NAPÚT 2008/9., 25–33. oldal
Tartalom
Novák László Ferenc
A magyarság fejfája
Jász Attila
a pillanat vonzásában. Közelítések
1 Csernáton háromszéki magyar település (Erdély), lakossága 4143. Felekezeti megoszlása: 2451 református, 1584 katolikus, 46 ortodox, 48 baptista.
2 Maksa – Eresztevény – Besenyő, Dálnok, Albis, Mátisfalva – Márkosfalva
3 A felsőcsernátoni katolikus gondnok a katolikus hívek református felekezethez való átállását a következőképpen interpretálja: „Elekes tiszteletes maga mellé hívta.”
4 Szentföld (Csernátontól eltávolódó irányba): Futásfalva, Torja, Szentlélek, Kővár, Szárazpatak, Kézdiszentkereszt, Kurtapatak, Beléfalva, Esztelnek, Csomortán, Almás, Lemhény, Nyújtód; más katolikus régió Ozsdola, Hilip, Hatolyka, Szentkatolna.
5 Presbitériumi Jegyzőkönyv, 1952
6 Kővár, Kurtapatak (épül)
7 „A római és görög katolikusok gyászmenete minkor pompásabb volt a reformátusokénál” (Novák)
8 Presbitériumi Jegyzőkönyv, 1923
9 A református felekezetű egyházi képviselők nyitottak a templom terében világi rendezvények megtartására. Így Csernátonban a közelmúltban konferenciát tartottak (a Bod Péter Napok alkalmával), valamint politikai fórumoknak is helyet adnak. A márkosfalvi református templomban nemrég Tamás Gábor könnyűzenei koncertet tartottak a gyülekezet vezetőjének szervezésében.
10 „A lelkész egy igen sajnálatos üggyel kell ma foglalkozzon. Köztudomású, hogy egyházunkban 1962. március 13-án du. 3 órakor lelkész engedélye nélkül megszólaltak a harangok bűnös kezek által. Szerzője az ügynek: Vajna Balázs a helyi néptanács alelnöke. Segítői: Elekes Jenő, aki húzta a harangokat a temetésre, míg Mihály András és Vajna József, akik őrt álltak a torony lépcsőjénél. Tudja azt mindenki, hogy Vajna Balázs sohasem fizetett sem egyháznak, sem lelkésznek, ezért letiltatott a rendes harangozás. Erőszakos fellépésével a legnagyobb bűnt követte el. Ezen ügyről hivatalosan értesítettem az esperesi hivatalt, hogy a szükséges intézkedést megtegye. A presbitérium a gyülekezettel együtt elítéli ezt a vétkes lépést egyházunk ellen” (1962).
11 Több urnás temetés nem volt Csernátonban.
12 Az elhunyt életútjába jelenre való politikai utalásokat is beépített.
Deák Ferenc Lóránd
Eltérések a csernátoni1
temetési szertartásban
1. A református és katolikus elkülönülések és kölcsönhatások a temetkezési szokásban. Csernátonban a katolikus és református felekezetű lakosság temetkezési szokásában kölcsönhatások figyelhetőek meg. A falu művelődési és társadalmi életében egy erős református ráhatás érvényesül, s kimutatható, hogy a település a közeli református falvakkal2 egy zárt református régiót alkot. Csernátonban a református felekezeti jelentéshez származási és gazdasági jelentések is társulnak. A katolikus lakosság térben is elszórtan él. A két részből álló falu két önálló református egyházzal működik, míg a katolikus felekezetűek kisebb számban, térben távol egymástól egy laza hálót működtetnek. Az itteni református egyház erősebb gazdasági háttérrel rendelkezik, amit a magántulajdon visszaszerzése után még jobban megerősített. A református egyház kihatását a lelkészek itteni hosszú szolgálati ideje is erősíti3, míg a katolikus plébánosokat gyakran áthelyezik, és így egymás kezdeményezéseit kell átvegyék.
A csernátoni temetkezési szokáskör bemutatásakor a következőkben kitérek a katolikus és református szokáselemek sajátos jelentéseire, valamint kölcsönhatásaira. Ezt követően az itteni katolikus gyászszertartás párhuzamaként bemutatom egy erős katolikus identitást felmutató falu (Esztelnek) temetését.
Az egyház évi szertartásai közé beépülő, életfordulóhoz kötődő és csoporttudatot megmutató szokásai között katolikus jelentéssel bír az öregek napja és a közös házassági évfordulók. Ennek átvétele megjelent a református felekezetnél, viszont a konfirmációs megemlékezések mellett másodlagosabb kezdeményezés maradt.
A virrasztóba beépülő egyházi vezető részvétele katolikus hasonlóságot mutat. Katolikus környezetben a plébános jelenléte a gyónásra való felhívást és lehetőséget erősíti meg. Ezt a mély jelentést viszont, amit a hozzátartozók ilyen alkalomkor végzett gyónása jelent, a reformátusoknál nem éri el, és még mindig csak másodlagos elem. Felsőcsernátonban viszont a katolikusoknál a plébánost a kántor helyettesíti a virrasztóban, így gyónásra a temetést követő szentmisén adódik lehetőség. A csernátoni katolikus temetkezési szertartás és a felekezeti többségben élő katolikus falvak (Szentföld4) temetési szertartásai között is lényeges eltérések vannak. Lényeges eleme ennek a hozzátartozók temetés előtti kötelező gyónása, ami a csernátoni katolikusok esetében nem kötelező, csak lehetőség.
A katolikus felekezetűeknél a szentmise tartása és a gyónás mint a hazajáró halott távoltartása is megjelenik. A koporsóban a holttest kezének elrendezése a katolikusoknál többletjelentést kap (keresztbe tett kéz keresztszülőt, leengedett kéz keresztgyermek hiányát, a rózsafüzér kézre való helyezése rózsafüzér tagságot jelent).
A temetési szertartásba beépült koszorúmegváltás megnevezéssel jelölt adakozás az egyház részére a református temetéseken jelent meg, amelynek kezdeményezője a felsőcsernátoni református egyház, s ez az itteni katolikus gyászszertartásba is beépült. Megjelenítésében a református temetéseken tapasztalt formát követik. Ezzel ellentétben a katolikus falvakban kisebb formában és elsősorban a szűk családra vonatkozva jelenik meg. Katolikus temetési szertartásokon általános adakozási elem a perselyezés, amikor a ministráns gyermekek tálcával körbejárják a résztvevőket, akik aprópénzt helyeznek rá. Ez a környék katolikus temetkezési szokásaiban jelen van. Csernátonban is megvolt, de ezt mára a nagyobb összeget jelentő koszorúmegváltás már kiszorítja.
A temetést követő templomi megemlékezés – a halottról – (hat hét elteltével, évente, kerek évfordulók) a református felekezetűeknél az elmúlt két évtizedben jelenik meg. Idős adatközlők szerint ez katolikus megnyilvánulás, gyakran kíséri a „nem vagyunk katolikusok” megjegyzés. A vasárnapi prédikációnak csak egy kísérő és befejező eleme. A megemlékezést a szertartás befejezése után a harang felhívó jelzése tudatja a szertartásról távol maradók számára is. A megemlékezések, a katolikus megemlékezéssel szemben, gyakran elmaradnak.
A halottak napi világítás szintén katolikus elem, amelynek idegenségét mára a reformátusok egyáltalán nem érzik. A halottak napján a temetőben a református lelkész jelenléte a katolikus szertartás párhuzamaként jelenik meg. A köztemetőkben megjelenő egyházi képviselők más időpontot választanak, amelyet a megelőző vasárnapi templomi szertartáson jeleznek.
A katolikusoknál ismert gyertyahasználathoz református felekezetű idős emberek – emlékezve szüleik véleményalkotására – a későbbiekben is elutasítóan viszonyultak. Ennek példáját őrzi a szomszédos Albisban lejegyzett egyházi szövegrész is: „a sírok kivilágítása hitelveink ellen lévén, nemcsak a lelkész, hanem a presbeter urak is ellene szólnak, ha egyebet nem tehetnek, családtagjaiknak tiltsák meg ezen hitelveinkkel ellenkező gyakorlatot.”5 A gyertyahasználat a katolikusoknál a gyászszertartást végigkíséri, hiszen meggyújtásuk jelzi a szertartás kezdetét. A megemlékezéseken is egyik állandó szimbólum. A gyertya a katolikus felekezetűek szokásainak gyakori kísérő eleme. A csernátoni katolikusoknál a következő gyertyával megjelenített szokásokat gyakorolják a halottas szertartások mellett: Luca napján gyertyát gyújtanak, a vihar és rossz idő megszüntetésére szentelt gyertyát gyújtanak és szentelt pimpót égetnek, Balázs napján két keresztbe helyezett gyertyával mondanak imát torokfájás ellen.
Szintén katolikus jelkép a temetési zászló, amelyet a gyászmenet előtt visznek.
Katolikus sajátosság a háztól induló temetési szertartás szentmise-részének templomban való megtartása. Így a ház és a temető között kiemelt helyszín a templom. Azokban a katolikus felekezeti többségben élő falvakban, amelyekben a közelmúltban ravatalozóház épült, a templom szakrális terében tartott szentmise erre az új helyszínre tevődik át. Itt a temetési szertartás fő tere a ravatalozóház lett. Helyi sajátosságokat alkotnak az új épületek megtervezésekor. Így egyes ravatalozóházak fő tartozéka lesz a gyóntatófülke kialakítása.6 Alsó- és Felsőcsernátonban a ravatalozóházakat a református egyház építteti. Ennek felmutatását már előre jelzi a be nem fejezett épületen a csillagot helyettesítő szélkakas református jelképe. Nélkülözik a gyóntatófülke beépítését, habár a katolikus felekezetűek is ezeket az épületeket fogják használni.
Esztelneken a Zárda temetőbe való temetkezés rövid felvázolásával egy helyi sajátosságokat felmutató katolikus temetés forgatókönyvét mutatom be. A falu középpontjában lévő ferences barátok kolostora mellett lévő temető nem tartalmaz ravatalozóházat. Az ide temetkező falubelieket a háztól temetik, viszont a falu vallástörténeti jelentőséggel bíró egyházi életének hatása megjelenik a szertartáson.
A családi háznál a temetési szertartás a résztvevők részvétnyilvánításával kezdődik. Az egyház képviselőinek (plébános, kántor és ministránsgyermekek) megjelenésekor a szertartás a temetési ceremóniához szükséges öltözék felöltésével kezdődik. A rituális jelentőséggel bíró öltözéket a ravatal előtti nyilvános térben egy bőröndben készítik elő. A plébánosnak a kántor segédkezik, a ministránsgyermekeket asszonyok öltöztetik. Ez a rituális elem a csernátoni katolikus temetési szertartásban nincs jelen. A fából faragott gyertyatartókba állított gyertyákat a szertartás megkezdése előtt gyújtják meg.
Szintén eltérés a csernátoni katolikus temetéstől, hogy a háznál tartott rövid egyházi szertartás ideje alatt a női hozzátartozók is ott állhatnak a koporsó mellett. A kihelyezett székeket az egyházi szertartás ideje alatt nem használják. Egyéni koszorúmegváltás nincs, a család adakozik, valamint misét kérnek a hatodik hétre.
A szertartás fő centruma a templom. A ravatalt egy oldalsó teremben (cinterem) helyezik el, ahol a halottvivők testőrséget állnak. Számuk nyolc, négyen viszik a holttestet, társaik kísérik. Szerepkörüket a gyászszalagok és az arra feltűzött zsebkendők is kiemelik. A temető közelsége nem teszi indokolttá a halottvivők váltását. Nagyszámú jelenlétük szimbolikus, hiszen díszőrséget állnak a koporsó mellett, valamint a templom belső terében lévő gyászszertartás ideje alatt a koporsó felvigyázását végzik. Az egyházi zászlót az elhunyt keresztfia viszi a gyászmenet élén.7 Csernátonban a zászlóvivésnek nincs az élőkre vonatkozó kötelezettsége, ezért a férfiaknál a gondnok, a nőknél a harangozónő viszi.
A templomban az első sorokban a keservesek helyezkednek el, és gyászmisét tart a plébános. Ennek kezdő aktusa a családtagok gyónása. A gyóntatófülkében a ferences rendű szerzetes pap végzi a szolgálatot. A templomi szertartás, a családtagok bekapcsolása a szertartásba és a holttest templomon kívül való elhelyezése egy istentisztelet kiemelt állapotát teremti meg, amelyben az érzelmi kitörés helyett egy kontrolláltabb viselkedés jellemző a családtagok jelenlétére.
A templomból távozva újra egy gyászmenetre jellemző rend jön létre. A halottvivők rúdon viszik a koporsót, amelynek kiszállítása a hozzátartozók kapunál való megjelenésével esik egybe. A központi Zárda temető közelsége miatt végig rúdon viszik a koporsót.
Az elföldelést szimbolikusan a plébános kezdi meg, aki a gondnok által lapátra emelt földből egy maroknyit a sírgödörbe dob, „ember emlékezz, hogy porból lettél és porrá leszel” halkan mondott szöveg kíséretében. Ezt követve a legközelebbi családtagok is egy maréknyi földet dobnak a leengedett koporsóra. Reformátusoknál ez a rítus a lelkipásztor részéről elmarad, viszont katolikus kölcsönhatásként a családtagok nem rendszeresen követik ezt a gesztust. Az elföldelés kezdetén már távoznak a résztvevők, annak befejezésére már csak a családtagok maradnak. A torra való meghívás személyesen történik, és többször megerősítik.
Felsőcsernátonban a katolikus kápolna építése után gondoltak arra, hogy a temetési szertartás folyamatába a szakrális teret is bekapcsolják. A szűk tér azonban nem tette lehetővé, hogy a résztvevők mind jelen legyenek a templomi szertartáson, és így két temetést követően lemondtak erről az elgondolásról.
A közeli falvak református temetéseiben is megjelenik a templomtér bekapcsolásának igénye. A templom a temetési szertartás fő tereként az ikafalvi református temetéseken jelenik meg. Itt feltételezhetően egy reformáció előtti rítuselem maradt életben, vagy a szomszédos katolikus falvak hatása jelenik meg. Ennek alátámasztására emelem ki a környék református temetési szertartásaiban a templom bekapcsolásának szándékáról szóló feljegyzéseket, amelyek viszont nem váltak általánossá.
A következő feljegyzést 1923-ban a református felekezetű Albisban jegyezték le: „A lelkész előterjeszti, hogy miután községünkben is kezd az a régi keresztény szokás életbe lépni, hogy az idős embereket a templomból temetik el, kéri a presbitériumot, csinnáltasson két kis padot, amire a koporsót a templomba ráhelyezhessék.”8 Márkosfalván időszakosan lelkészi kezdeményezésre jelent meg a gyászszertartás fő tereként a templom használata.9 A jelenben a presbiter tagokat temetik a templomból. Csernátonban nem volt hagyománya a templomból való temetkezésnek.
A katolikus falvakban a gyászszertartás fő részének a templom terében való megtartása hagyományként van jelen. Falvanként sajátos jelentése volt a ravatal elhelyezésének, amely gyakran a szentelt tér átmeneti terében, a cinteremben volt elhelyezve. Ennek a térhasználatnak a kiemelt jelentését a ravatalozóházak veszik át, amelyeket gyakran a templomkertben lévő temetőkben építettek fel. A református temetkezési hagyományban ez időnként feltűnt, egy falu (Ikafalva) kivételével viszont nem vált általánossá. A reformátusoknál a templom terének használata elsősorban státusszimbólum, ami származás, egyházi tisztség vagy életkor kiemelésére jelent meg.
A katolikus felekezetű Gelencén az elhunyt csecsemő temetése és gyászolása hagyományos szokást örökít meg. Az elhunyt megkeresztelt kisgyereket angyalkának nevezik. A szülők hat hétig gyászolják. A keresztszülőknek tilos a gyászolás, mert azáltal összetörnék a lelkét. A reformátusoknál is rövidebb a kisgyerek halálát követő gyász, viszont hiedelem nem társul hozzá. A sírhely és a hozzátársított síremlék kicsinyített változata hívja fel a figyelmet a sajátos életkorra. Előfordul az elhunyt hozzátartozók sírhelyébe való temetés, amelyet a síremlék feliratában megörökítenek.
A csernátoni katolikusok temetési szertartása veszít erős felekezeti jelentéssel bíró rituális szimbólumaiból. Ennek a leegyszerűsödésnek a hatása jelen van más szertartásaikban is. Míg katolikus többségben élő településeken egyes szertartások megjelenítése a nyilvános térben, a település különböző pontjainak szimbolikus összekapcsolásával jelenik meg, addig itt a templom zárt terébe tevődik át. Ez a jelenség a felsőcsernátoni katolikus egyháztagok vallásgyakorlásában még jobban érződik. A Húsvét előtti keresztjárás a templom belső falán elhelyezett képek előtt történik. A búzaszentelésre katolikus falvakban a határban kerül sor, itt viszont a templomkertben. A nyilvános terekre állított három régi kereszt közül csak egy található meg. A falu két kiemelt teréről még a kommunizmus ideje alatt eltűnt kereszt helyett nem állítottak újat, hanem a táj kereszt általi szakralizálását elsősorban a templomkertben alakították ki.
2. A kommunisták és a szektások temetése. A következőkben kiemelt epizódszerű utalások a felekezeti gyászszertartástól való eltérésben azt mutatják meg, hogy egy ideológia kiszolgálására hogyan használják fel a temetés szertartását, és ezáltal hogyan zavarják össze a családon belüli kapcsolatokat.
Kommunista vörös temetés egy volt a hatvanas években. A pártszövetség részéről az egyik lelkes falubeli párttag „prédikálta el”, vezette le a szertartást. A búcsúztató az „…elvtárs” közösségi tevékenységének méltatását emelte ki. A rendszer tárgyi szimbólumait jelenítették meg a szertartáson: piros zászló és koszorú elhelyezése a párt részéről.
Az adatközlők visszaemlékezéséből felvázolt temetés rámutat arra a jelenségre, hogy az egyházat kizáró ideologikus megnyilvánulás mégis az egyházi szertartásból ismert előzetes forgatókönyvet hozta működésbe, és annak analógiájára teremtik meg rítusukat.
A párthoz tartozó családok a továbbiakban nem helyettesítették az egyházi szolgálatot. Megalakulásuk korai szakaszában volt még egy megnyilvánulás arra, hogy az ima alatt a kommunisták nem vették le a kalapot, ami a családon belül is konfliktust teremtett: „…bácsinak a temetésére eljött, s nem vette le a kalapot, a kommunisták nem vették le a sapkát, s kacagtak. Utána esszevesztek, te mocskos kommunista, nem kutyát temettünk.” Az itt kiemelt töredékes visszaemlékezések rámutatnak arra, hogy a hozzátartozók nagy törekvéssel társadalmi elvárásoknak felelnek meg, ám kezdeményezőként teljes elutasításban és megvetésben részesülnek. A ma is élő családtagok nem idézik fel aktív szerepvállalásukat. Sértés számukra az emlékeztetés. A múlt rendszer szerepvállalásának hárításával eltávolítják maguktól elődjük emlékezetét is.
Párttagok temetésének egyházi szertartásába építették be a csoportot megjelenítő búcsúbeszédet. A búcsúztatókat általában egy jól fogalmazó személy írta, valamint olvasta fel. Közösségi részvételekre szóló köszöntők és búcsúztatók megírását nem illett visszautasítani.
Felsőcsernátonban a legtöbb alkalmi szöveget elkészítő személy írásai között egymás mellé kerül a papi beiktatás alkalmára készült köszöntő, iskolai búcsúztató, a konfirmáció alkalmára készült konfirmandusok búcsúszövege a lelkésztől, elhunyt osztálytárs búcsúztatója és párttag-búcsúztató.
Az 1989. decemberi rendszerváltás előtt elhunyt párttag temetésén a temetőbeli papi búcsúztató és a záróének előtt olvasták fel a párt részéről írt búcsúztatót. Szövegek nem maradtak fenn, a résztvevők visszaemlékezése által rekonstruálhatók a búcsúztató tartalmi elemei: nagy megdöbbenéssel búcsúzik a pártszövetség az elhunyttól, elismeréssel méltatják az elhunyt köztevékenységét, ugyanakkor kihangsúlyozták a csapatból való kiesés veszteségét, és azt, hogy az elhunyt példaképe lesz a hátramaradottaknak. Az itt megjelenített nyelvi ideológia is mutatja, hogy nem a szöveg értelemszerű jelentésén van a hangsúly, hanem az előadás, megjelenítés aktusán. A szövegalkotó számára nem jelent teljes szerepbetöltést a feladat elvégzése, ha nem vállalja a hiteles előadását. Ezáltal el is hárítja magától a csoporttal való szorosabb kapcsolatot, és a közösség előtti véleményalkotás az előadót minősíti. A faluban a párttagok viselkedése a rendszerváltás után lényegesen megváltozott. A halottbúcsúztató íróját és felolvasóját is megszólás érte, ugyanis „hallgasson, aki kommunista temetésen szónokolt”. A párttagok temetésének beiktatott új szokáselemei átértékelődve a mostani visszaemlékezésekben a nevetségesség és a gúny forrásai is. Ilyen példaként forog közszájon a kollektíva lelkes alapítójának a halála is. 1989 decemberében fia a Ceauşescu házaspár halálával viccelődött anyjának, aki a hír hallatára gutaütésben elhunyt.
Az egyházi adó nem törlesztése miatt egyik lakos halálakor elmaradt az egyházi szertartás. Szomszédai közadakozásból összeállítottak egy deszkakoporsót, sírt ástak, és eltemették a holttestet. A sírnál az elhunyt szomszédja elmondta a Miatyánkot, és elhantolták a sírt. Az egyházi szertartás elmaradása miatt a temetés időpontját a déli harangszóval egyeztették össze.
A Csernátonnal közigazgatásilag egy községet alkotó Albisban is előfordult az egyházi szertartást nélkülöző kommunista temetés. A helyi kommunista csoportot összetartó idős asszony temetésén nélkülözték az egyház képviselőinek jelenlétét, viszont a temetést jelző harangozás jelentőségét fontosnak tartották. A református lelkésszel való kapcsolatteremtés lehetőségének kikerülésével az elhunythoz közel állók közül egy férficsoport saját döntéseként szólaltatta meg a harangot. Tettükkel megsértették az egyház hagyományelvét. A Presbitérium Jegyzőkönyvbe10 megörökített bejegyzés értelmezésében az az állapot is felismerhető, hogy az egyház vezetősége hogyan reagál a visszaélésre, amikor tekintélyelvével már nem tud kontrollt gyakorolni a lakosságra, amelyben újabb csoportosulások alakulnak ki. A lelkész azért fordul a püspökség külső és tekintélyes intézményéhez, hogy ennek tudtul adtával szabályozza a híveket. Adatközlők visszaemlékezése szerint a koporsót piros zászlóval terítették le. Az elhunyt végrendelkezésével is megerősítette a párhoz való kötődését, és házát egy szentgyörgyi párttagra hagyta.
A kevés számú kommunista temetés arra mutat rá, hogy a hatalom ideológiájával azonosuló, és azt saját vagy családtagjai életfordulóhoz kötődő szokásaiban megjelenítő személy a meglevő renddel szemben egy új szervezetű csoporttal próbál fellépni. Itt a kisszámú csoporttag mellett szimbolikus háttérként jelen van egy ideológia, amelynek tudata abban a helyzetben egy önigazolást érvényesítő megnyilvánulást hoz létre. A hatalom oldalán való megnyilvánulás abban a helyzetben felmentést jelent a felelősség alól, viszont a falu közösségében való létezésre hosszú távon felülbírált viszonyulásokat teremt. Ennek hasonlóságát látom abban a kevés számú gyilkosságban is, amelyben a román és magyar ellentét mutatkozik meg.
A kis és nem ismert egyházi felekezetekhez tartozó személyek halálakor a lakosság nagy érdeklődéssel fordul a temetés megszervezésére és folyamatára. A részvétel az elhunyttal és annak családjával való kapcsolattartást jelentené, ezért a közvetlen részvétel aránya nem nő meg, viszont az érdeklődés fokozódik. A temetésen részt vevő az érdeklődés középpontjába kerül, a tájékoztató szerepét tölti be. Megnő a temetési gyászmenet útjába eső családoknál a „temetésnézés” jelentősége.
Az elmúlt években elhunyt „jehovatanú” temetése sajátos módon tükrözte vissza a felekezeti exogámiában élő családok helyzetét. A család a református egyházból vált ki és tért át a baptista közösségbe, majd a család szűkebb ága újra egy más vallási hovatartozást választott. Így a temetésen a tágabb család három vallási csoportban oszlott meg.
Meglátásom szerint a temetés megszervezésére és lebonyolítására befolyásoló hatással volt a református környezet és a nagyszámú jelenlevő. A „jehovistaként” definiált csoport törekedett, hogy egy pozitív képet alkosson magáról az idegen környezetben. Ezért megnyilvánulásukban és a szimbólumok használatában leegyszerűsítették a vallási hovatartozás jelentését, amelyet csak a temetés temetői lezárásában osztogatott kiadványaikkal mutattak ki. Az itt átadott ajándék párhuzamba állítható a tor funkciójával. Ennek átvitt értelme rámutat arra, hogy ebben a kontextusban a kiadványt nem lehet visszautasítani, mert a halott emlékét szolgálja.
3. Az urnás temetés. A megszokottól eltérő rítusok a résztvevőknek olyan rétegét szólítják meg, akik a látvány, az újszerűség vonzása által kapcsolódnak be a szertartásba.
A csernátoni temetkezési szokásokban újszerűnek és eddig idegennek tűnt a falu egyik középnemes leszármazottjának és kiemelt családtagnak, az Amerikai Egyesült Államokban elhunyt Cseh Tibornak urnás temetése.11 A gyászszertartásában az amerikai szokáselemek jelenítődtek meg, amelyek a helyi résztvevőkben az ünnep jellegét emelték. A szertartás bemutatása közben arra irányítom a figyelmet, hogy a hagyományos temetkezési szokástól eltérő gyászszertartás hogyan kap másodlagos funkciót, amelyben a közösségi összetartozás élménye erősödik fel, valamint igazolása annak, hogy a közösségből kivált személy halála után hogyan válhat újra az itt élők szimbolikus tagjává.
A résztvevőket Haszmann Pál, a Csernátoni Falumúzeum vezetője mozgósította, akit rokoni kapcsolatok kötnek az elhunythoz. Így több résztvevő jelenlétét a szertartásra felhívó egyén személyes kapcsolatai biztosították, valamint a megyei napilapban megjelent gyászjelentés is a szertartásra felhívó funkciót erősítette. Az itt megjelent szöveg kommunikációs funkciójában a felhívás mellett az elhunyt személyét és élettörténetét közvetítette az olvasó fele.
A református templomban tartott szertartás kiemelt pontja az elhunyt élettörténetének és életútjának ismertetése. Ez a gesztus azért értékelődik fel, mert a közösségből több évtizede (ötvenes évek) elköltözött személy elveszítette a személyes kapcsolatait a falu közösségével, valamint a nála fiatalabb generációval nem is alakíthatott ki kapcsolatokat.
A lelkész szertartása12 után az amerikai gyászszertartás mozzanataiként a hozzátartozók búcsúbeszéde következett. Az özvegy (Gábor Anna) megszólalása, mint hiteles információk birtokosa, rekonstruálta az elhunyt élettörténetét. Beszédének kihangsúlyozott pontjai az amerikai magyarság sorsáért vállalt felelősség, amelynek erősítése megvalósult a magyar cserkészcsoportok, magyar házak, folyóiratok alapításában, az anyaországgal való kulturális kapcsolatteremtés létrehozásában. Szövegének hátterében kitér személyes kapcsolatukra, amelyet unokája szavaival zár, ezáltal a generációk közti folytonosság érzetét erősítve a hallgatókban. Egy teljes és lezárt életpályaként mutatja fel férje életét. Az erdővidéki esperes (Nagy Károly) vallási motívumokkal megfogalmazott búcsúztatójában a közösségért és nemzeti értékekért felelős értelmiségi személyt jeleníti meg. A családtag (unokaöcs) beszédében a személyes kötődések, a veszteség érzései fogalmazódnak meg.
Az elhangzott beszédek a csernátoni résztvevőket szólítják meg, hogy egy közülük elszármazott ember élettörténetét megismerve fogadják őt újra a közösség tagjává. Az idegen környezetben nemzeti feladatvállalása felértékeli, misztifikálja személyét. Az ünnep jellegét erősítette a nemzeti szimbólumok megjelenítése: magyar zászló, a templomban a Hymnus, a temetőben a család kérésére a Székely himnusz, valamint a Magyarok világhimnuszának eléneklése. Az urnát átkötő nemzeti szalag, valamint az urnát sírba helyező fiatalember székelyruhás öltözéke (nem helybeli) szintén felerősíti az elhunyt nemzeti és közösségi kötődéseit.
Az egyéni és közösségi, valamint nemzeti értékek együttes megfogalmazása fejeződik ki a szertartásban, amely által kihangsúlyozódik az elhunyt családjának a nemzethez és egy szűkebb közösséghez való tartozása.
A gyászszertartás abban is eltér az itteni temetkezési szokástól, hogy meghosszabbították az elhalálozás és temetés közti időt. Ezért a most lezáruló beépítő rítus már a gyász folyamatában van, ami érződött a családtagok kiegyensúlyozott viselkedésén is. A résztvevőkön a gyászruha az ünnepi öltözék szerepét töltötte be. A lovas gyászkocsi és gyászmenet felállítása a templom és temető közti térben a helyi temetések imitációját követte. A temetőben újonnan felállított kopjafán feltüntetett elhunyt hozzátartozók nevei szintén a család egységét erősítették a szertartáson részt vevőben.