Rátétes díszítményeiben valósághűségre törekszik, s a nyereg típusa, ha nem is állapítható meg egyértelműen, de több mint valószínűsíthető a füredi nyereg felidézésének szándéka (FÜVESSY 1987, 548. kép; vö. FÉL–HOFER 1966, 3. színes tábla).
Hátlapján karcolt, színezett huszáralak lóháton kihúzott karddal és felirattal: „Hi a haza / Kardot rántt mond a gyenyerál. Alatta pedig: Megáljunk it a víz parton kinál / jál meg jó barátom reggeli áldozat légy / mikor torkomon le mengyen ez ám / a hathatós ital kilánkat (?) szivet / vigasztal Szép Sándor élyél / sokáig éj sok számos eszten / dőkig felesége gyermekeddel / téged az isten éltessen / készült 1876ban.”
Baloldalt felirat: „Tokaji / Lajosé ez / a Miska. Majd három katona alakja gyalogosan profilból, szivarkát szíva. Felirat: Huzd ki Magad Baka Bundás / Aki Ezen Mikának szorul / lopására Kivánom hogy jusson / anyak orvosságára aKóldúsok / Között Főkapitányságra Pesten / és Budán taligatolásra. A fül jobb oldalán lovon ülő huszár, szájában égő szivarka, egy gyalogos katona kínálja a következő szavakkal: igyál / Komám / Miska Báty / tyád kinál. Alatta vers: Huszár vagyok Édes / Anyám nem Baka rám / illik a Sárga zsinóros ruha Vivát nyomod Évát.”
Viszonylag ritkaságszámba megy ugyanekkor a magyar anyagban tálakon, tányérokon a lovas alak megjelenítése. Különleges példány az a tárgy, melynek öblében lovas alak karddal (Szent György-motívum) látható (színesben közölve GRÁFIK 2002b, 90. kép).
Föltehetően a részletezést jobban lehetővé tevő faragó, véső, karcoló technika alkalmazása következtében a pásztorművészeti alkotások nyeregábrázolásai tisztábban kivehetők. Példaként idézzük fel azokat a katona-, illetve lovaskatona- és huszárábrákat, melyek Balaton vidéki tükrösön és gyújtótartón – utóbbin a palóc vidékről is – láthatók (MALONYAY 1911, IV: 149 old. 159. ábra, 2. rajz és 150 old. 160. ábra, 1. sor, 1. rajz; valamint MALONYAY 1922, V: 305). Mindkét esetben határozottan kivehető, hogy a lovas egy- (mégpedig hátsó) kápás nyeregben ül. Egy spanyolozott tükrösön viszont, melyen a nyereg ábrája nagyon vázlatos, úgy tűnik, hogy a lovas kápa nélküli nyerget használ (MALONYAY 1911, IV: VII. tábla, 2. sor, 2. rajz). Más tárgyakon, mint például egy szaru rühzsírtartón a nyereg nélküli hátalás ábrája látható (MANGA 1972, 36. kép).
A fentieken túl pásztorművészetünk több tárgyán található egy olyan képszerű ábrázolás, melyen a nyereg rajzolata jól kivehető. A külföldi szakirodalomból is ismert téma („a vadász temetése”) különböző magyar megjelenítésein (például ló hátán csak a nyereg, a nyereg hátsó kápájára madár szállott, a nyereg közepéből virágcsokor nyílik), eltérően a nemzetközi anyagtól, ahol a nyeregtakarón van a hangsúly, egyaránt azonosítható a nyeregtalpas, elöl-hátul kápás típusú nyereg (vö. K. CSILLÉRY 1982; HERMAN 1904; MANGA 1972, 52. és 22. ábra; SOLYMOSSY 1915; továbbá összefoglalóan l. SÁFRÁNY 1992).
Figyelmet érdemelnek továbbá azok a botfaragások, melyek történeti események és személyek megjelenítésében – ábrázolásaikban bizonyos sztereotípiát alkalmazva ugyan, de – esetenként értelmezhető nyeregrajzolatokat is tartalmaznak. Ezek az alkotások többnyire egy-egy kiemelkedő képességű pásztorfaragó tevékenységéhez köthetők (l. GYÖRFFY 1983; MALONYAY 1911, 295–298.; MÁNDOKI 1978; S. KOVÁCS 1987).
A bútorművesség területén egyaránt megtalálható a lovas alakoknál a nyereg ábrázolása és hiánya, például az áttört faragású padtámlabetéteknél (HOFER–FÉL 1975, 278–280. kép, illetve 287–290. kép). Nógrád megyei anyagban karosszéken, széken, tálas fogason és bölcsőn is feltűnnek értelmezhető lovas, huszár-, illetve nyeregábrázolások (K. CSILLÉRY 1973, 120–124., valamint képek; DOMANOVSZKY 1981, II: 44. és 78. kép; FEJÉR–ROBOZ 1999, 73., 94. és 520. tétel, illetve kép; KAPROS szerk. 2000, 380., 389–390., 394–395. és 485., 495–496., 500., 502. kép; MALONYAY 1922, V: 63–265.; MANGA 1972, 31. kép).
A falusi lakosság, a parasztság körében viszonylag későn meghonosodó szekrényeken, többnyire német mintára jelentek meg a lovaskatona-, illetve huszárábrázolások (K. CSILLÉRY 1962, 232–237., valamint képek; 1973, 115–118, valamint képek; KAPITÁNY–IMRŐ szerk. 2001, 86–87.). Ritka példány az a tükör, melyen ugyancsak lovas alakok láthatók, mégpedig nyereg nélkül, szőrén ülve meg a lovat (K. CSILLÉRY 1972, 35–36. kép).
A népművészet más területein található lovas ábrázolások olyannyira stilizáltak, hogy a nyereg nem is kerül megjelenítésre (l. DUNARE 1979, 103. old. XX. tábla, melynek egy Máramarosból származó példája az állat hátán való oldalülést ábrázolja).
Különösen áll ez a textíliákra, hímzésekre (FÉL 1976, 10.; vö. DOMANOVSZKY 1981, II: 206. old. 133. kép; FÉL–HOFER 1966, 8. fekete-fehér tábla; HOFFMANN–N. FÜLÖP–LACKNER é. n., 61. és 73. tárgy, illetve kép; FÜGEDI 1993, 179.).
Vannak tárgytípusok, amelyeken a nyerget fedő nyeregtakaró kerül hangsúlyozásra. Ezek köréből kiemelkednek gazdag változataikkal a fára festett ikonok (DAVIDOV 1973, 156., 159., illetve LXII. tábla 16. kép és VII. tábla), valamint az úgynevezett üvegképek Szent György- és Szent Márton-ábrázolásai (SZACSVAY 1996, 247–256. és 321. kép).
Hasonló kialakításúak többnyire a mézeskalácsok úgynevezett ütőfái is (WEINER 1981, 15., 43. és 44. kép; KEMÉNY 1925, 8., 13., 14., 17. kép). Egyetértően idézzük Weiner Piroska megállapítását Beliczay Imre mintafáiról: „Huszárfiguráinak viselete és fegyverzete azonban nem tekinthető mindig hiteles ábrázolásnak.” (WEINER 1981, 30.)
A Néprajzi Múzeum mézesbáb mintafáit átvizsgálva azonban a nyeregábrázolások – mondhatni a nyeregtípusok – meglepően gazdag változatait figyelhetjük meg, több-kevesebb realizmussal, de mindenképpen értelmezhető kivitelezésben.
A régi formák helyett széles körben elterjedtek az újabb, jellegtelenebb (festett) mézeskalácsformák, amelyeket (festés előtt) bádogformákkal „szúrtak ki” a tésztából, majd kisütés után csővel írták a tetejét (l. KÓS 1994, 111.).
Sematikus és sokszorosított voltuk miatt kevésbé tanulságosak az úgynevezett populáris grafika lovas ábrázolásai. Ezek köréből a katonai emléklapok egyes példányain találhatók jól kivehető nyeregrajzolatok. Az előre gyártott lapokra a leszolgált katona arcképfotóját ragasztották, s a lovas változatok gyakori díszei voltak a parasztság tisztaszobáinak (l. FÜLEMILE 1994, 214. és 16. kép).
Sárkányölő Szent György alakja a magyar anyagból is jól ismert mint kézműves-, iparosjelvény, cégér emblematikus figurája (l. GRÁFIK 2002a, 33. és 34. ábra; 2002b, 44. és 179. kép; vö. NAGYBÁKAY 1993).
A gyermekjátékok körében is kedvelt volt a ló, a paripa, a lovas katona, a huszár különböző megformálása. Tanulságos felidéznünk, hogy 1875-ben írta egy angol hölgy: „Olaszországban a fiatalság tarkára festett kis kordét és kocsit kér, a belga gyerekek vaskos parasztlovakat, a kis magyarok vágya a táncoló paripa…” (MOSKOVSZKY 1996, 28.).
A néprajzi/népművészeti kézikönyvekben, a népművészeti kutatások album jellegű kiadványaiban (a hivatkozottakon kívül l. FÉL–HOFER–K. CSILLÉRY 1969; HOFER–FÉL 1994), mint azt a felidézett példák is mutatják – hol módszeres elemzés eredményeként, hol esetlegesen –, fellelhetők a hátalást, a lovaglást, (a nyereghasználatot is) megörökítő tárgyak. Az összefoglaló tematikus áttekintések leginkább az úgynevezett pásztorművészet területén tárták fel a lovas ábrázolásokat. A betyár, a huszár, a katona, a nemzeti hősök kedvelt motívumok voltak (MANGA 1972, 54–55. és 69–72.), s ha nem is mindig, de sok tárgyon lovon ülve, nyeregben, nyeregtakaróval formálták meg őket alkotóik. Sajnálatos, hogy a publikációk többsége a tárgyak azonosításához szükséges információkat nem vagy csak részben adja meg.
A huszárok, lovas katonák, lovas alakok népművészeti ábrázolásaira vonatkozó kitekintésünk korántsem teljes mértékű. A közgyűjtemények ilyen vonatkozású módszeres átvizsgálása csak a tervezett úgynevezett motívumkutatás, illetve motívumkataszter munkálatai során várható (a tiszafüredi kerámiatárgyakon található huszárábrázolásokra nézve összefoglalóan l. FÜVESSY 2001, továbbá a nemzeti jelképek kapcsán SELMECZI-KOVÁCS 2001, 22–24. és 28–30.).
Az azonban már az eddigi példák alapján is megállapítható, hogy a népművészet, amennyiben ábrázolja a különböző lovas alakokat, azok megformálásában, de különösen a felszerelésre (pl. lószerszám, nyereg), a ruházatra nézve, bizonyos előképeket is felhasznál, és csak erős kritikával fogadhatók el az egyes ábrázolások forrásértékűnek. Jelentősége nem is ez utóbbiban van, hanem abban, hogy a lovaglás tényét, különböző eseteit, illetve vonatkozásait, és a kapcsolódó felszerelések változatait a népi kultúra e területén, azaz a tárgyalkotó népművészetben is dokumentálja.
A népművészeti huszár- és lovas ábrázolások mögött természetesen valóságos élmények is voltak, illetve lehetnek. A paraszti társadalom különböző mértékű lótartásán kívül a toborzások révén sok falusi, mezővárosi fiatal került lovas katonai szolgálatba, akik elsajátították a hátalás, nyergelés, a lovaglás tudományát. Arról is van tudomásunk, hogy a katonaságnál használatos felszereléseket időszakonként selejtezték, így azok közül több is (leginkább nyereg, kengyel), másodlagos használatra, a parasztság körébe jutott. Másrészt viszont a háborúskodások, lovas alakulatok harcai során is elkerülhettek egyes példányok a falusi gazdákhoz. E tárgyak használata hozzájárulhatott az emlékek, élmények felidézéséhez és megőrzéséhez, s ez is inspirálója lehetett a tárgyalkotó népművészet ló-, lovasalak-, huszár-, lovaskatona-ábrázolásának.
Első változata megjelent: Zachar József (szerk.): A magyar huszárság története – A lovasműveltség sajátosságai. Budapest – Zürich, 2004. 88–102.
Megjegyzések:
1/ A bemutatott tárgyak a budapesti Néprajzi Múzeum tulajdonát képezik.
2/ A részletes tárgyleírásokat a Nyeregbe! című kiállítás hivatkozott katalógusa (GRÁFIK 2002b) tartalmazza.
3/ A fényképfelvételeket Sarnyai Krisztina készítette.
Irodalom
AJTAY Endre–PÉCZELY László (szerk.)
1936 A magyar huszár. A magyar lovaskatona ezer évének története. Budapest.
ARTNER Tivadar
1982 Ló és lovas a művészetben. Budapest.
BARCZY Zoltán – SOMOGYI Győző
1987 Magyar huszárok. Budapest.
K. CSILLÉRY Klára
1962 A bútor- és világításgyűjtemény. Néprajzi Értesítő, XLIV. 232–237.
1972 A magyar nép bútorai. Budapest.
1973 A Bútor- és világításgyűjtemény gyarapodása. Néprajzi Értesítő, LV. 110–124.
1982 A vadász temetése. In MNL 1982, 5: 455.
DÁVID László
1981 A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest.
DAVIDOV, Dinko
1973 Ikone szrpszkih crkova u Madarszkoj. Novi Szad.
DOMANOVSZKY György
1981 A magyar nép díszítőművészete I–II. Budapest.
DUNARE, Nicolae
1979 Ornamentica traditionala comparata. Bucuresti.
FEJÉR Gábor–ROBOZ László
1999 Székképek. Budapest.
FÉL Edit
1976 Magyar népi vászonhímzések. Budapest.
FÉL Edit – HOFER Tamás
1966 Parasztok, pásztorok, betyárok. Emberábrázolás a magyar népművészetben. Budapest.
FÉL Edit–HOFER Tamás–K. CSILLÉRY Klára
1969 A magyar népművészet. Budapest.
FÜGEDY Márta
1993 Állatábrázolások a magyar népművészetben. Miskolc.
FÜLEMILE Ágnes
1994 Populáris grafika Magyarországon a 19. század második felében: emléklapok és emblematikájuk. In Kisbán Eszter (szerk.): Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. Budapest, 213–231.
FÜLÖP Hajnalka
2002 Nyeregtakarók. Budapest: Néprajzi Múzeum. (Kiállítási katalógus)
FÜVESSY Anikó
1987 Fazekasság. In Bellon Tibor – Szabó László (szerk.): Szolnok megye népművészete. Budapest, 1987, 375–421.
A tiszafüredi mázas kerámia. Debrecen.
1996 A tiszafüredi fanyergek és faragott díszítményeik. Múzeumi Levelek 75/II: 353–368.
2001 Katona Lajos huszármotívumos mázas kerámiái. In Barna Gábor (szerk.): Társadalom, kultúra, természet. Karcag–Szeged–Szolnok, 237–245.
2002 A füredi nyereg. Tiszafüred.
GRÁFIK Imre
1992 Jel és hagyomány. Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszék
1995 Jelünk a világban: kultúránk. Szombathely: Savarai University Press.
2002a A nyereg. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 6. Budapest: Néprajzi Múzeum.
2002b Nyeregbe! Budapest: Néprajzi Múzeum. (Kiállítási katalógus)
2002c „Jeles” nyergek. In Mir-susne-xum I. Tanulmánykötet Hoppál Mihály tiszteletére. Csonka-Takács Eszter–Czövek Judit–Takács András (szerk.), 333–350. Budapest: Akadémaiai Kiadó.
2004 Marked objects: Signs on the saddles. Semiotica 150-1/4 (2004) 537–577.
2005a Megjelölt tárgyak – jelek nyergeken. Néprajzi tárgyak vizuális/szemiotikai értelmezése. Néprajzi Értesítő LXXXVI. 25–48.
2005b A műtárgyelemzés szemiotikai lehetőségeiről. In Balázs Géza – H. Varga Gyula – Veszelszki Ágnes (szerk.): A magyar szemiotika negyedfél évtized után. Budapest–Eger: Magyar Szemiotikai Társaság – Líceum.
GYÖRFFY István
1983 Adatok Bagol András botfaragó munkásságához. Ethnographia, XCIV. 423–431.
P. HAJMÁSI Erika
1996 Kályhacsempék Vas megyéből. In Gráfik Imre (szerk.): Vas megye népművészete. Szombathely. 1996, 243–254.
HERMAN Ottó
1904 „A vadász temetése”. Etnographia, XV. 155–156.
HOFER Tamás–FÉL Edit
1975 Magyar népművészet. Budapest.
1994 Magyar népművészet. Budapest.
HOFFMANN Tamás – N. FÜLÖP Katalin – LACKNER Mónika
é. n. Hímzések a parasztház öltözetéből a Kárpát-medencében – Stickereien aus der Bekleidung des Bauernhauses im Karpatenbecken. Szombathely.
HOLL Imre
1958 Középkori kályhacsempék Magyarországon I. Budapest Régiségei, XVIII. 211–279.
1971 Középkori kályhacsempék Magyarországon II. Budapest Régiségei, XXII. 161–207.
1983 Középkori kályhacsempék Magyarországon III. Archeologiai Értesítő, 2. sz. 201–230.
HOPPÁL Mihály
1992 Etnoszemiotika. Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszék.
IRÁSNÉ MELIS Katalin
1986 Szent György-alakos budai kályhacsempék. In Fügedi Erik (szerk.): Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, 254–268.
ISTVÁN Erzsébet
1975 Egy tiszafüredi butelláról. Művészet, XVI. 2. sz. 10–11.
1980 Kályhacsempe. In MNL 1980, 3: 9–13.
KAPITÁNY Orsolya – IMRŐ Judit (szerk.)
2001 Somogy megye népművészete. Kaposvár.
KAPROS Márta (szerk.)
2000 Nógrád megye népművészete. Balassagyarmat.
KATONA Imre
1976 A habán kerámia Magyarországon. Budapest.
KEDVES Gyula
1998 A szabadságharc huszárai. Budapest.
KEMÉNY György
1925 Mézeskalácsok. Budapest.
KEY, Mary Ritchie (ed.)
1982 Nonverbal communication today. Berlin – New York – Amsterdam: Mouton de Gruyter.
KÓS Károly
1972 Népi kandallók és kályhacsempék az erdélyi magyarság körében. In Kós Károly: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 134–190.
1994 Néprajzi képeskönyv Erdélyből. Budapest.
S. KOVÁCS Ilona
1987 Bagol András faragópásztor. Ethnographia, XCVIII. 101–112.
LÁSZLÓ Gyula
1943 A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge – Der Grabfund von Koroncó und das altungarische Sattel. Budapest.
1993 A Szent László-legenda középkori falképei. Budapest.
MALONYAY Dezső
1911 A magyar nép művészete III. A balatonvidéki magyar pásztornép művészete. Budapest.
1922 A magyar nép művészete V. A palócok művészete. Budapest.
MÁNDOKI László
1978 Bagol András faragványai Pécsett. Kaposvár, 265–270. /Somogyi Múzeumok közleményei, III./
MANGA János
1972 Magyar pásztorfaragások. Budapest.
MNL
1980; 1982 Magyar néprajzi lexikon 3. és 5. Budapest. (főszerkesztő: Ortutay Gyula)
MORRIS, Charles W.
1971 Writtings on the general theory of signs. The Hague – Paris: Mouton de Gruyter.
MOSKOVSZKY Éva
1996 Háziipari fajátékok Európában. In Kriston Vizi József (szerk.): Játék + Rend + Szerek (A facsigától a játékprogramig). Kecskemét–Budapest, 1996. 24–36.
NAGYBÁKAY Péter
1993 A ló a magyar heraldikában. Veszprém megyei Honismereti Tanulmányok, XV. 129–136.
NAGYRÉVI-NEPPEL György
1973 Huszárok. Budapest.
NEMES Tamás
1979 Egy XVI. századi dísznyereg restaurálása. Műtárgyvédelem 6: 157–170.
PETTKÓ-SZANDTNER Tibor
1931 A magyar kocsizás. Budapest.
SABJÁN Tibor
1991 Népi cserépkályhák. Budapest.
SÁFRÁNY Zsuzsa
1992 Egy téma változatai – „A vadász temetése”. Ethnographia, 3–4. sz. 240–251.
SÁGVÁRI György – SOMOGYI Győző
1999 Nagy huszárkönyv. Budapest.
SÁGVÁRI György – SOMOGYI Győző – SZABÓ Péter
2001 Honvédhuszárok. Magyar királyi honvédlovasság 1920–1945. Budapest.
SEBEOK, Thomas A.
1976 Contributions to thedoctrinere of signs. Bloomington: Indiana University Press
SELMECZI KOVÁCS Attila
2001 Nemzeti jelképek. Budapest.
SOLYMOSSY Sándor
1915 „A vadász temetése” – egy népszerű kép származástörténete. Etnographia, XXVI. 232–255.
SZACSVAY Éva
1996 Üvegképek. Budapest.
THOMPSON, Jon – GOMBOS Károly – G. FARKASVÖLGYI Zsuzsa
1985 Ázsiai nyeregtakarók, Nicolas M. Salgó magángyűjteménye – Sammlung asiatischer Satteldecken des Sammlers Nicolas M. Salgo – Asiatic Saddle-covers form the Collection of Nicolas M, Salgo. Szombathely.
VIVAT HUSSAR
1990 Revue de l’Assotiation des Amis du Musée International des Hussards.N. 25. Tarbes.
VOIGT Vilmos
1977 Bevezetés a szemiotikába. Budapest: Gondolat.
WEINER Piroska
1981 Faragott mézeskalácsformák. Budapest.
ZACHAR József
1984 Idegen hadakban. Budapest.
ZACHAR József (szerk.)
2000 A magyar huszár. Budapest.