NAPÚT 2009/1., 99–100. oldal
Tartalom
Thomas Bernhard
A hangimitátor • Pisa és Velence
Helen Tookey
Nyelvek által • Az iskola kertjében • C. G.-nek
Vicente Verdú
Az aranykeszeg
A főnöknek volt egy csónakja, amellyel halászni járt. Egy délután, miközben az irodájában beszélgettünk azt követően, hogy lefolytattunk pár tárgyalást Enagásszal, nekifogott dicshimnuszt zengeni a tengerészet varázsáról. Amint hajnalodott, fölszedte a horgonyt feleségével és fiával. Ellátták magukat harapnivalóval, Coca-Colákkal és sörökkel, és kivetették a horgokat egy El Calvario nevű térségben Villajoyosa és Benidorm között. A tenger lecsillapodott, és a halak vonakodás nélkül megadták magukat a sorsnak, amire rendeltettek. Az igencsak különbözött a vállalat fárasztó nyüzsgésétől és az ügyfelek gyakori dacától. A tenger barátságos volt, a család pedig az ősidőket idéző gyöngéd közösséget alkotott. A feszültség azonnal föloldódott benne, mert oly gyorsan támasztotta két kezét a kormányra, és berregtette a bikabőgés erejét idéző motorját, ahogy az öbölből kifelé tartott. Egy alkalommal rá kellene szánnom magam, hogy elkísérjem – vetette föl.
Zavarba jöttem. Arra gondoltam, túlságosan magukkal ragadták álmai, no meg elszánta magát köntörfalazást félretévő beszélgetésre Enagás képviselőivel, elvégre hónapok óta igyekszünk behajtani rajta tartozását! Hátradőlt vörösessárga hintaszékében és saját tollával felém bökve erősködött: – El kell jönnötök. Neked és a feleségednek. A gyermekeket rábízzátok valakire, és egy hétvégén eljöttök. – Mellesleg nem tetszett, hogy így beszél a gyermekekről, de elismertem, azért hívott meg minket, hogy jól érezzük magunkat. Hazaérkezve elmeséltem Margaritának. Nem tulajdonított fontosságot neki. A kezét törölgette valami rózsaszínű törülközővel. Ketten a gyermekek közül tetvesen jöttek haza az iskolából.
Négy hónapra rá egy hétfői napon, május első napjaiban – erre biztosan emlékszem – a főnök közölte velem, hogy tartogat számomra valamit a kocsija csomagtartójában.
Aranykeszeg volt, a gépkocsivezetője adta át nekem fél kilenckor, amikor elhagytam az irodát. Gesztenyebarna papírba csomagolt közepes méretű aranykeszeget kaptam, de az értéke fölbecsülhetetlen, ha tekintetbe vesszük nem várt eredetét, és az előzékenységet, amit takart. Némi szertartásosságot kölcsönöztem hazatértemnek, és a csomagot Margarita két karjába raktam. – A főnök ajándéka – közöltem. Kicsomagolta a papírt és nagyon közel hajolt hozzá, mint amikor az ennivalókat veszi alaposan szemügyre, s kézzel írott följegyzésen akadt meg a szeme az egyik kopoltyúra tapasztott Luxindex papírlapon. A főnök hitvese írta alá és egy receptet ajánlott nekünk, hogy a valenciai halászok módján főzzük meg az aranykeszeget. A feleségemnek szánta, s barátnőjeként kezelte, tegezte s a nevén szólította. A levelet a bárdolatlan egészségetekre kívánsággal zárta. A fogalmazás gyermetegre sikerült, de mindezzel együtt nagyon kedvesnek találtuk. Arra a következtetésre jutottam, hogy igen hamar megemelik a fizetésemet vagy előléptetnek osztályvezetővé. Kifejtettem Margaritának, mire ő elmosolyodott. Elégedettnek láttam. Vagy talán a főnök és felesége azt akarják, hogy legyünk barátok? Azon az éjszakán erre gondoltam elalvás előtt. Talán előestéjét töltöm annak, hogy valamivel több leszek, mint holmi beosztott, és Jaime úr jobbkezévé válok. Ehhez magasabb állásra lenne szükség a jelenleginél, és meglehet, ezek a részletek olyan jövőt sejtetnek, ami már kikovácsolódott a főnök agyában. Elmondtam ezt Margaritának. Nem adott egyenes választ, de jelezte, hogy nem veti el a föltételezést. A reggelinél megegyeztünk abban, hogy az a helyes, ha írunk egy levélkét a főnök feleségének kifejezve hálás köszönetünket. Megállapodtunk abban, hogy a feleségem írja alá, én pedig hozzáfűzök valamiféle megjegyzést. Reggel több mint egy órát szántam arra, hogy megfogalmazzam a szöveget. Levelünkben ez állt: – Tisztelt Amparín: az aranykeszeg csodálatosra sikerült. Nemcsak mi voltunk elragadtatva tőle, hanem a gyermekek is megettek mindent, pedig őket nehéz hallal megetetni. Elteszem a receptet, amit adtál, hogy fölhasználjam más alkalmakkor. Egyetértek azzal, hogy a legegyszerűbb konyha a legjobb. A te földed paradicsomaival bizonyára jobb lett volna, de végül is remekre sikerült a fogás és nagyon köszönjük Neked. Szívélyes üdvözlettel: Margarita. – Én pedig hozzáfűztem: – Élvezetes fogásban volt részünk. Nagyon köszönjük, hogy gondoltál ránk és fölkínáltál olyan tenger gyümölcsét, amit nagyon kedvelünk. Szeretettel, Vicente. – Másnap reggel bedobtam a levelet a postaládába azután, hogy Margarita aláírta, de utána munkába menet, miközben a jelzőlámpa a fényeit váltogatta, csaknem rögtön kételyek gyülemlettek föl bennem. Nem voltam biztos abban, hogy e szöveg nem túlzottan alázatos és egyben nem méltánytalan-e kissé. Elvégre is csak közönséges és nem túl nagy halról van szó. Nagyon is látható volt, hogy sok személy között osztottak el darabokat és ez a visszamaradtak közé tartozott, amit nem tudtak hová tenni. Ráadásul belekevertem a gyermekeimet is, mintha szegényeknek soha életükben nem lett volna részük ilyesféle élvezetben. És az utalás a paradicsomokra? Azt mondtam ezzel, hogy nem volt primőr paradicsomunk és ez végül elrontotta az ízt, vagy ellenkezőleg, miért emeltem ki egy kellék jelentőségét, amikor az csak mellékes a főétel mellett? Másrészt mire következtethetnek abból, hogy utaltunk a Földközi-tenger iránti szeretetünkre? Talán fölfrissítem emlékezetüket a meghívást illetően, amire a főnök hónapokkal korábban célzott? Abban a meggyőződésben érkeztem az irodába, hogy a jegyzet több szempontból balfogás. Jaime úrral egyáltalán nem érintkeztem sem reggel, sem a délután folyamán, de munkából jövet összefutottunk a liftben. – Nagyszerű az aranykeszeg – mondtam, noha már megfagyott a hűtőszekrényben. – Úgy készítettétek el, ahogy Pilarín mondta? – Azt feleltem, igen, természetesen. De, Pilarín? Mi azt írtuk, ,,Amparín”. Rémülettől elöntve értem haza. Elmondtam Margaritának, és leültünk a kék asztalhoz a konyhában. Azután megnéztük a Központi Brigád egyik fejezetének befejező részét.
Arató János fordítása
Vicente Verdú 1942-ben született Elchében. Író és újságíró. Forrás: Cuentos de matrimonios (Házasság-történetek) című novelláskötet (Editorial Anagrama).