NAPÚT 2008/7., 56–57. oldal
Tartalom
A természet egyfajta köztársaság
Dede Balázs
Séta egy klímakertben
Verrasztó Gábor
Az ötszáz kötetes író
Beszélgetés Nemere Istvánnal
Nem tudom, egy író életútját lehet-e szokványosnak nevezni, és annak milyennek kellene lennie. Azt viszont bizton állítom, hogy Nemere István eddigi pályafutása nem szokványos életút. Pécsett született 1944-ben, Elekről, a sváb Niedermayer családból származik, nevüket édesapja magyarosította Nemerére a konszolidáció után. 1974-ben jelent meg első könyve A rémület irányítószáma címmel. 1982 óta rendszeresen publikál, Magyarországon kiadott köteteinek példányszáma meghaladja a tízmilliót, regényeit tizenkét nyelvre fordították. Előtte azonban volt gépgyári segédmunkás, vízi mentő a Balatonon, erdész, földmérő, filmstatiszta, boncsegéd, mentős, bolti eladó, biztosítási ügynök, sajtótitkár és könyvtáros. Hat évet töltött Lengyelországban, ahonnan kétszer nősült. Jelenleg Csongrád megyében, egy tanyán él.
– Kíváncsi vagy nyughatatlan ember?
– Mindkettő. De ne felejtse el, hogy 1963-ban érettségiztem, és akkoriban még az értelmiségi származás hátrányt jelentett a felvételinél, három pont híján maradtam le a főiskoláról. Ezért munkahelyeim egy része kényszerpálya volt.
– Mikor gondolt arra, hogy író szeretne lenni?
– Tizenegy éves koromban. A rádióban hallottam, vagy olvastam valami irodalmi művet, ami olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy elhatároztam: én is írni fogok. Persze az álom elmúlt, és huszonöt éves lehettem, amikor elkezdtem novellákat írni Lengyelországban, ahová első házasságom révén kerültem ki. A toruni Kopernikusz Egyetem főkönyvtárában kaptam munkát, ott tanultam meg lengyelül. Később elváltunk, de jött az új szerelem, és ismét lengyel feleséggel költöztem haza, több mint húsz évig éltünk együtt.
– 1982-ben Európa legjobb sci-fi szerzője lett, amely egyben meghozta a hazai elismerést is. Ön most hová sorolná magát?
– Miért kell meghatározni magam? Egyszerűen csak író vagyok, műfordító. Ezt a tudományos-fantasztikus matricát azóta sem tudtam levakarni magamról, pedig ennek nálunk erősen degradáló a jelentése. A kritikusok nem méltatnak figyelemre, nem érdekli őket, hogy a könyveim kilencven százaléka már történelmi dokumentum.
– És szépíró kollégáival milyen a viszonya?
– Nem is vesznek írószámba. Nyolc évig folyamatosan próbálkoztam, de nem vettek fel a szövetségbe, azzal a kifogással, hogy „tevékenysége a tagságot nem indokolja”. Most már örülök neki, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk. Minden író egyedül ír, szerintem ez nem egy olyan foglalkozás, amit csoportosan is lehet művelni.
– Átlagosan havonta két könyvet ír. A mennyiség nem megy a minőség rovására?
– Néha igen. Viszont mindenki másképp ír. Vannak gyorsan, közepesen és lassan írók. De nem törvényszerű, hogy a gyors munka gyenge regényt produkál. Hányan írnak öt-hat évente csak egy könyvet, és az is rossz. Tele van velük a polc. Minden a rendszerességen múlik, hogy az ember komolyan veszi-e, amit csinál.
– Milyen munkamódszerrel, beosztással dolgozik?
– Én fanatikus, mániákus író vagyok, és ezt tudom is magamról. Mindennap hatkor kelek, legyen karácsony, január elseje vagy a születésnapom. Reggeli után leülök dolgozni, és déli tizenkét óráig írok. Ebéd után sétálok, hogy az egészségemre is vigyázzak. Vacsoráig marad egy-két órám a másnapi kézirat előkészítésére. Este televíziót nézek, hírműsorokat és dokumentumfilmeket. Minden percemet kihasználom, mert csak így tudok írni, utazni és a kötelezettségeimnek eleget tenni. Például az asztalos sem dobja ki a méretre levágott fa felesleges részét, hanem elteszi, mert máskor, máshol fel tudja használni. Én ugyanúgy gazdálkodom az időmmel, ha ebédig marad tíz percem, válaszolok egy levélre. Lehet, hogy egyesek ezt már-már betegesnek tartják, viszont sohasem ittam, dohányoztam. Ez az én életem. Nem szabad hagyni, hogy az ember keze közül kifolyjon az idő, mint a homok. Ki kell használni minden pillanatát. Ez az ars poeticám.
– Nyolc éve egy tanyán él Csengele mellett. Miért esett a választása Csongrád megyére?
– Teljesen mindegy, hol lakom. Apám falusi, általános körzeti orvos volt, hat megyében vándoroltunk, Pécsen éppen hogy megszülettem, oda sem köt semmi. Esztergomban 29 évet töltöttem, de már túl nagy a nyüzsgés, nem bír el egy ekkora város ennyi turistát. Azért költöztünk Csongrád megyébe, mert közelebb nem találtunk megfelelő helyet. Mindenképpen egy erdős tanyát szerettünk volna a harmadik feleségemmel. Ez egy kilenchektáros tanya, több épületből áll, így jutott hely az ebédlőnek, tévészobának, könyvtárnak is.
– Valójában ötszázadik kötetének apropóján beszélgetünk. Mikor jelenik meg, és miről szól?
– Amikor ezt az interjút olvassák, már a könyvesboltokban lesz. A könyv egy ember és egy kutya kapcsolatának a története. Mindketten sok mindenen átmentek életük során, és a regény alapkérdése az, hogy le tudják-e győzni az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságukat. De nem kutyalélektan, inkább emberlélektan a műfaja.