NAPÚT 2008/1., 11–19. oldal

Tartalom

Faludi Ádám
A rockdíler

Balázs Géza
„Ez nem vicces…”

Karaffa Gyula

Csunnyamesék

A bosszú…

    No, vót eccer valamék faluba egy igen huncut ember. Vót annak háza es, meg abba asszonya es, de vót annak egy szomszédasszonya es, aki után állandóan ette a feketefene. Úgy kívánta aztat az asszonyt, hogy mán csak ha reánézett es, tizenkettőt mutatott a nagymutató az óráján, ha nem lett vóna ilyenkor kéznél a saját felesége, hát verhette vóna a faszát a maga kezivel lefele. No, hát hogy férhetne ahhoz az asszonyhoz mán hozzá, merhogy igencsak őrizte aztat a férje, merhogy látta az a kanok pofáján az indulatot a felesége irányába, hát vigyázta es miatta! Dugva tartotta, na! De az asszony es hűséges tipusu vót, annak se kellett idegeny sodrófa. Még, egyelőre. No, ezen törte a fejit álltó napokot a mi emberünk, oszt csak reájött a megódásra, huncut vót, oszt kitanálta. Hát!
    No, eccer, mikor észrevette, hogy a szomszéd mán elment otthonrul, fogta magát, oszt átallépett a szomszédasszonyához.
    – Képzejje csak, szomszédasszony! Mostan hallottam a faluba, hogy a maga ura, meg az én feleségem… hát hogy összefeküttek. Na!
    – Nem lehet a! – hitetlenkedett a szomszédasszony.
    – Hát penig sajnos igaz! Mán az egész falu eztet beszéli, szégyellem es magamat miatta, hogy a feleségem így elkurvult, oszt hogy pont a maga urával! Mi ketten bezzeg utójára szerzünk rulla tudomást, mer mán csak ilyen hazug ez a világ! Lássa!
    – Hát, ha ez igaz, akkor megölöm azt a disznó uramot! – mondta a hírbe megcsalt feleség.
    – Mán csak haggya, szomszédasszony! Nem kell ebbül akkora ügyet csányni! Aztat javasolom inkább magának, bosszujjuk meg a rajtunk esett sérelmeket, oszt tegyük összve münk es amink van!
    No, a megdühödött feleség még egy kicsike unszolásra béatta a derekát, ha az ura hűtlenkedett, akkor minek maradjon tovább mán ű hűséges. Lehánta magárul a gúnyát mind az asszony, mind az ember, oszt megtették. Megbosszulták! Hát úgy megjáratta a brummogóját a szomszéd a szomszédasszony nagybőgőjébe, hogy még az atyaisten es hallotta a vonója szőrinek sercegéssét! Mikor mán jól kibosszulták magukat, pihentek egy fertályórát. Közbe a reászedett asszony csak monta a magájét, hogyaszonygya hát ez a hála, hogy ez ideig hűséges vótam? Tuggya mit, szomszéd? Bosszujjuk meg mégeccer magunkot! No, előkerült újfent a sodrófa, oszt úgy megdógoztatta azt a nyújtódeszkán a szomszéd, hogy mán a végin lisztezni es kellett, hogy foroghasson rajta! Miután másoccor es megbosszulták, az asszony továbbra se bírt megnyugodni. Mán pezsgett a vére!
    – Hát szomszéd! Tuggya mit? Bosszujjuk meg harmaccor es! – Tán teccett annak az asszonynak a szomszéggya fasza, tán e vót néki a második, mit életibe látott, tán termetessebb es vót, mint az urájé, vagy csak jobban forgatta a szomszéd, affenese tuggya, de annyira kívánta mán azt az asszony, hogy csak na! No, a szomszédnak mán a lelkesedése kezdett le-lelohadni, de azér csak-csak belement a dologba harmaccor es, oszt esment bétette a lécét a satuba, oszt fűrészeltek. Dóguk végeztivel esmét pihentek egy kicsinkét, de mán az asszony csak monta a magájét, csak dult-fult tovább.
    – Nohát az a disznó… no, csak jöjjön haza! Adok én néki hűtlenkedést! Kitekerem a nyakát! Megölöm, vaj mittom én, hogy mit es csányok véle! – Végül a szomszédhoz fordulva kibökte:
    – Tuggya mit, szomszéd? Bosszujjuk meg negyeccer es ezt a fertelmes sérelmet! No, a szomszédnak mán elfogyott a patroja a pisztolyábul, lehorgasztotta a fejit, osztaszonygya, ne haraguggyon, szomszédasszony, de én mán nem haragszok az urára!
    No, így vót. Vagy nem így vót? Nem tuggya azt senki, de hogy a világon minden sérelmet megbosszulnak eccer az emberek, a mán csak bizonyos!

A csúnya jány…

    No, ez a történet mán igencsak mostanság jáccódhatott le, merhogy régebben se elem nem vót, se olyan nagy hijány a férfijakbul. Akatt régen a csúnya jánynak es kérője, nem úgy mint mostanság, ebbe a válogatós kurvavilágba!
    Vót valahun egy csúnya jány. Csak az arcát rondította el a Teremtő, egyébiránt megvót annak mindene, amire csak egy férfiember ácsingózhat, vót két szép mellye, szép homlokos cunája, a fara se vót lapos éppen, szóval éppenhogy megfelelős lett vóna, csak hát az a pofa! Azok a szemek, s ahogy azokval nézett vót! Hát azt egy férfiember sem bírta vón nappal elviselni, csak a sötétbe! No, ez a csúnya jány bément eccer a városba, oszt betért egy kereskedésbe, oszt bévásárolt. Hogy mit? Mingyán kiderül! Eccer az apja reányitotta a szobaajtót, oszt mit látott, hát éppen a sunáját döfölte a jány valami szerkezetvel, ami zúgott es, meg rezgett es, de kinézetre akárcsak egy fasz, az es lehetett vón. Hátte micsinyálsz, te jány! Hát tuggya édesapám, amilyen csúnya vagyok, nem jut nékem szerető, se férj, hát ezvel a szerkezetvel teszek kedvemre magamnak. Mostan vettem nemrég a városba! Hát! No, hümmögött egy sort az öreg, de tutta aztat nagyon jól, hogy nagy dolog a vágyakozás, űtet es ette a penész a jó meleg pina után, mikoron mán ágaskodott a fasza, hát reáhagyta a dógot a jányra. Még tán örült es egy kicsikét, hogy egyébiránt egésséges ez a jány. No, teltek a napok, múlottak, mán csak az azoknak a szokásuk, oszt eccer, mikor hazagyütt a munkábul a jány, hát mit es látott! Hát ott ül az apja a konyhaasztalnál, oszt borozik éppen. Két pohár előtte, az egyik mán üres vót, a másik még tele. E még nem lett vóna furcsa, de az a valami, az a rezgő, zúgó városi szerkezet es ottan izgett-mozgott előtte az asztalon. Hát kend, édesapám, maga meg micsinál? Hát csak megihatok egy pohár bort a vejemmel! Nem? – válaszolt az öreg. Hát így esett, hogy vej állott a házho, oszt méges csak ketten vótak abba. Nagy a világ sora, nagy a vágyakozás, oszt ki kell aztat elégítteni, akárhogyan es!

A fizetés…

    Eccer, még az ántivilágba, nem a régebbibe, hanem a múltkoriba vót eccer egy falu, s abba vót egy téjeszcsé. Ottan dógoztak a helyijek, túrták a fődet, ganyéztak a riskák alól, de vót es annak mindnek új gatyája, pendelye, egynek se láccott ki a seggepartya! Hát, tehetőssek lettek idővel, na! Itten, ebbe a téjeszcsébe dógozott a Jóska bácsi es, meg a fijatal Mariska es. No, Jóska bácsi eccer kiment a mezőre valami okkal, hát ott kapálgatott a Maris es a többivel, oszt ahogy hajladozott a Maris, hát csak úgy ringott annak a kerek fara, csak úgy rengett annak a szép nagy csecse, hát igencsak megkivánta az öreg Jóska bácsi. Mán csak ilyen kivánósak a férfinépek es! Gyere csak, te Maris, mennyünk csak férre egy kicsikét, hítta el a többijektül, oszt ment es az, mán csak kiváncsi vót, mit es akarhat az öreg. No, te Maris, adok néked egy ezrest, ha megfoghatom azt a szép kerek csecsedet. Végül es, nincs abba semmi rossz, gondolta a Maris, oszt kötélnek állt. Simogassa a mellyit az öreg, oszt ahogy simogassa, érezte, hogy mán kezd ágaskodni a sudribunkója, hát ujfent megszólalt. Te, Maris, adok én néked ötezret, ha levetkőzöl itt a bokrok között nékem. Hát, mi bajom lenne belülle, hogy csórén lát az öreg, látott úgy mán más es, gondolta magába a Maris, oszt le es hányta magárul a cókmókját, oszt ott illegtette magát Jóska bácsi előtt. Deszép es vót az a Maris, hajják! Valóba jó csecses, faros vót, épp igenyös. Hámán ekkorra a Jóska bácsinak akkora lett a sodrófája, hogy meg lehett vón gyúrni azval egy levelestésztát, mán igencsak feszegette a kivánság az öreget, hát újra csak megszólalt. No, te Maris! Adnék én néked tízezret, ha itt a bokrok között jól mögbaszhatnálak én tégedet! Hát mit szólsz te ehhez, he? Hát kárt a pinácskámba mán nem tehet az öreg, gondolta a Maris, aztat mán béjáratta a Feri meg a Gyuri, hát ráállott a dologra, oszt hanyatt vetette magát, oszt hatta, hogy az öreg jól megjárassa a köpcijét a cunijába. Oszt bé es tette a Jóska bácsi, oszt úgy megforgatta abba, hajják, hogy majcsak ott ütötte meg a guta az öreget a jóságtul! No, meglütte, oszt kifizette Jóska bácsi a Marist, oszt ment es a dógára.
    No, eccer tanálkozik a Maris a téjeszcsé elnökivel, oszt kérdi tülle az elnök, te, Maris, hát megkaptad-é a fizetésedet? Há’ miféle fizetést, hajja kend, kérdett a Maris vissza. Hámán csak ne idegesiccs, te, hát a Jóska bácsival küttem ki a határba a minapba néked, hát aztat. Ja, aztat? Hát azt megkaptam! No, rágyütt a Maris, hogy reá lett szedve, hogy ingyér baszott a Jóska bácsival. No, azér nem busult, hajják, mermán csak néki es kedvére vót a dolog, hát máskor es elmenne a bokorajjába a tűző nap elől a Jóska bácsival! Főleg, ha a fizetésit es kihozná egyuttal esment az öreg!

A kéz…

    Vót eccer egy ember. Világélettyibe fával dógozott, fírészelt, baltázott, fúrt-faragott, mindent megcsányt az, olyan ügyeskezű vót, hogy csak na! Osztán épp az ilyet szokta az élet es bántani, hát eccer a szallagfűrészvel levágta vót a karját. Épp a jobb karját. De olyan szerencsétlenül, hogy még a csont es szilánkokba lógott abbul kifele, rossz vót még reánézni es. No, felszerszámozták a lovakot, oszt bémentek véle az ispotályba. Jó, hogy ide jöttek énhozzám, monta az orvos, épp egy kisérletet végzek ilyen esetekre. S mivel a maga keze széjjel van roncsolódva, hát valaki másét kell visszavarrnom helyette. No, épp vót egy halott, de nő vót a lelkem, oszt ugyi a keze ép vót, hát aztat levágták rulla, oszt felvarrták ennek az embernek a rossz keze helyire. No, hazament, gyógyulgatott, dógozgatott es. Eccer osztán vissza kellett mennyen az orvosho, oszt kérdi tülle az orvos, no, mogya csak, hogy szuperál az új keze? Hát nincs es azzal baj, drága doktor úr, úgy dógozok én azval, akár a régivel. Fírészelhetek, faraghatok, baltázhatok egész álló napokot, akkor es jól működik. Bírja. No, lássa, ennek igencsak örülök, monta az orvos, szóval a műtét es sikerült, oszt a beteg es túlélte. No, oszt van-e még valami ehhez hozzátennivalója búcsuzóul? Hát csak annyi, hajja doktor úr, ha huggyozni menek, oszt véletlenségbül ezvel az új kezemvel fogom meg a faszomot, hát az istennek se akarja elengedni! No, lássák, mindenféle munkát végezhet asszony es, ember es, de azér vannak olyan dógok, miket csak az asszonyok tudnak igazán! Példújul markot fogni.

A kotlós…

    Vót egy falu, s vót egy jány, s vót egy legény es. Szegény falu vót, hát mindenki igyekezett öszvetenni amilye csak vót, no, így került egybe a jány a legényvel. Mivel a legény vót a szegényebb, ű ment a jányho lakni.
    Meg es kapták a kamarát szobának, bétettek egy kisdikót, oszt jó vót. Abba az üdőbe mindennek tuttak még örülnyi az emberek, hát űk es örömvel vótak. Hejj, de sokat dönögött a kisdikó azok alatt éccaka, hejj, de sokat búttak azok még nappal es a szénába, szalmába, kutyaólba!
    No, ahogy mondom, a kamarát kapták szállásul a fijatalok, merhogy annakidejibe nem vót csak egy szoba, konyha, kamara a házba, így épitettek. Hát oszt ha mán kamara, hát a jány annya az ű dikójuk alá ültette a kotlóst a tojássaira, hogy kikőccse, hogy pizsék legyenek azokbul, mire gyün a kikelet. Ült es az a kotlós szépen csendbe a dikó alatt a kaskába, oszt csak kőtött, csak kőtött. Ezek meg csak gyaktak, csak gyaktak. De hogy! Hát úgy, hajják, hogy eccer egy éccaka öszverogyott a dikó, mán a se birta a strapát alattuk, oszt a deszkája mind szétnyomta azokot a kukókat, miken a kotlós kotlott.
    Hejj, a nagy hangoskodásra felkőttek az öregek es, bészalattak a kamarába, hogy felmérjék a kárt, de az ifiembert s az ifiasszonyt es úgy leteremtették hajják, hogy alig győztek szégyenkezni ottan csórén. Hát hogy es lehet úgy pinázni hajják, hogy a tojások es öszvetörjenek? Azokra vigyáznyi kell! Hát nem?

A német…

    Valahun a nyugati határon állott egy falu. Kapós vót ez a falu az idegenyeknek, oszt rengeteg német kőtözött bé ide. Ha mán békőtöztek, hát bé es rendeszkettek alaposson, oszt otthon es érezték magukat. Nagynéha össze es szürték a magyarokval a levet azok, de csak az asszonyokkal a férfijak, s a férfijakval az asszonyok. Értik, ugyi!
    No, így eshetett, hogy eccer az egyik gazda mikor hazament a trágyaszórásbul, hát lássa ám, hogy a felesége hegyibe fekszik egy csóré német, oszt aggya neki istenessen. Gyakta, na!
    No, aszmongya nagymérgesen a gazda a feleséginek:
    – Asszony, hát nem lássa kend, hogy bassza kendet a német?
    – Hát mongya meg maga néki, hogy szájjon le rullam.
    – Hát én nem tudok németül, te. Hát te es tudod eztet, hát hogy mondanám én meg néki?
    – No, ha dajcsul nem tud kend, hát csak haggya, hagy basszon! Majcsak abbahaggya ha megunnya!
    Oszt csak gyaktak tovább, ott a gazda szeme előtt. No, mikoron elfolyott a német magja, hát leszállott az asszonyrul, oszt odébbállott, haza, a maga kaszállójába.
    Lássák, lássák, az asszonyok minég jobban tuggyák, hogy mikor mit es kell tenni. Ha meg nem tuggyák, csak haggyák, hogy meglegyen. A se rossz, ha nékik es jó!

A per…

    A világnak az egyik végibe, ahun magyarok es laktak, állott egy falu. Oszt abba a faluba vót egy ház, oszt abba a házba élt egy legénke az édesával. Olyan tizenöt éves elmúlt forma vót a legényke, félt es az annya, mi lesz mán űvéle, ha ez a legény a jányok után kezd futkosni, oszt itthaggya majd valami luvnya miatt űtet a szegénységbe, meg a házba egyedül. Aztat szerette vóna, ha valami gazdag jány habarodik az ű fijába, oszt az köti be a fejit neki. A legény es ezt szerette vóna, de mán csak nem vót rest, oszt érezte mán a pinaszagot, oszt teccet es az a szag néki. Hát hogyne teccett vóna, mikor mán úgy ágaskodott a fasza éccaka, alig bírta kiverni a bunkós fejibül az indulatot. No, ki-kiszökött a szomszédék jányához, a Marcsához sötétedés után, oszt úgy eldöngette azt a szénapadláson, hogy az istállóba es bőgtek a marhák bánattyukba! Teccett a jánynak a móka, oszt egyre csak kivánta a fütyköst, mindaddig, míg eccercsak észrevette, hogy úgymaratt. Békapta a legyet. No, bé es jelentette a legény az annyának, hogyaszonygya, édesanyám, mán a Marcsa úgymaratt, de mán én csak el nem veszem űtet, ha pinát nem es látok esztán sose, nem akarok én a szomszéd Andrásgazda szógája lenni! No, egyetse búsujj, fijam, majd én aztat eligazíttom! Átballagott az Andrásgazda hozzájuk, osztaszongya, no, te legény, ha baszni tuttál, hát most vállaljad es, oszt vegyed el az én jányomat, a Marcsát, ne maraggyon falu csúfjára megesve! Nem veszi ez, monta az annya, hájszen még csak pucája van ennek, nem fasza, mivel baszott vóna! He? Hát ha nem megy szép szóval, majd a bíró elé viszem a dógot, monta Andrásgazda, oszt úgy es vót. No, az asszony felfogadott egy nagyszájú menyecskét, a Bözsét, hogy teríccse az ügyüket a bíró elé, mer ű nem tudott vót jól beszélnyi ilyen helyeken. Meg es jelentek mindahányan a bíró előtt, oszt Andrásgazda elmonta a panaszát. Hát igaz ez, te legény, hogy mijattad hasas a Marcsa? Mongyad csak! – kérdezte a bíró. No, megszólalt erre a Bözse, dehogy igaz, bíró uram, hát csak bika kellene ezeknek a tehénhe, azért tanálták ki eztet a történetet, meg új szóga a házho. Hát! Hámán csak te baszogattad a Marcsát a szénapadláson, monta Andrásgazda, vagy aztat es eltagadod? Eltagaggya hát, hájszen fűszállal nem lehet zsákot varrni, monta Bözse, oszt hogy szemléltesse igazát, elővette a legény faszát, oszt elkezte szapulni a bíró előtt, hogyaszonygya, hát nem lássa kegyelmed, pöszörő e még, nem fasz. Oszt csak morzsolgatta a bíró előtt a legény faszát, meg a monyát es. No, eccercsak érzi ám a legény, hogy baj van! Odasúgta hát a Bözsének, jaj drága Bözsenéném, ha tovább morzsolgassa a faszomot, elvesziccsük a pert! De mán késő vót! Hát felállt neki, bizonyítva vót a dolog. No, ha a legény fasza fel nem állott vóna, az én mesém es tovább tartott vóna!

A vasút elé…

    Élt eccer egy szegényasszony s annak vót egy ura, de mán aztat a perzekutorok eccercsak elfogták, rabláncra fűzték, osz bévitték a megyeji börtönybe. Hogy mér? Hámer csak szegény vót, oszt innen es, onnan es lopogatott, hogy a két pulyának legyen mit a vakaróra kennyi. Űlt es a szegényember, üldögélt a börtönybe, dógozgatott es egy keveset, mikor mit, oszt egy kis pénzmagot es összvegyűjtött a szabadulására, merhogy haza mán csak vonatval kellett utaznyi, ha nem akart napokot gyalogolnyi étlen-szomjan. No, kiebrudalták egy hajnalon a börtönybül, de még előtte kikapta a szabadulóancugját, meg a pénzbeli járandósságát. Fel es ült az első vonatra, oszt haza es ért szerencséssen a falujába. De hajják, mán az ucca végin hallaccott, hogy buba van a házába. Bément hát végül, oszt körbeugrálta a két nagyobb pulya, meg az asszony es. Hát mégescsak messzirül, meg nagysokára gyütt meg! No, egésséges vót mindahány, e mán némileg megnyugtatta, de a buba nyávogása csak-csak a szívin ütötte.
    – Te, asszony! Mongyad csak, honnan van ez a harmadik pulya? He? – kérdeszte, merhát csak szerette vóna tudni, hájszen másfél évet raboskodott s ette a rabkenyeret s verte odabe a faszát. No, az asszony se vót egy elveszett bárán, oszt meg es magyaászta.
    – Aztat mán csakis a maga szerencsétlensége hozta! Mer mikor magát elvitték, ittmarattam fillér nekül, két éhes szájval. Úgy el vótam keseredve hajja, hogy kimentem a vasútho, oszt reáfeküttem a sínekre, lesz ami lesz, majcsak belevág asszonyi húsomba a vonat, s megóggya minden gondomot, bajomot.
    – No, oszt hogy lett ebbül gyerek, te?
    – Hácsak úgy, hajja, hogy a pályamester elébb gyütt, mint a tehervonat!
    No, lássák, az asszonyi okosság minden helyzetbe kiájja a próbát, mer most es csak annyi történt, hogy megnyugtatta vót a férjit, aki még hálás es lett, amért nem hagyta cserbe a két éhes szájat. Megoszt a kakukk es összevissza tojik, de mégescsak felnevelődik a kölke!

Add a kezembe…

    A vashegyen es túl, de az üvegen innen élt eccer egy királykisasszon. Olyan minden hájjal mekkent vót mán, a korosabb szógálójányok mán felvilágosíttották, hogy mi mire való rajta, a lovászfijúk béjáratták amit bé lehetett, hát ismerte mán a dürgést. No, eccer kihirdettette az aptyával, hogy férjhe menne. Öreg vót a király, várta mán ű es aztat az üdőt, oszt ki es doboltatta szerteszét, hogy gyöhetnek a kérők. Gyöttek es azok szépen sorba, de mindbe tanált a királykisasszon hibát a próba alatt, hát elmarta űket a palotátul.
    No, eccer jelentkezett egy szegény legény, a hetedik falubul. Gondolta, egyélete, egyhalála, ű mán csak próbát tészen, s ha nem leszen szerencséje a királylejánnyal, hát akkor mi van? Majcsak tanál más asszonnakvalót termetesnagy furijára. Mer jól megtermett furija vót annak hajják, királyhoz illendő méretvel.
    Bément a palotába, jelentkezett a királykisasszonnál, s meg es kezdődött a próba.
    – Mennyünk, sétájjunk egyet! – monta a királykisasszon. Általmentek a tündérkerten, elmentek a csilingelő aranyalmafák alatt, eccercsak odaértek egy ezüstpatak partyára. No, fogta a királykisasszon, oszt levette a kacsójárul az arangyürüjit, oszt béhagyította a patakba.
    – Vedd ki, s add a kezembe!
    No, nem kellett a legénnek kéccer mondani, mánis megódotta a harizsnyája elejit, kivette termetesnagy faszát, oszt a királykisasszon kezibe atta. Hatta a gyűrűt a fenébe, hájszen az vót a királykisasszonnak rengeteg, de ami a kezibe való vót, a mán csakcsak nálla vót.
    – Látod, te szegénylegény, az eddigi kérők mind a patakba ugrottak, csak te tuttad elsőre, mire vágyok.
    Így esett, hogy király lett a legénybül, s máig es forgassa a kargyát, mikoron arra vagyon szüksége a feleséginek! Forgassák magik es serényen, mer lehet gyűrű, meg ezüstpatak, meg aranyalma, de mind mit se ér, ha berozsdál a furi, vagy ha üres a bödöny.

Azt én nem tudom…

    Éldegélt eccer egy gazda, a János gazda, s vót annak egy szűz lejánya, a Julis. Vigyázott es János gazda arra a jányra, akár a tiszta búzára! Nevelgette, takargatta, dugdosgatta a kanok elől, akárcsak a búzát es a verebek elől. Szép lejány vót egyébiránt a Julis, szépen kerekedett mán ahun kellett, az arca es, akár a kelő hód, ollan kerek s fényes vót.
    No, eccer messzi mezőre ment János gazda dógoznyi, s mikoron elvégezte a dógát, hazaindult. Hát hajják, mit lát a szekérrül, mikoron elérte a sajáttyát! Egy szénarakásnál éppen a szomszéd fija, a Feri gyakta az ű szemetesen szép szűzlejányát, a Julist. Felvót a Julisnak a szoknyája senderítve a nyakába, oszt reáfeküdött a szénára, a Feri meg csóré segvel állott fölötte, oszt csak nyomta, csak nyomta neki befele egyre a makkosát. A Julis meg, hajják, még örült es neki, mán ha hihetünk a hangjának, merhogy igencsak sikkongatott, kaccarászott közbe. Hijjnye, hogy a teremtőuristen tegyen titeket ide meg oda! Na várjál csak, te Feri, belerondítottál a vetésembe míg itthon nem vótam, de ha mosmán nem veszed el az én jányomat, olyan pert akasztok a nyakatokba, hogy arrul kódultok!
    Perszehogy a Feri nem akarta elvenni a jányt, nem nősülni akart az, csak baszni, oszt ha mán megvót a baszás, a többi nem érdekelte. Máncsak ilyen a férfiember! Ha fijatal, ha öreg!
    No, elment a mi gazdánk egy pápaszemes prókátorhoz, s elmonta annak a baját, de mán csak úgy, ahogyan ű tutta, háthogy a szomszéd fija, a Feri mögbaszta az ű szűz lejányát a szénakazalnál, s osztán mosmán akkor vegye es el.
    – Gazduram, ilyen szavakkal nem lehet az esetet a tekintetes bíróságon előadni, ott nagytekintélyű emberek es ülnek vala, akik nem szeretik a közönséges, durva paraszti beszédet vala. Magának aztat kell mondania vala, hogy szemtanúja vót annak, amikoron a szomszédék Ferije elővette a hímvesszejét vala, s béhelyezte a maga Juliskájának szűz szeméremajkai közé vala, és látta, hogy ezáltal nemileg közösültek vala. Érti vala?
    – Értem én prókátor uram kérem, hogyne érteném, bízza csak ide, nem lesz ott hiba a beszédemvel!
    No, eljött hát a tárgyallás napja, a bíró felkérte a János gazdát, mongya el, mi a panassza.
    – Hát kérem, az úgy vót, hogy mentem haza a mezőrül, s látom ám mán messzirül, hogy a szomszédék Feri fija a szénakazlam tövibe elővette azt a hímesnagy faszát vala, béhelyezte az én Julis jányom szemérmetes nagy szűz pinájába vala, s bár a prókátor úr azt állíttya, hogy némileg közösültek vala, én tisztán láttam, hogy eccerűen csak basztak vala! Hát kéretik megdorgállani s reávenni a Ferit, hogy ha mán így esett vala, vegye el a Julist, vala!
    No, lett es erre kacagás a bíróságon, de hogy s mint döntöttek, aztat én mán nem tudhatom. Egy bizonyos, a Julis még ma es kijárogat a kazal tövibe. Hát ha ott esik jól nékije, na!

Bakarasz…

    Vót eccer nékünk egy királynénk, hogy mi vót a neve? A fene se tuggya mán, de az bizonyos, hogy szerette a magyarokot. Főleg a katonákot. A joó keménfaszú magyar vitézeket! Azok vigyázták az estéjit, az iccakáit, ott állottak azok a szobája ajtaja előtt, oszt oda bé egy kanegér se mehetett vón a tuttuk nélkül. Strázsáltak serényen, oszt mikor vicketett a felséges asszony lika, hát aztat es megvakargatták. Sorra béverték neki, osztán kiűzték belőle a fenenyavaját. Mer nagy nyavaja a hijány, de aztat csak akkor tuggya meg az ember, ha néki es hijányzik valami. No, eccer megént csak vicketett a felséges királyasszony felséges lábaköze, oszt sorra béhivatta az ajtónálló katonájit. Válogatott nagyfaszú legények vótak azok mind. A békerülés közéjük csak úgy vót lehetséges, ha a faszukkal emelték vót köszönésre a kalapjukat a felséges asszony előtt a szemlén, merhogy azokat személyessen válogatta ki a sokaságbul. No, bé es mentek azok hozzá, oszt úgy helybehagyták, úgy mögbaszták, hogy annak még a könyve es kicsordult. Oszt nem vót elég neki még asse. Sorra, sorra, egyre csak gyakták, csak gyakták, oszt mégse múlott a vicketése. No, szólította a vitézkapitányt, hogyaszonygya, vitézkapitány uram, mán mindegyik ajtónálló magyar katonája kidült mellőlem, hát mosmán vagy maga gyön be vélem, vagy idekűd valakit, de septibe! Mindegy akit, csak bírja vélem az iramot! No, mivel mán ű es vót eccer odabe a hálóba, hát megiramodott a vitézkapitány, szette a lábát, általment a huszárlaktanyába, oszt kérdezi ottan az első uttyába kerülő katonát, no, fijam, mongyadcsak, néked mekkora a faszod? Merhogy tutta, a felséges asszony csak a méretesseket szereti. Hát, nékem egy bakarasz, monta a csendesen, de asztat én úgy kezelem hajja kend, nem lesz abba semmi hiba. No, akkor gyere! Azzal elvitte a felségesasszon elejibe. Jaj, felséges asszonyom, életem-halálom kezedbe ajállom, ennek a katonának csak egy bakarasz a fasza, de bévallása szerént aztat úgy kezeli, hogy hiba nem lesz. No, jöjjön hát! – monta a felséges asszony. Oszt bé es ment véle a hálóba, oszt hajják ám a katonák odaki, hogy hajnalig döngette az a katona a királyasszon alatt a baldahinyos ágyat. No, reggel felé kitekint egy merő csatakossan a felséges királyasszony, hívassa a vitézkapitányt, oszt mongya néki. Hajja-e kend, vitézkapitány uram, hát ez a katona csak az átmérőjit vallotta bé magának a faszábul! No, így esett, hogy eccer ebbe a búbánatos életbe úgy megvakartatott a felséges pinája, hogy… estig es bírta gyakás nékül!

A lap tetejére