NAPÚT 2009/3., 120–123. oldal
Tartalom
Basa Viktor
A képviseleti líra-modell iróniája
Iancu Laura
Offertórium
Huika-termés
(Tűnődés a Napút 2008. áprilisi száma fölött)
A címbeli betűcsere nem elírás: a recenzens arra vetemedett, hogy az english-hunglish mintájára eme gonosz kis szójátékkal érzékeltesse: nem mind haiku, ami fénylik. A lelemény persze sántít némiképp, mert nemcsak magyar nyelven születnek 5-7-5-ös versek, melyek az olvasóban nem válnak haikuvá – s ekképp megmaradnak bezárt huika-létükben –, de a jelenség, a dolog természetéből adódóan, mondhatni: nemzetközi. Bátorkodunk kijelenteni: feltehetően a nagy Basónak is lehettek sikerületlen darabjai…
Ámde: lehet-e magyarul haikut írni? Létezik-e magyar haiku?
A Napút két bevezető tanulmánya is ezt a kérdést feszegeti, s ad is rá két végletes választ:
Szepes Erika gondolatmenetének végeredménye leegyszerűsítve: igen, ha a magyar költő talál a japáni helyett saját mitológiát, s annak filozófiai rendszerében a műfaj formai szabályait követi, akkor az haiku.
Ivánovics Beatrix figyelemre méltó, zen ihlette esszéjének – melyet a szerző magánkritikája ellenére: érdemes volt megírni, gondolatébresztő elolvasni – kifutása a másik véglet. Ha jól értjük: a haiku zen-buddhista költészet, zen pedig csak Japánban van, ergo a haiku japáni privilégium.
Ennél a gondolatmenetnél kapcsolódik be recenzens – aki máris színt vall: a két szélső ösvény közt valahol középúton jár –, és merészen kijelenti, egy mérvadó (japán) teoretikus véleményére hagyatkozva: zen (és persze tao, jóga meg minden) pedig mindenütt van, ergo itt nálunk is, még ha nem is tudunk róla. (Erről már csak egy mondat, egy hevenyészett idézet: „Ha az emberiség az élőlényekkel egyetemben kipusztulna a földről, az utolsó fűszálban még akkor is ott lenne: a zen.” Zen bezárva…)
Célozzuk meg a klasszikus magyar haiku létjogosultságát!
Mi magyar ajkúak is a természetben élünk, annak tükrében örömöt, bánatot, szerelmet, magányt, elmúlás fölötti rezignációt érzünk; néha-néha átérezzük a létezők és a lét ürességét. Szerencsére még van négy évszakunk, és kigo is kerül hozzá; csak mutatóba: első hóvirág, ibolya – tavasz; napraforgó, pacsirtaének – nyár; költöző madarak, ökörnyál – ősz; hóval fútt ösvény, jégrianás – tél. A magyar olvasó a krizantémról a halottak napjára, a kivágott fenyőről a karácsonyra asszociál. (Recenzens, bár májusfát nem állított, még locsolkodott nárciszért, szüretelt asszonyi mosolyért, és társasági életébe szívesen bevezetné a cseresznyevirágzás-bámulást…) A vers-komponáláshoz elég gazdag anyanyelvünk – még ha nem is dúskálunk az angol nyelv sokértelműségében, a horvát rövidségében, a japáni ez-is-lehet-az-is-lehet talányosságában –; vannak magas és mély, hosszú és rövid hangzású szótagjaink – mondhatnánk: moráink –, és, uram bocsá’, néhány kirejink is akad: lám!, jaj! (erotikus párja: juj!), ni!, hej!, és természetesen: ó! (óh!). Tessék tehát magyar haikut írni; ha nem a fentiek szerinti klasszikusat, akkor, minden szabályt feledve – elsőre is a tizenhét ujjunk számolgatását –, free-style-osat, vagy, ha valaki az emberi kapcsolatokra érzékeny és humoros témára lel: magyar senryut!
Olyan darabot, ami inkább nyitott, mint zárt; inkább talányos, semmint váteszi; ami megmozgatja az olvasó lelkét, benne emlék-képét, fantáziáját; amelyben van valami hiány, máshol sűrítés; és mindenképp elhallgat, amikor kell.
Mert hiába a legszebb kerek, csiszolt természeti leírás, lírai szerelmi vallomás, avagy a legelmésebb megszívlelendő aforizma – ha mi csak a szó-festmény, szó-fotó szemlélői vagy a költői gondolat-érzület megértői vagyunk, nem tudjuk a verset haikunak olvasni. A recenzens számára legalábbis, jaj!, megmarad huikának…
A Napút-szám (mely fölött pipánkból füstölünk) jó néhány fiatalnak (középhaladónak) vélt szerzője darabjairól elmondható, hogy benne van a haiku ígérete; némelyike pedig egyenesen: az. Recenzens, hosszas megfontolás után, botor kis változtatásokat, megjegyzéseket téve a költeményekhez, fogadatlan prókátorként, bátorkodik néhányra rámutatni. (Figyelmünk most nem terjed ki a műfordításokra, a befutott nevekre, és a Sárközi László felütésére született láncversre, habár őróla nem hallgathatjuk el: jó néhány darabja hitelesíti – magyar haikut ír.)
Balogh József (szinte minden darabjában haiku-csíra) írja:
| Száraz falevél | olvasnánk inkább: | Száraz falevél |
| táncol az őszi széllel. | táncol őszi szélben – | |
| Temetőkapu | temetőbejárat |
(Egy megszemélyesítés is, a levélé, majdnem sok; a másodikat, a szélét, már nem bírja el a műfaj. A temetőkapu statikus – a temetőbejárat nyugtalanságot kelt az olvasóban: bizony, oda be kell menni…)
Bozsoky Erika (meditatív hajlammal) írja:
| Egy kopár bokron | olvasnánk: | Kopár bokron |
| csipkebogyók kacagnak: | csipkebogyó dínom-dánom: | |
| itt felejtett nyár | itt feledett nyár |
Cserny Timi Pookah (a csend és a kis pillanatok ihletettje) írja:
| lepréselt virág | javaslat: | lepréselt virág |
| a nevetésed: télen | télen majd előveszem | |
| majd előveszem | a nevetésed |
(A javasolt darabban Basó 33 jegyzett költői trükkjének egyike, a pivoting = tengelyezés áll elő: a középső sor, mint tengely ide-oda forgatja az olvasó kíváncsiságát, mígnem magában felkiált: aha!)
Kiliti Natália (elteázgat, elverselget, a végén egy haiku várja):
| Öblös csészében | olvasnánk: | Öblös csészében |
| Eltűnik az üresség | eltűnik az üresség, ím!, | |
| S én létezem | a tea-lét |
Kiss Georgina (a „Dilemma” címet elhagyva):
| Hogyan döntsem el: | átírva: | Ki merne dönteni: |
| Lepkeszárny vagyok-e most, | tépett lepkeszárny? | |
| vagy virágszirom? | rőt virágszirom? |
(Egyéni lírából – zaklatott sorskérdés… Ha maradni akar az én-nél:)
| Döntenem kéne: | ||
| lepkeszárny vagyok, vagy | ||
| hullt virágszirom? |
Kósa Emese (a finom érzékelések krónikása):
| Fáradt hajnalon | javaslat: | Fáradt hajnalban |
| krizantémok illata | krizantém-illat sürget | |
| hazahívatás | hazaútra |
(Az első sor csupa a,á-ja még inkább mondja a városi élet monotóniáját; a középső sorban a magas hangrendű szótagok reményt adnak; majd a harmadik sor sugallata: haza, halottak napjára, temető-látogatásra…)
Kovács Roland (érzéke a zenre – az se baj, ha netán utánérzés):
| Fontos dolgaim | játékos javaslat: | Fontos dolgaim |
| Hirtelen elfeledtem | legott elfeledtem – | |
| Egy pipacs láttán |
köszönöm, pipacs! |
|
| Repedt csészében, | vessző elhagyva: | Repedt csészében |
| Üdvös megpróbáltatás | üdvös megpróbáltatás | |
| Teának lenni. |
teának lenni. |
|
| Kaptam egy pofont | ha lehetne: | Pofont kaptam |
| Félkezű Mesteremtől, | félkezű Mesteremtől: | |
| Ezzel megtapsolt. | egy tenyér, ha csattan? |
Nagy Mihály (bökverse akár e recenzió mottója is lehetne):
| Ötödször számlá- | kis módosítással: | Ötödször számlá- |
| lom ujjaimat: számtan, | lom ujjaimat: számtan | |
| vagy haiku ez? | ez, vagy haiku? |
(Még formailag is mutatja a huika jellemző ismérvét: az első sor hatodik szótagját elválasztva átviszi, csak hogy öt maradjon – ilyen sehol máshol nincs a haiku-irodalomban! Itt, persze, nagyon ül – reméljük: tudatos. A költő kérdésére válaszul: nem haiku – de senryunak elfogadva… Recenzens most iszik egy kupicával, és máris ideír valamit:)
vén körtefácskám
hossz és bessz idusán
csak a pálinkád!
Szelőczei Orsolya (elvitathatatlan stílusérzékkel) írja:
| Minden szerelmes | szeretnénk olvasni: | Volt-lesz érintés |
| érintés illata a | szerelem-illata mind | |
| tenyeremen van | a tenyeremen |
Valyon László (klasszikus haikuja):
| Csorbult csuporban | kis módosítás: | Csorbult csuporban |
| Bomlott ki meddő nászra | bomlik meddő virág-nász: | |
| Két cseresznyeág | két cseresznyeág |
(A haiku történése jobb, ha jelen idejű. Nagybetű elég a kezdéshez. Itt is van Basó-tengely…)
Ha a szerzők, a magukénak érezvén, elfogadják a módosítást, akkor az az övéké… További stúdiumokat kívánva – ha szabad:
Bakos Ferenc
Utóirat: A recenzió írása és átnézése közt, mit látunk?:
még dermedt fák közt
újra meg újra
vadgerle-szerelem