NAPÚT 2008/7., 81–86. oldal
Tartalom
Fortune Brana
Az almafa
Cseh Károly
Betűikből csillag fénye árad
Jelesekéi közt általában észrevétlenek maradnak a „mezei” sorsok, amelyek azonban az emberi próbatételnek és példamutatásnak sokszor ugyanúgy megörökítésre méltó teljesítményeit képviselik. Ezt tanúsítja a közölt emlékezés is.
Boga Bálint
A jóhiszeműség dicsérete
Apám élete 9 tételben és 3 közjátékkal
Bevezetés. A XIX. században született, és megmaradt élete végéig annak az évszázadnak gyermeke. A klasszikus emberi tartás és mentalitás prototípusa volt, a világ történései, a XX. század kataklizmái átmentek rajta és felette, de ő rendíthetetlenül képviselte magatartásával a magával hozott értékeket. Vele ellentétben születése évében (1888-ban) több olyan híres és hírhedt személy született, aki megforgatta a XX. századot: így Buharin, a kitagadott bolsevik, Guberian, a náci generális, Dulles, a hidegháború konok alakja, Chirico, a modern festészet, Eliot, a modern költészet, O’Neil, a modern dráma régi elvekkel szakító alakjai és a nagy ajándékozók: Kretschmer, az emberi alkattan, Karl Barth, a teológia megújítója, és végül, de nem utolsósorban Waksman, a tbc első legyőzője, a streptomycin felfedezője.
Apám naiv volt mai értelemben, azaz a fogalmakat első jelentésükben tudta csak felfogni, minden szó azt jelentette számára, amit az önmagában kifejezett, minden csel, manőver távol állt tőle, meg sem jelent tudatában, talán csak egyszer, élete megmentése érdekében. Boldog lenne a világ, ha megengedhetnénk magunknak a naivitást – mondta egy gondolkodó, és apám személyében látom ennek a mondásnak igazságtartalmát.
1. tétel. Az árva gyerek. Székely volt. Gyergyószárhegyen született és első éveiben ott is nevelkedett, akárcsak Bethlen Gábor, erdélyi fejedelem, az anyai Lázár család várában. Édesapja korán meghalt, három élve maradt testvérével együtt lett hatéves korában árva. Sok, korábban született testvérük – azonos keresztnevűek is – még csecsemőkorában meghalt torokgyíkban, ami akkor gyakori jelenség volt. Nagybátyja, Boga Károly, a neves pedagógus, a dévai és szászvárosi gimnázium igazgatója lett a gyámja. Így – elemi iskolái és néhány debreceni év után – a szászvárosi gimnázium diákja lett. Oda járt abban az időben Gróza Péter (Petru Groza) is, a későbbi román miniszterelnök. Az erdélyi táj és a székely gondolatvilág beivódott lelke mélyébe, a székely himnuszt élete végéig imádságként idézte, énekelte. Az iskolában a humán tárgyakat szerette, a matematika kissé idegen volt tőle. Érettségi után a kolozsvári jogi egyetemen tanult. Gondolkodott, hogy klasszika-filológia szakra jelentkezzék, de – mint tréfásan mondta – a beiratkozásnál az döntött, hogy melyik jelentkezési sor volt rövidebb. A latin nyelvet igencsak szerette, ez volt a közös háttér a két említett szakterület kiválasztásakor.
2 tétel. A katona. 1912-ben fejezte be egyetemi tanulmányait és lett jogi doktor. Utána rögtön két évre Bécsbe került mint karpaszományos katona. Ne feledjük, az Osztrák–Magyar Monarchia korában vagyunk! 1914-ben szerelt le, és ahogy ez megtörtént, kitört az első világháború. Azonnal behívták aktív frontharcos katonának, végigharcolta a háborúnak mind a négy évét. Volt a galíciai fronton, ahol átlőtték a lábát és mint sebesültet a kozákoktól lengyel nők mentették meg. Volt az olasz fronton, Isonzónál. Sokszor emlegette a kavernákban bekövetkező iszonyatos robbanásokat: az oda becsapódó lövedékek a zárt térben olyan légnyomás-fokozódást okoztak, hogy senki sem úszta meg élve az ott levők közül. És ekkor elkövette talán élete egyetlen csalását élete megmentésére: orvos barátjával megbeszélve valamiféle szert vett be, ami hasi tüneteket, hasmenést produkált, és így a hátországi kórházba irányították. A fronton az a csodálatos véletlen történt, hogy két fiútestvérével, akik szintén katonák voltak, egy frontszakaszon találkoztak, fénykép is őrzi a három Boga fiú itteni találkozásának emlékét. Apám sok katonai kitüntetést kapott (Für Dienst), az egyik székelyföldi ismertető könyvben mint háborús „hőst” említik. Engem igencsak meglepett ez, mivel csendes, nyugodt – bár, igaz, néha hirtelen kitörésre fakadó – embernek ismertem. Nehéz volt elképzelnem róla, hogy harcos, aktív katona, de – úgy látszik – a feladatot, mint klasszikus veretű személyiség, mindig komolyan vette. A közelmúltban jártam az Isonzó menti harcok területén, láttam a kavernákat, az osztrák–magyar temetőt és az olasz emlékhelyet a felírással: a magyar és olasz katonák a halálban lettek testvérek, „affratellarono”, „testvériesültek”, ahogy az olasz tömör kifejezés írta. Hál’ istennek, ő nem lett a testvériség ilyen áldozata. Endre Károly költő, aki szintén ott harcolt, és később bejárta az egykori harcmezőt, disztichonban írt versciklusban emlékezett a förtelmes napokra:
Nappal a füst tört fel feketén a magasba, ha lőttünk,
Éjbe a cső tüze vert nyom-jelölő cöveket.
I. közjáték. Trianon. A háború vége, a háború elvesztése Magyarország számára végzetes következménnyel járt, a trianoni békediktátummal elvesztettük az ország kétharmadát, és ebben benne volt egész Erdély, apám szülőföldje. Számára csillapíthatatlan trauma volt, élete végéig nem tudta – lehet egyáltalán? – feldolgozni.
3. tétel. A bíró. Magyar jogászként természetesen a román birtoklású Erdélyben nem volt értelme ott maradnia (két testvére, a mérnök és a tanító, ott maradt). „Kijött” Magyarországra, Esztergomban és Budapesten, a Táblán és a Kúrián dolgozott, letette az ún. bírói vizsgát. Mindig polgári bíró volt, azaz csak polgári perekben hozott ítéletet. A családjog volt kiemelt területe, ezen belül az ún. nőtartási ügyekkel foglalkozott. Ez a jogi kategória a háború előtt létezett mindennapi kérdésként, a háború után a nők munkába állásával nagyrészt értelmét vesztette. Szakmai elhivatottságát főnökei mindig elismerték, szerette a hivatását. Büszke volt a bírói hivatás függetlenségére, amiből soha nem engedett. Ezért elítélte egyik barátját, aki nagy családja anyagi érdekében később elfogadta koncepciós perek tárgyalását. El is várta, hogy benne a bírót, az igazság megtestesítőjét tiszteljék. Egyszer egy vonatutazásán a kalauz a jegyét szabálytalannak vélte, mintha az ő hibájából lett volna az, ekkor felemelt fejjel, nyomatékkal kijelentette: „De kérem, én törvényszéki tanácselnök vagyok.” A bírói hivatás gyakorlásában fontosnak tartotta a törvények ismeretén kívül – talán felül – a belső igazságérzetnek, a judiciumnak a szerepét.
4. tétel. A bohém legényember. Itt, az anyaországban mint újdonsült, új környezetbe került, fiatal jogász kialakította baráti körét, szeretett társaságokba járni, kedves, kellemes, olykor kisfiús arculatáért mindenki szívesen fogadta, szerette. Több örmény és zsidó barátja volt. A hölgyek is rajongtak érte, többen férjnek is kiszemelték, de nehezen adta be a derekát. Válogatós volt és szigorú kritikus. Egyik esztendőben egy vidéki tehetős gazda lányának udvarolt, közel volt az eljegyzés is. Egy alkalommal nagy szabadtéri, ételben-italban dúskáló lakomát (olyan mai garden party-félét) csaptak tiszteletére, azonban a tálalás nem volt higiénikus, legyek szálltak az ételekre, nem óvták tőlük a finom falatokat. Ez az élmény olyan mély undorral hatott rá, hogy otthagyta a kijelölt arát. Mikor Esztergomban teljesített szolgálatot, Babits Mihály nyaralójába is hivatalos volt néhány alkalommal. Közben teltek az évek, ő élvezte a szabadságot. Étterembe járt ebédelni, így pl. a budai Rózsadomb étterembe. Kedvelte a sört. A háború utáni években is – ha volt rá alkalma és pénze – betért a kimérésbe egy pohár sörre, és ha vele voltam, én is kaptam egy pikolóval. Sportolni is kezdett, persze kedvtelésből, az atlétikát szerette, és ebben a súlylökést választotta. Később, amikor együtt sétáltunk, engem is tanított, hogy gömbölyű, 6-7 kilogrammos kődarabokat hogyan lehet távolra elhajítani, és az atlétikai rekordokról beszélgettünk, így például az 1936-os berlini olimpia eredményeiről, többek közt az amerikai néger Owens sokáig fennálló 10,2 másodperces 100 méteres világrekordjáról. Az utazást is kedvelte, bár az adott körülmények között kevés lehetősége volt rá. Sokat emlegette fiumei nyaralását, ropogtatva a szavakat idézte az ottani rikkancs délutáni újságkínálását: Corri-era della sera. Olvasni az útirajzokat, történelmi leírásokat szerette, ma használt angol kifejezéssel a non-fictiont, a szépirodalmat nem igazán kedvelte.
5. tétel. A férj és apa. A két háború közti időszakban gyakran látogatott Erdélybe, leggyakrabban mérnök bátyjához, Dévára. Ott ismerte meg a nála 21 évvel fiatalabb Andersen Alízt, aki szépségében még őrizte a finom skandináv arcvonásokat. Az ismeretség szerelembe fordult, és 1934-ben Budapesten megesküdtek a nemrég épült modern városmajori templomban. Bár 46 éves volt ekkor, gyermekáldás fogadására – az én megszületésemre – négy évvel később került sor. Kislányt szeretett volna, de megbékélve fiúlétemmel valódi apai szeretetét mindig élveztem. Amikor a második gyerek is fiú lett, kissé bosszankodott, de hamar elfogadta ezt is, és amikor hat évvel később, a háború után öcsém meghalt, végtelen szomorú gyász ülte meg a szívét. Apai büszkeségét a történelem megpróbáltatásai, az életfeltételeinkért folytatott mindennapi harc, későbbi háttérbe szorítása fakóbbá tette. „Az én apámnál nincs jobb ember, nincs, nincs sehol” – írta József Attila a nehéz sorsú proletárcsalád gyermekének nevében, és ez az érzés volt bennem is a nehézségek átvészelése közepette, látva jellemét és sorsát. A harmincas évek végén szeretett volna vidéki járásbírósági elnöki posztot elnyerni. A szakmai tudás bizonyos szintjén az ambiciózus emberek szinte törvényszerűen eljutnak annak felismeréséhez, hogy elképzeléseik megvalósításához önálló rendelkezési jogkörre van szükségük. Úgy tűnik, apám is ennek tudatában pályázott. Mint az igazságban és méltányos elbírálásban bízó ember protekcióhoz nem folyamodott, így a neki kedvező helyekről lemaradt. Végül – mintegy vigaszdíjként – Karcagra nevezték ki, de egy évre rá, 1940-ben a 2. bécsi döntés lehetővé tette az Erdélybe visszatelepülést. Ekkor kinevezték a marosvásárhelyi bíróság elnökhelyettesének, így oda költöztünk.
II. közjáték. 1939 szeptemberében kitört a második világháború. A magyarországi értelmiség valami sajátos burokban élt, nem érezte, nem értette talán a világpolitikai összefüggéseket, saját országunk vergődését ebben a nagyhatalmi véres játszmában. Mindenesetre 1944. augusztus 23-án a románok átállása Hitlertől Sztálinhoz megrendítette erdélyi létünket, a front egy pillanat alatt a közvetlen közelünkbe került.
6. tétel. A menekült. Még 1944 elején egy Marosvásárhely melletti faluba települtünk átmeneti jelleggel, félvén a város bombázásától. Itt ért a hír az arcvonal közeledtéről. Apám és anyám a menekülés mellett döntött, bár remélték – legalábbis apám –, hogy előbb-utóbb visszatérhetünk. Két bőrönddel indultunk el, még a kalapját is az előszobában felejtette. Az első hónapokban rokontól rokonig vándoroltunk. Hatvan, Kápolnásnyék, Rum, Sopronkövesd lett tartózkodási helyünk. Közben a front egyre közeledett felénk: jött utánunk, és minket egyre nyugatabbra hajtott. Végül 1945 húsvétján átléptünk Ausztria (akkor a Reich) területére egy azóta hírhedtté vált vonathoz kapcsolt marhavagonban. Az elkobzott zsidó vagyont szállító Aranyvonatról van szó, melynek egyik nagybátyám volt a megbízott irányítója. Sok kalandon mentünk át Ausztria területén, az akkor már elmenekült Szálasi, valamint az SS-ek erőszakkal el akarták venni az értékeket. Nagybátyám kimentette a vagyont, és az amerikai győztes megszállóknak adta át, mivel amerikai zónában ért minket a háború vége. Nehezen tartottuk fenn magunkat. Apám – bíró létére – krumplit ment lopni az osztrák parasztok földjére, egyszer majdnem megverték a tulajdonos gazdák. Végül menekülttáborban helyezték el családunkat, ahol szüleim a hazatérés mellett döntöttek.
7. tétel. A hazatérő. 1945 novemberében a két bőrönddel érkeztünk meg Budapestre, a Keleti pályaudvarra. Szomorú, felhős nap volt, a semmibe vágtunk bele, se lakás, se pénz, se munkahely, se jövő. Egy rokon fogadott be négyünket cselédszobájába, majd albérletbe költöztünk át. Apámat simán „igazolták”, menekülésünk úgy hozta, hogy a Szálasi-időszakban egy napot sem teljesített szolgálatot. Először a Népjóléti Minisztériumban, majd a bíróságon kapott állást. 1946 augusztusában az ő kezében láttam először egyforintos pénzérmét. Sokat sétáltunk együtt, ekkor beszélt életéről, de nem volt bőbeszédű, és hát én is még gyerek voltam, így – sajnos – csak morzsák maradtak meg emlékezetemben. Ilyen sétánk alkalmával hallgattuk például Mindszenty hercegprímás beszédét a cisztercita gimnázium udvaráról, vagy később a Mindszenty-per mikrofonos közvetítését az óbudai Duna-parti parkban.
III. közjáték. A Rákosi-rendszer. A háború utáni néhány év a várakozás, a hiú remény ideje volt. Egyre jobban éreztük azonban a szovjet megszállás nyomasztó, a szabad szólást megbéklyózó nyomását. Vártuk az amerikaikat, vagy a csodát?! De közben a kommunista rendszer vasrácsainak lakatjai keményen ránk zárultak Rákosi Mátyás és társainak Sztálint kiszolgáló hatalmi ténykedései nyomán. A koncepciós perek, a beszolgáltatás, a megszorított nadrágszíj, a fekete autók, az internálások, a kitelepítések kora ez.
8. tétel. A kisemmizett, alias liftesfiú. 1950-ben apámat felkérték, hogy adja be nyugdíjazási kérelmét. Nem szívesen tette, még életereje teljében volt – minden megpróbáltatás ellenére –, de nem volt más választása. Még írásbeli dicséretet is kapott, bár két, akkor nagyon vétkesnek tartott jelzője volt: horthysta (mivel aktív bíró volt a Horthy-rendszerben) és nyugatos (mivel elmenekült az oroszok elől). De aztán 1951-ben megjött ennek a méltó „elismerése”: egyik hónapról a másikra elvonták a nyugdíját, teljes összegében, egy fillért sem kapott ettől a hónaptól kezdve. Anyám kezdett ekkor dolgozni: felújította leánykori gyors- és gépírói tudását. Apám végtelenül megalázottnak érezte magát, közel negyvenévi magas szintű bírói hivatásgyakorlás után megfosztották a megélhetés lehetőségétől, nyugdíjas korára éhhalálra ítélték, pedig még az sem volt szemére vethető, hogy a háború előtt baloldali embereket, horribile dictu kommunistákat elítélt, mivel polgári bíróként még egy napra sem ítélt el senkit. De hát Rákosit egy bíró ítélte el anno… A határozatot követően apám is körülnézett, milyen pénzkereseti lehetősége lehetne. Sajnos, értelmiségi állást nem kaphatott, így – protekcióval – a Trefort utcai szakorvosi rendelőben liftkezelői állásra szerződtették, néha a ruhatárost is helyettesítette. Jogi diplomához méltó munkakörök! Esténként mutatta azokat a filléreket, amiket napközben a lifttel szállított betegek a zsebébe dugtak. O tempora, o mores! Közben fia, azaz én 1952-ben befejeztem az általános iskolát, apám miatt nehezen vettek fel a gimnáziumba, és az orvosegyetemre is csak kétszeri fellebbezés után. Apámra visszatérve, később Nagy Imre enyhítő rendelkezései nyomán nyugdíját részlegesen visszanyerte, a segédmunkát azonban folytatta. Így hát megvolt a mindennapi kenyerünk, a lakás rezsijét is fedezni tudtuk.
1956 forró napjaiban apám is átélte a remény pezsdítő hatását, bár érezte, hogy a Szovjet ezt nem engedi. November 4. után visszazuhant a reménytelenség állapotába, melyből nem látszott már semmiféle kiút. Élte – éltük – a túlélés végtelennek tűnő létezési formáját. Mindennapjaink bizonyos félelemmel teltek még sokáig, az 56-os újságokat – például – el kellett rejtsük, mert súlyos következményekkel járt volna, ha megtalálják nálunk. Egyedül az nyújtott a jövőre nézve valamiféle kedvező kilátást, hogy engem végül is felvettek az egyetemre, és előbb-utóbb orvos leszek.
9. tétel. A kórtani végjáték. 1960-ban egy sétájáról sántítva jött haza, egyik lába útközben hirtelen elgyengült. Otthon lefektettük, a körzeti orvos is csak fektette és otthon kezelte. Apám érezte, hogy ez az utolsó út kezdete. Addig nem vette jó néven, ha komolyabban udvaroltam, most azt mondta, hogy nősüljek meg. Érződött: meg szeretné érni, hogy unokája szülessen. Gyerekeink, unokáink megszületése továbblétezésünk, genetikai halhatatlanságunk jele és biztosítéka. Az elkövetkező hónapokban az agyi ér eredetű lágyulási folyamat előrehaladt, egyre elesettebb, végül teljesen ágyhoz kötött lett. Anyám fizetés nélküli szabadságot vett ki, de sokáig nem bírta, mert valamiből meg kellett élnünk. Végül Horányi professzor felvette a Neurológiai Klinikára, ahol a betegség tovább súlyosbodott a javulás reménye nélkül. A professzor utókezelő osztályra akarta helyezni. Több ilyen osztályt látogattam meg, hogy a legmegfelelőbbet válasszuk, azonban erre nem került már sor. 1960 karácsonyára állapota kritikussá vált, tüdőgyulladást kapott, karácsony második napjára elvesztette eszméletét. Lázasan zihált egész nap, tehát eljöttek az agónia órái. Anyámmal mellette voltunk állandóan. Kedves ismerőstől karácsonyi ajándékként kaptam meg Oscar Wilde: A readingi fegyház balladáját tartalmazó kis könyvecskét. Agonizáló apám ágya felett állva ezt olvastam többször végig a nap folyamán. Bár a poéma egészen más alaptörténetet beszélt el, hangulata, a halálraítélt halál felé közeledése valahogy illett apám haldoklásához, máig ezt idézi:
…mintha vakon a holt falakon
nagy szárny suhogna fent,
bús fagy szele száll: a nagyúr, a Halál
ím ölni megjelent.
Apám hajnalban meghalt, akkor csak anyám volt mellette.
Zárszó. Csendes ember volt, érzelmi életét belül élte, nem tárulkozott ki. Mostani idősödő énemből visszatekintve megrendüléssel gondolok arra, mit élhetett át lelkében e kínzó, kerékbe törő évszázadban.