NAPÚT 2008/3., 30. oldal
Tartalom
Turczi István
Guillaume IX, duc d’Aquitaine
Egy dalt írok
Gúzsba kötve táncolni? Szépen hűtlenkedve? Öncélú magamutogatás? Hosszú kirándulás? Mondatépítészet? Újjászületés?
Hogyan fordul a mű? Húszan fejtik ki, gyakorló interpretátorok, a maguk válaszát az alábbi kérdésekre:
a) Van-e belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ: saját használatú öt-, hétparancsolat?
b) Születhet-e szellemes személyes megfogalmazása - akár most, kérésünkre - a műfordítás mibenlétének?
c) Meddig ér egy szakfordító kompetenciája, és állhat-e helyt műfordító szakfordítóként?
Vihar Judit
a) 1. Mindig először végigolvasom a fordítandó művet.
2. Miután elolvastam, hasonló stílusú sikeres eredeti magyar irodalmi művet olvasok, hogy a fordítandó mű stílusába beleéljem magam.
3. Csak akkor vállalom el a fordítást, ha a művet feltétlenül testhezállónak érzem. Például csak egyszer fordítottam le egy parasztháborúról szóló regényt. A háborús tárgyú könyvek idegenek tőlem, ezért ezt a szókincset sem ismerem jól.
4. A nehezebb részek fordítását mindig hangosan is elolvasom, mert akkor jobban kijönnek a hibák. Akkor vagyok nyugodt, ha van idő arra, hogy az egész művet hangosan el tudom olvasni.
5. Talán a legfontosabb: mindig odaképzelem magam a mű helyszínére és idejébe.
b) A műfordítás: újjászületés. Míg az eredeti műnek egy szerzője-szülője van, a műfordításnak kettő: a szerző és a műfordító. A műfordítás sohasem adekvát az eredeti művel. Mindig más, mert a műfordító személyisége is más, mint az íróé, más helyen, időben és más kulturális közegben születik újjá. A fordított mű sikere nagyon sokban függ a műfordító tehetségétől és anyanyelvi tudásától.
c) Teljesen más feladat. A szakfordító a totális pontosságra törekszik, a műfordító is, de a művészi ihletettség nélkül a műfordítás mit sem ér.