NAPÚT 2008/6., 30. oldal
Tartalom
Horváth Ödön
Haikuk
Pallós Tamás
„Szent Ferenctől az új emberig”
Végh Attila
Levél Szent Ferenchez
A szobából kilépve egy tágasabb szobába nyitsz,
és tovább. A legnagyobb ajtó mögött Isten áll,
vagy egy dobozoló ördög. De ott már mindegy.
Aki ellát odáig, úgyis megvakul, nem lát különbséget.
A legnagyobb küszöbön, van-nincs mesehatárán
álldogál, hív, dúdolgat a Példa.
Szövege lennél, követője vagy megoldása,
magad sem tudod. Kiúsztad világ homokjából a
tengert, de nem történt semmi, úsztad a
lebegő pillanatot, úsztad, úsztad késő dallamát.
Nem tudom, mi vitt, mit vittél magaddal, de hidd el,
a sivatagot járni sokkal nehezebb. Megélni, hogy a
süppedt határokon őrzi, nyugtatja magát a Példa.
Lenni nem követője, nem megoldása.
Rabsága, szabadulása, káosza, földre égett valósága,
fölébredni, hinni benne, nem hinni, elaludni,
fölébredni. Egy halott gyöngysora. Apró lépések
a bevehetetlen távon.
Tízezer kimért őrület, csillagtakarós nap.
Távolodsz. Felissza jártod a Példát, látomást látsz,
a világ partjain ki-kicsap egy kerub szárnya,
átégnek rajtad a fák, cseresznyevirág visz a télbe,
zokogás régi, fényes szobába, elzuhannak benned
temetők, szétjártad otthonod, mit is akartál,
szólongatod a megszült várakozást, sorba állnak
jöttödre a kerubok, földi látomásuk vagy,
sötét csillaguk, magánügyük, kiúsztak szemedből a
cölöpök, rések, ki a kőkerítések, kérdések csöndkapui,
igék, sarokvasak, és a mindenen túl, és túl a
mindenen túlon, és még tovább vakulsz.
Havazik. Hideg virágokat szelídít a halál.