NAPÚT 2008/6., 74–79. oldal
Tartalom
Tőzsér Árpád
Szentivánéji álom
Károly György
A Gerbeaud teraszán
Miklóssy Endre
A falanszter és az eszkimók között
Az ember tragédiájának az a jelenete, ami a kiinduló alapunk az elmélkedéshez, az űrben játszódik. Csakhogy ez a szó pontatlan és csak félreértéseket eredményezhet. „ŰR”, mint a nem létezésnek, az ürességnek a szinonimája, önellentmondó fogalom. Maga Szabó Lajos például a Teremtés művén tűnődve, azt nem a valaminek a semmiből való létrehozásaképpen, hanem a rendezetlenségnek, a Káosznak a renddé, azaz Kozmosszá alakításaképpen értelmezi. Minden létezés tulajdonképpen rendezettség, és a létezés erősségének a fokát a rendezettségnek a mértéke szabja meg. Hamvas Béla korszakos jelentőségű, hallatlanul szellemes tanulmányában, a Zöld és lilában, éppen így veszi szemügyre a világot az emberi teremtőképesség alapján átrendezni próbáló korunkat. Erről az úgynevezett űrről hogy értelmes módon beszélni is tudjunk, meg kell határoznunk azt a két partját, ami megmutatja, hogy honnan jöttünk és hogy hová megyünk.
Madách a művét eredetileg a londoni színnel, vagyis a jelennel fejezte volna be, ám utóbb meggondolta magát, és írt néhány színt a jövőről is. Lehet ma ezeket pontosan beteljesült vagy beteljesülőben lévő próféciáknak tekinteni – de Madáchnak nem nostradamusi, hanem elemzői képességei voltak. A kiindulási pontjuk pedig a jelen, az a nagy danse macabre a drámában, amivel a kapitalista szín befejeződik. A lényege a világ elértéktelenedése, ami a Pénz világuralmának a következménye. Eltűnt ugyan az erőszak – legalábbis nagyjából –, de megmaradt az, ami az erőszakot eddig is működtette. Megmaradt a romlás ősoka.
Ezt az okot, vagyis a theodiceát vizsgálva Jakob Böhme nem látja a gonoszt sem önálló, tehát a Teremtővel összemérhető istennek, amiképpen ezt a dualizmus teszi, sem pedig a világ valaminő, időközben bekövetkezett romlása eredményének, mint a konvencionális keresztény felfogás. Továbbá a Gonosz műveiről azt mondja, hogy állapotból fakadnak, nem pedig tudatlanságból, mint ahogy a görög hagyomány gondolja. Ez az állapot az Isten első teremtő princípiumából származó és onnan továbblépni nem képes lélek pusztító megrögződöttsége. Ez a jelentése annak, hogy Lucifer az első volt az angyalok között és éppen ebben a hybrisben bukott meg, miután képtelen belelátni a második princípiumba, a mennyei létbe (Isten valóságába), mivel ez korlátozná az ő autonóm teremtési készségét. Maga a normális ember azonban a harmadik principiumból vissza tud oda tekinteni. A démoni viszont megmarad ott, ahonnan származott, a teremtés bőszültségében, ami így pusztító erővé válik. (Madách nem ismerte ugyan Böhmét, de ismerte valamelyest a német romantikát, amely oly nagy mértékben gyökerezett a philosophus teutonicus munkásságában. Így ágyazódik a Tragédia a legmélyebb európai hagyományba.)
Az Űrt, vagyis a Földtől való távolodás dimenzióját így jellemzi a költő, ősrégi költői hagyományokra is támaszkodva (a sumer mítoszból Etana égbe repülése az első e leírások között, amit ismerünk):
„Először a báj vész el, azután
A nagyság és erő, míg nem marad
Számunkra más, mint a rideg matézis.”
„A mennyiség uralma”, ahogyan Guénon mondaná. Látható itt az a metafizikai összefüggés is, ami a kiüresedő világot a kapitalizmushoz kapcsolja. A londoni haláltánc akár a Kommunista Kiáltvány illusztrációja is lehetne, aminthogy Marxot magát is több szál kötötte a német romantikához. Íme, az ő kapitalizmuskritikája:
„A jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csereértékre oldotta fel. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét. Leszaggatta a családi viszonyról a meghatottan szentimentális fátylat, és e viszonyt pusztán pénzviszonyra redukálta.”
Pénz és individualista öntörvényűség. Az elsőnek a teremtménye – ami eddig még valóban nem volt – az értékmentesség. Ha mindennek megvan a maga csereértéke, és így bármi bármivel elcserélhető, akkor eltűnik a világból a valóság érzése, ami az általunk megismert dolgokhoz való ragaszkodásból áll össze. A pénz ugyanis, mint egyetemes értékmérő, egyúttal tartalom nélküli is. Gúnyolja különben az ő legsajátosabb termékét, az önző individuumot is – hiszen azt a saját értékrendje szerint is csereértékké degradálja. Életükre visszanézve, ezért hullanak olyan reményvesztetten a sírgödörbe az emberek: mire volt jó az egész? Pénzt, azt lehet szerezni, sőt másról se szól az egész élet – de végül is értékhez így nem jutottunk el. Nem láttunk bele – mondaná Böhme – „a szent isteni születés második princípiumába, a mennyei létbe”.
A falanszter így vezeti az értékfelismerésre képtelenné vált individuumot az uniformizált rendbe, amelyben készen kap kívülről egy értékrendet. Madáchnál, az „utópikus szocialisták” Lenin által lenézett naivságának megfelelően, ez még erőszakmentesen, józan belátás alapján történt, aminek az oka az erőforrások mindenki által belátott fogyatkozása volt. Mi, ezredvégi túlélők, kissé másképp emlékezünk ugyan vissza a falanszterszervezés módszereire, de nem is ez a lényeg. A világtörténelem eddigi problémái a falanszter szemében a zűrzavarból adódtak, az emberek összevissza cselekszenek mindenfélét, meggondolatlan értékekre hivatkozva. De most jön a Tudomány és rendet vág. Luther kazánt fűt, Michelangelo széklábat farag, Platón teheneket fog őrizni. (Eszembe jut itt nagy humanista irodalmárunk, a még csak nem is kommunista Benedek Marcell, aki Platónt „prefasiszta ideológusnak” minősítette.) Ami pedig őbennük több volna, mint a Társadalomtudomány által reájuk szabott feladat, az nyilván betegség vagy deviancia, amit gyógyítani kell, vagy büntetni. Sajnos, a Tudományból valahogy hiányzik a kellő meggyőző erő, hiába tanítják már az óvodában magasabb matézisra a kisgyerekeket. Mégiscsak kell az a koncentrációs tábor vagy gázkamra, hogy a Tudós okosabbságát egyértelművé tegye.
A lélek megzavarodásából eredő turba ilyesformán hozza be a hatalmi viszonyt oda, ahová pedig a tiszta értelem hivatkozásával vezetett minket. Aminthogy az egyenlőség köpenyébe is kemény hierarchia öltözik – sőt még az is látszik, hogy kontraszelektív. Az ítélkező tudós minden tekintetben silányabb az alárendeltjeinél, még a tudásában is. Egyenlőségen ezért a silányság diktatúráját kell értenünk. Az individualizmus csődje után tehát a kollektivizmus csődje. Két zsákutca. Így vezet minket Lucifer az űrbe, nevezvén védencét cinikusan bár, de találóan „báb-istenségnek”. Elmenekülőben az úgynevezett „világtörvények” – a kapitalizmus és a kommunizmus – diktátumából, elszántan arra, hogy ő szabjon törvényt önmagának. Nietzsche is az eszünkbe juthat itt, de az igazán fontos az, hogy ez a „törvény” az üres égbolton csak önmagára vonatkozhat, vagyis a semmire. Ez a helyzet megfelel Guénon diagnózisának is, aki a hagyomány végső felbomlásának két fázisát különböztette meg, a szolidifikációt, vagyis a megdermedést, majd a disszolúciót, vagyis a szétolvadást. (A materialista filozófia 20. századi térvesztése a spiritizmusokkal és okkultizmusokkal szemben igen jól szemlélteti ezt a megállapítást. A folyamatot azonban semmiképpen se lehet „kibontakozásnak” tekinteni, mivel a hagyománytól még távolabb vezet.)
A Tragédiának ez a három színe, a falanszter, az űr és az eszkimók, ekképpen szorosan összefüggenek, és a lelki eredetük a kapitalista szín haláltánc-jelenetében van. Ismételten le kell szögeznem, hogy ez az 1860 táján keletkezett mű minden profetikus tartalma ellenére sem a jövő előérzete, hanem a jelen diagnózisa. Ha sok minden történt is közben, semmi sem változott. Lehet, hogy Madách többet tudott a „történelem végéről”, mint Fukuyama?
Az összekötő kapocs közöttük éppen az „űr”. Lucifer ekképpen biztatja védencét:
„Hát nem vágytál-e, menten a salaktól
Magasb körökbe, honnan hogyha jól
Értettelek, rokon szellem beszédét
Hallottad?”
A „rokon szellemet”, ami az űrbe vonná maga után az embert, Hamvas Béla „Zöld és lila” tanulmányában e két szín viszonyával jellemezte. A megkísértett, tanácstalanná vált ember a Földet „lila ködben” kívánja elhagyni. Nem a divatos kozmikus űrutazásokra kell itt gondolnunk, ami úgysem fog sikerülni, és a helyzeten különben sem változtatna, hanem a „Földszellem” elhagyására.
A reneszánsz uralkodó színei a kék és a vörös voltak, mindkettő ősi színe egyébként az archaikus festészetnek. Az alchimizmust ismerő Böhme alapján a vörös a tűz, vagyis az élet sóvárgása, a görög Erósz. A kék pedig a víz, a szeretet, a keresztény agapé megfelelője. A kettő együtt kiadja a világ tökéletes harmóniáját, a fényt. A lila és a zöld együtt ellenben e harmónia szétfeszítései, mint „hipervörös” és „szuperkék”. A lila szín kilépőben van a felfoghatóság köréből, utána már a láthatatlan „ultraibolya” következik, ami viszont éppen ezért könnyen benépesíthető a virtuális valóság képeivel.
Ezekről a mesterségesen megteremtett paradicsomokról írta Baudelaire, hogy „a látható természet látható ura hasonlóvá válik az eszelőshöz, aki vászonra festett díszletekkel próbálja pótolni a valóságos kerteket vagy bútorokat. A végtelenség szomjának ebben a megromlásában rejlik minden bűnös kicsapongás gyökere.” És itt többre kell gondolnunk, mint az őáltala ekképpen jellemzett kábítószer-fogyasztásra. A virtuális világteremtés képlete előtt állunk. A természettől elforduló, vagyis az űrbe tartó ember úgy keresi a paradicsomot, hogy nem kíván erőfeszítést tenni érte.
És a szétválás, mint ahogyan Böhme mutatja meg, a sötétségbe vezet, „amelyben éppúgy benne van és él minden lény, miként a fényben és a külső elemi világban, de tulajdonságának megfelelően minden a fantázia világába lép. A farizeus ebből annyit megérthet, hogy nincs valódi tudása a pokol és a fantázia mivoltáról és rendeltetéséről. Istenen kívül nincs semmi, és a fantázia mégis Istenen kívül van – egy másik kínban való másik élet, másik természet-fény, melyet a mágusok ismernek. A sokaság mágusa ekképp gőgös, hiú, fukar, gonosz, falánk, a sóvárgó sokaság szelleme ő és hamis bálványimádó. Nem követi a természet szabad akaratát, a csodák erejének birtokosát, és nincs felfogása az isteni misztériumról, mert akaratával nem követi e misztérium szellemét. Mivel ezek önmagukból indulnak ki, a kezdet a véget keresi, és eszköze a turba. Nem áll Isten szabad akaratában, hanem önmagából növekszik és mint gőgös fa emelkedik fel.” Ez az, amit Jung nyomán Hamvas luciditásnak mond, és az önmagába fordult európai idealizmust ez vezette csődbe, mint a gondolat realizációjának a hiánya. Ebben a felfogásban üzenheti Ádám a Föld szellemének, félreértve, azaz dehumanizálva a test és lélek dualizmusát:
„Testem tiéd tán, lelkem az enyém,
A gondolat s igazság végtelen,
Előbb megvolt az, mint anyagvilágod.”
Hamvas szerint a lila a kék és vörös közötti választani nem tudás. Holott nem valóságos szintézis. Amit mi „színkörnek” mondunk, és amiben a lila valóban e két szín keveréke, az csupán érzékcsalódás. A lilán túl és a vörösön innen egymástól eltérő, egészen más világok vannak, és csupán annyi a közös bennük, hogy egyaránt nem érzékelhetőek. A zöldet pedig eztán e látszat-szintézis eteti. Kioltván az emberből a valóságérzést, azt, ami őt a saját életéhez köti.
Böhme azt tanítja, hogy „fiatal korban a földi növény tele van erjesztő zöld eszenciával és méreggel. A turba hatalma ilyenkor igen nagy.” A zöld, mint ahogyan Hamvas rámutat, voltaképpen a nyers élet színe, az „első lélek”, a teremtés első princípiumából származik, de eredendően mégis nélkülözi a megrontott szellem magába zárkózó elfajulását. A növények klorofilljának a zöldje, amely életet készít a napfényből, közeli rokona a mindent eltakaró feketének (a nem színes fényképeken az erdő lombja mindig rendkívül sötétnek látszik), hiszen a lehető legtöbbet kell a fényből elnyelnie, de ebből a láthatatlanból mégis az élet születik meg folyamatosan, a „misztérium”, mondja Böhme.
A zöld a lilától áthatva viszont az ellenkezőjévé válik. „Ezt a zöld világot nem fegyelmezi valamilyen magasabb ellenőrzés, hanem egy, az okkultba játszó különös és félelmetes fantazmáknak látszó hallatlan és megfoghatatlan erő, az elmének ez az újabb változata, amely az emberi életről szóló eddigi képzetet eltörölte és tökéletesen új alapot teremtett” – írta Hamvas Béla. A tudomány itt mutatja meg a valóságos szerepét, azt, hogy a maga bőszült teremtőkészségével elzárja az ember útját, Böhme szavával az „örök természet kibomlásához. Az ördög így védekezik, hogy megakadályozza birodalmának a megismerését.” (Világunkban tabuvá vált az ördög említése. Néhány éve a Mértékadó Körök botrányt kavartak Mel Gibson Passió filmjéből, mivel merészelte benne fizikailag megjeleníteni a Kísértőt.)
Ilyen körülmények között pedig a „szégyentelen éhség” már nem az életet táplálja, hanem önmagát. Ez az, amit hedonizmusnak mondunk, a végső fázisa pedig a bulémia, midőn a lelkileg teljességgel felbomló ember halálra zabálja magát. Ma a Föld erőforrásainak a 80%-át az emberek 15%-a fogyasztja, illetőleg pusztítja el. Ezenközben az éter lila hullámain minden éhező megcsodálhatja a gazdagok paradicsominak látszó életét a Bahamákon, frusztrálva magát azzal, hogy „rajtam múlott, hogy ezt nem értem el”.
Így érünk majd el az „eszkimókhoz”. Akik ugyan egészen másfélék, de hiszen itt nem is őróluk van szó, hanem az Utolsó Időkről. (Hamvas Béla Ugyanis című, utoljára megírt és a fenyegető jövőt előrevetítő regényében a szónak ebben az értelmében szerepelteti „eszkimó” néven a világot végső pusztulásba kergető, gyökereitől elszakadtan démonizálódott lelenc-csapatot.) Nézi az eszkimó a tv-t, látja benne élete kudarcát. Mihez kezd most magával? Ő is többet kíván hát szerezni az erőforrásokból. A látott álomvilág szereplőihez persze nem juthat el, ám vannak szomszédai…
„Szomszédimat, igaz,
Agyonverém mind, de hasztalan.
Mindég kerülnek újak – s oly kevés
A fókafaj. Ha isten vagy, tegyed,
Könyörgök, hogy kevesb ember legyen
S több fóka.”
Igen korszerű könyörgés ez, mint látjuk. És ha még nem jutottunk is el az „agyonverésig”, a turba fogságában ez előbb-utóbb aligha lesz elkerülhető. „Természeti törvény”? Ugyan kérem. Az első világháború idején történt a kijevi állatkertben, hogy a romló ellátás miatt nem tudták az oroszlánokat etetni, így azok éhen pusztultak. Eszükbe sem jutott azonban egymásra támadni. Ellenkezőleg, haldokolva összebújtak egymással.
Az űrben viszont teljességgel hiányzik az efféle, ugyanis hiányzik a legcsekélyebb közös alap is. Hiszen itt mindenkinek a magánügye, hogy mit tekint értéknek, és ha valaki önmagán kívül mást is annak kívánna tekinteni, akkor legkevesebb, hogy mosolyogni való. Ezt mondják „posztmodern életérzésnek”, Hamvas Béla találóbb szóval szituácionizmusnak nevezte. Ellenhatás a világnézeti terrorok évszázadával szemben, viszont láthatóan éppoly kevéssé nélkülözi, csupán a formájában alakította át az erőszakot.
A pusztulás oka így valóban a Nap kihűlése. Nem a szó fizikai értelmében, hanem a Teremtés pneumatikus összefüggései szerint. Ismét Böhméhez kell fordulnunk. „A szeretet alkotóerejéből származó magasabb létezők alapjait a Nap tárja fel, hogy növekvő élete legyen. Ahogy a Nap egyetlen akarata csupán önmagát adja és sóvárgásával mindent áthat és minden élőnek az erőt és önmagát ajándékozza, ugyanígy Isten a természeten és a teremtményen kívül az egyetlen jó, és Istenen vagy a Jón kívül semmit sem adhat. Ha a Nap a világból eltűnne, minden dolog sötétben lenne, az ész pedig azt mondaná: mi most a sötét halálban, a hideg méregben vagyunk. És valóban így is lenne. A méltatlan szellem külön szeretetbe és akaratba visz, ahogy Ádámmal és Luciferrel történt, akik az igazgyöngyöt a fantáziába vetették és az egészről leszakadtak.”
Az űrnek ez a feketesége – a Nap teljes hiánya – a semmit teremtő ördögi fantáziának bízvást megfelel, de az ember belepusztul. Az űrbe pedig a Mammon vezetett minket, hogy ott teremje meg üres fantázia-képeit a Nap műveinek a láthatatlanná tételére.
A „saját égbolt” megteremtése, ahogyan Nietzsche mondaná, vagyis az individuumnak a metafizikai szintre emelt önzése eredetileg magában hordja a korlátait is, hiszen közvetlen eszköze nincsen mások befolyásolására. Az űrből visszatérő ember rögvest szembesül ezzel a problémával: ki kell terjesztenie ezt a „saját törvényét” másokra is. Maga a hagyomány természetesen ilyen általános érvényű, viszont tagadása az individuum abszolút (azaz semmiből történő) teremtőkészségének, és ezért szóba sem jöhet. Azt a virtuális világot, ami ilyen módon létrejött, a valóságosnak a helyére kell valamiképpen állítani: a hatalom, a mágia vagy a pénz segítségével. A világ teremtett rendjét tehát meg kell hamisítani, ami a hazugság műve. Aki pedig ezt nem hajlandó a magáénak elfogadni, azt kényszeríteni kell rá. Ez az erőszak műve. Az ilyen módon működő bőszült teremtés pedig már hatékonyan láthat neki a látható és láthatatlan világ elpusztításának. Ez a kizsákmányolás. „Hazugság-erőszak-kizsákmányolás” – összegzi Szabó Lajos a turba művét, amelynek az érdemi leleplezésére, Hamvas észrevétele szerint, már e két színnek, a zöldnek és a lilának az egybevetése is alkalmas.
„A tűz és a fény pillantásában van a szétválás – mondja Böhme. – A szellem önmaga fölé emelkedik, vagyis az erők tüzes ismerője lesz, mert a tüzes rémületből mint új élet lép ki. Ám még sincs új élete, hanem csak természetet vett fel. A szeretet pedig középen marad, mint a szellem centruma.”
(Elhangzott a Hamvas Béla Kör rendezvényén a Deák téri evangélikus gyülekezeti teremben,
2007. március 23-án, a születésének 110. évfordulóján rendezett megemlékező konferencián.)