NAPÚT 2009/2., 3. oldal
Tartalom
Lászlóffy Aladár
AMAR
Prágai Tamás
Az erdő üzenete
Krúdy Gyula
Magyar falevelek
Vén fánk kiterjesztett tenyere hiába emelkedett előbb fohászkodással, majd könyörgéssel a felhők felé, ínségén nem esett meg szíve az átutazó fellegeknek, amelyek azúros színben tündököltek a fülledt, epedt magyar föld felett, sem a látóhatár felhőfejedelmeinek, amelyek nagy messze, a határhegyeken túl, néha összedugták bozontos, méltóságteljes fejeiket, mintha azon tanácskoznának, hogyan segítsenek az aszó, hőtől és viszontagságtól hervadó vén fán (amikor is a közelgő jótékony esőzés látóképét olvasták ki az álmodozók az égi hieroglifekből).
Elmentek keletre és nyugatra az égboltozat nagy reményű utazói, éppen csak annyit engedtek meg a feléjük tekintgető magyar szemeknek, hogy darab ideig reménykedjenek; megvigasztalják pár szóval a küzdelmes haldoklókat, akik nem mernek addig meghalni, amíg valami jó hírt nem vihetnek magukkal Magyarországból a másvilági várakozóknak; megsimogassák az ifjakat és a gyermekeket a reménység üdítő szellőjével, hogy azok ne veszítsék el hitüket a messzi jövendőben; a szomjasaknak azt juttatták eszükbe, hogy voltak már nagy és áldásos esők is Magyarország fölött; az éheseket azzal vigasztalták, hogy a régi magyar a jóléttől legtöbbször gutaütés folytán ment el a másvilágra… Elszálldostak a remények duzzadt, fehér hajói – legfeljebb a dunai gőzhajó kürtölt előkelően a hidak alatt; elhangzottak a minden reggel újult fohászkodással az égbe muzsikáló harangok; elrepültek a mennyboltozat és a képzelet bárányfelhői, amelyektől sorsunk megváltását, szikkadt szomjúságunk elmúlását, csüggedt ernyedtségünk felfrissülését vártuk.
A vén fa hullatni kezdte leveleit.
Nincs szomorúbb a nyári hőben megaszalódott, sárgára fonnyadt falevélnél, amelynek még a hangja is más, mint az őszi, lemondással, békességgel zizzenő levélnek.